Most pedig már dalt hallgatok a hihetetlen legendáról – Weddings Parties Anything száma 1989-ből. Tehát mégis van valami ebben a filmben, amiért nem lehet elfelejteni, és még egy nagyon fontos dolog van ezzel a filmmel. Mondták, azért nézz horrort, hogy megismerd a sötét oldalt, az is az ember, akár te magad is. Én általában mégsem érzem így, hogy közük lenne hozzám, fikciók és kész. Ez a film viszont ennek tudatában is adott valamit a sötét oldal ismeretéhez, több lettem általa, sőt, tapasztalatot szereztem valamiről, amiről másképp talán – remélhetőleg – soha.
Talán nem követek el nagy bűnt, ha lelövöm a sztorit, ami nevek szintjéig hű a történetileg – wiki- hiteleshez. A plot ugyanis nagyon egyszerű, nem azért kell megnézni a filmet, mert olyan fordulatos. Lassú és csendes. 19. század, Ausztrália, nyolc fegyenc megszökik, és megpróbálnak eljutni valahová, talán a saját csapatukhoz vagy csak egy településre – semmit nem tudunk az előttről és az utánról, csak az adott szituáció, a menekülés a lényeges. Menekülés mindegy hová, inkább vánszorgás, rothadás és üszkösödés. Eső, dzsungel, állatok viszont sehol, az élelem pedig fogy-fogy, majd elfogy. A kínzó éhség adja a feszültségeket és az ötletet, valakinek meg kellene halnia, hogy legyen mit enniük. Először nagyon bénán ölnek az eltökélt kannibálok, azok a képsorok beragadtak az agyamba. Az első, aki addig kvázi főszereplőként vezette a filmet ráng a földön, akkor ütötték le fejszével, amikor még aludt, még magához tér, még van annyi szikra az agyában, hogy felfogja, mi történik. Az a tekintet, a torkot átvágó rutinos ölő mozdulat – ezek mind állattenyésztők voltak valamikor.
A különös képi világ nagyon sokat ad hozzá a vizuális élményhez. Az egész filmet valami olajos zöld szűrőn át mutatják meg az alkotók, a vér és a fa enyve nem különböztethető meg egymástól, így egy pár percig nem tudjuk mi sem, megtörtént-e már az első gyilkosság vagy átvernek minket. A hang viszont talán túl sokat is ad. Úgy értem a narrátorhang. Végig tudtam, hogy ki beszél, az egyik ír, aki túléli az egészet, nevesen Alexander Pearce, abszolút felismerhető, és persze csak az mesélheti el a sztorit, aki végig ott volt, sőt tovább is. Tehát az egyetlen túlélőnk már a film elején adott.
Aztán sorban elfogynak embereink, ez az a tipikus helyzet, amikor csak egy maradhat vagy annyi sem.
Milyen is a tudat, amikor elfogy az előző társ utolsó ujjperce is, keresve vajon ki lesz a következő és mikor. Ráadásul úgy, hogy a gyilkosságok nem követnek “ésszerű” logikát, nem a leggyengébb öreget mészárolják le először, hanem a két legfiatalabbat, életerősebbet. Az egyiknek túl nagy volt a szája, a másik csak túl kényes volt a társát megenni. Érvényesül tehát a klasszikus csoportdinamika, aki a főnök ellen van, az a csatlósok szabad martaléka. De nehogy azt higgyük, hogy ettől ők boldogok. Egyre kevesebb szó esik, egyre vadabbak, már nem többek néhány közös ketrecbe zárt, kiéheztetett állatnál. Emlékszem, hülyegyerekként tücsköket tartottam befőttesüvegben, aztán sírtam, hogy nem ették a füvet, de egymást igen.
Filmen kívüli adalék a történethez, hogy a két öreg levált a csapatról még az elején, ők nem ették meg a társaikat, és később egymást sem. Eljutottak a kórházig, ahol fertőzésben és alultápláltságban haltak meg.
Ők a pozitív figurák, velük lehet szimpatizálni és azonosulni, és rögzíteni az agyba az eltökéltséget, hogy bizonyos normák nélkül az ép elme menthetetlen. Bár ez az utolsó szál csak a wikipédiáról derül ki, már elhatárolódásuk is megteremti a nézőnek a kapaszkodót – “Szerencsére van ilyen is” Sajnos azonban, ezek az eredeti sztoriadalékok nem kapnak a filmben elegendő hangsúlyt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése