Meghökkentő a gondolat, hogy a nevetésnek "ismétlem, az sem a feladata, hogy jó legyen, hanem inkább az, hogy megalázza és ezzel megfélemlítse az embereket". Vagyis némi gonoszság, némi rosszindulat kell, különben nem érné el célját. Bár úgy gondoljuk a jókedv nem lehet a gonoszság megnyilvánulása, a tömeges hahotázás, a viccmesélő vagy parodista talán épp szenvedni akar? Nem éppen. Bergson azt mondja, a nevetés zsigeri, nem gondolkodunk rajta. Ha eljutunk a gondolkodásig, akkor az már mesterkélt nevetés, ez nem is tartozik ebbe a körbe. Az egyéni ítéletek pedig csak ilyen gondolkodó megfontolással születhetnek meg. A nevetés tehát néha igazságtalan, néha olyanon nevetünk, ami nem is vicces, de komikus. A komikum igen széles spektrumát úgy lehetne összefoglalni, mint a természettől való merev eltérés, valami gépiesség, valami idegenszerű az élet látszatával. Az ember, akit kinevetünk a társadalmi normáktól tér el, megszegi a szabályokat, de ezek a megszegések tulajdonképp ártalmatlanok, mi a nevetéssel azonban felszabadulunk, és vidáman kritizálunk, oldjuk a feszültséget, szavak sem kellenek hozzá.
De mi a helyzet a boldog mosollyal, ami nem szól senkinek? Ami a belső jóérzésekre reflektál, a napsütés ragyogására, egy szép zápornak, egy kedves növénynek, állatnak stb. Azt hiszem az van, hogy ilyenkor nem nevetünk, hanem mosolygunk. Eszembe sem jutna kacarászni, ha senki nem hallja - boldogságomban. Kacarászok mondjuk egy könyvön, egy viccen, amit neten olvasok, mondjuk wulffon elég gyakran. Ez azonban már az előbbi kategória, nem a boldogságé. Visszaértünk a komikumhoz. Vegyük csak az alábbi képet a wulffmorgenthalerről.
A kép a Szaturnuszt ábrázolja, amint fiatalkorában, "amikor még lázadó volt", piercinget hord. Mi a vicces ebben? A Szaturnusz természetességére erőltetett jegy. A képtelenség. A képtelen dolgok általában elég jó anyagai a komikumnak.
Lehet komikus egy megjelenés, egy tárgy, egy szó, egy cselekvés. Például a cselekvések ismétlése, a cselekvések gépies tömegessége, a szokott dolgok megfordítása, átfedés - erre jó példa számos filmben, amikor a szereplők tudta nélkül egymás dolgait használják, csak a néző látja ezt, és kívülről nézve csetlés-botlásnak tűnik az értetlenség. Gondoljunk mondjuk Chaplin szögletes, túlzó mozdulataira, gondoljunk a drámakörre, amikor mindent el kell nagyolni.
A nagy kérdés egyébként, hogy hol a komikum és a tragédia határa. Bergson szerint ott, hogy a komikum mindig valami általánost vesz célba, míg a tragédia mindig egyedi, és cselekvésben nyilvánul meg. A tragédia gyakrabban kap tulajdonnevet, míg a komédia szereti a címesített közneveket (Fösvény pl.) Amint mondjuk két Hamlet nézne szembe egymással értetlenül, ugyanazt a mondatot skandálva, elveszne a tragédia éle.
Természetesen így is támadhatóak a tézisek, hiszen nem valami tanult dologról van szó. Amennyire magától értetődő a nevetés, épp annyira bonyolult.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése