Pixel

Kevés kortárs szépirodalmat látok a tömegközlekedésen olvasni, de ezt határozottan szoktam, ránézésre értelmiségi, fiatal nők kezében, elmélyülten, és most már engem is érdekel, mert a könyvesboltban találomra beleolvastam, és egyszerre volt közönségesen izgató és kíváncsiságot felkeltő az a másfél oldal, amikor becsuktam a könyvet, kiderült, hogy a fülszövegen is épp az a rész van, amit olvastam, szóval jellemző, talán épp ilyen ez a könyv, izgató és kíváncsi(skodó). Lehet, hogy méltó párja a Magas labdának, ami szerintem az eddigi legjobb, legkiforrottabb kötete.

A figyelmeztetés

Jól emlékszem az esetre, Bács megyei székhely úgy tizenöt évvel ezelőtt, ébredőben a betonházi szürkeségből a parkosított belvárosba, újranyíló kávéházak és kirakodóvásárok korai nyara, és a vasútállomás, ami talán ma is a régi, tehát kopottas sárga, borzalmas vécével, és taszító restivel, és hogy már itt is voltak árusok, a kozmetikai szerek, babra vacakságok és az újságok között lehetett unaloműzni, mert a parkban megállni nem ajánlatos a részeg ismerkedők és a bokrokban szükségüket végző szatírkezdemények között, az oda vezető sárga macskaköves út túl rövid, és még annak is unalmas; tehát a vasútállomáson minimum negyven percet kell várni, sietni ezért sem érdemes, mindegy, hogy mikor ereszt el a munka a város másik feléről, vagy elhoz valaki az előbb említett park széléig, a várakozás negyven perc, ha a menetidő megfelelően érünk ki, a vonat 20-40 perces késésére is számíthatunk, mintegy megtorló figyelmeztetésként, élnénk áramlásban a világgal inkább, és olvasgassuk csak a magazinokat és könyveket a vasútállomás mozgó árusánál, mert ez a dolgok rendje, mint ahogy a tizenöt évvel ezelőtti világ természetes rendje volt nem csak, hogy a vevő olvas, de hogy a mozgóárus nem tudja, mit jelent a vevő, és hogy kinek van az a közhelyszerű igaza, na meg, hogy miért, és tizenöt évvel ezelőtt egészen tizenöt évesen beplántálta a kódot a mozgóárus: vedd meg, ne olvasgasd, förmedt, a könyv pedig, bár talán a spórolt zsebpénzt is megcsörrentette már, kihullott a kézből, és ideges megigazítás mellett helyet foglalt a pontosan párhuzamosan és derékszögben, szigorúan csukott, olykor lefóliázott társai között.

Nem csinálok nagy ügyet semmiből

"- Tényleg, hogy csinálod ezt, Micimackó?
- Mit?
- Hogy tudsz ilyen Könnyed lenni?
- Nem csinálok nagy ügyet semmiből.
- Mégis minden dolgod megoldódik.
- Valahogy maguktól megtörténnek."

Bizonyára kellett az hozzá, hogy épp az ötnapos pihenőről hazatérve a vonaton olvastam (ki) ezt a könyvet, és eleve nagy hatást tett rám a hely, ahol a nyári pihenőt töltöttem. Felértékelődött az élet, mint egyszerű létezés szerepe, és nyugodt lemondás kezdi övezni az élet stresszes tartalmait. Legalábbis ha lehetséges. Mindennek segítségével végre mostanában kezdem tudni, hogy mi az az egészen határozott néhány dolog, amikkel a következő években foglalkozni szeretnék. Ez is a Tao. A könyv pedig, ami néhány dolgot előmozdított, a Micimackó és a Tao.

Diétazabálók figyelmébe

Henry Bieler könyvét mindenkinek olvasnia kellene, akit érdekel a táplálkozás, diétázni akar, krónikus betegsége van, szeretne sokáig egészséges maradni vagy csak mert szeretne valamit tenni a kisördög ellen, aki mindig elolvastatja vele a női magazinokban az aktuális táplálkozási csodákat.

Utolsó kísérlet

Ez a könyv két könyv. Egy rossz és egy jó. Azért ebben a sorrendben, mert ha már a szerkesztők képesek voltak az elejére helyezni az elrettentő száz oldalt, akkor... Lehervadt rólam a zöldért tevékenység szenvedélye, úgyhogy igazából nem is tudom, hogy jó-e olyan könyveket olvasni, amikből az jön le, hogy úgyis mindegy. Persze a tudásszomjunkat olthatjuk, és társaságban is jól néz ki, ha tudunk valamit mondani arról, miért nem valósult meg a korábban jósolt mértékű felmelegedés napjainkra. És elég fontos tévhiteket rombol le.

A mindenható részletek

És akkor az előbbi bejegyzéshez képest on the contrary egy regény, ami útinapló, de a lazán behúzott történetek, a részletek gyönyörű hímzése egyedivé és különlegessé teszik. Ha azt mondom, W.G. Sebaldról van szó, a széptollúról, akkor már senki nem lepődik meg annyira.

egotrip

Már a könyvhét óta érlelődik bennem, úgyhogy itt az ideje megfogalmaznom. Ez pedig a kortárs szépirodalommal kapcsolatos. Évek óta állandó jelleggel keresem, kutatom a fiatal kortárs tehetségeket, olyan jó érzés lenne együtt felnőni a jövő nagyjaival, fiatalon olvasni az első műveiket, aztán együtt megöregedni a bölcs, kiérlelt gondolatokban. Ez a fiatal tehetség azonban jól elbújt, és különösen prózában rossz a helyzet. Röviden megfogalmazva, az az érzésem, hogy a történetek hiányoznak. Elolvasok egy novellát, és süt belőle az egotrip. Lehet, hogy otrombán hangzik, de a legtöbb esetben úgy érezni, mintha regényesítgetett naplót olvasnék. És ez azért nem mindig elég érdekes. Persze ez nem amiatt van, mert egyes szám első személyben születnek az írások. Ugyanezt ki lehet helyezni "ő"-be is. Inkább lehet arról szó, hogy a narrátor túlságosan érzelemvezérelt, a tanulságok túlságosan irányítottak, a nézőpont túlságosan szűk, az empátia meg kevés. Az írók annyira szeretnék saját magukat megmutatni, hogy még a lektűrben is inkább ez köszön elő, de főleg a szépprózán. És azt sem mondhatnánk, hogy na de cserébe ad valami mélyebbet, mert sokszor a tanulság lehetőségét is elveszítjük, mert már nem ez a fontos.
Egyébként nálam jobban aligha szereti valaki a posztmodernt például vagy az avantgárdt. És arra sem vágyom, hogy a széppróza ponyvává váljon. A lényeg valahol ott van, hogy miért olyan izzadtságszagúak ezek az éntörténetek, miért hiszi azt mindenki, hogy a kispolgári hétköznapok olyan izgalmasak, hogy ezekre kell minden sztorit építeni.

Mindez egyébként Dunajcsik Mátyás első kötete kapcsán jött ki belőlem. Nagy várakozással szereztem be a Repülési kézikönyvet a könyvhéten, és beleolvasva a versek egészen tetszettek, alig vártam hát, mit hoz a prózáiban. Kicsit kevesebb görccsel ugyan, de tisztán kirajzolódott egy zanzásított napló képe. Nem mondom, hogy tényleg az, vagy hogy ezt csinálta volna, de olyan érzésű volt. Történetek velem, kicsit elmásítva, megszínezve, nekem izgalmasak, de egyik a másik után az olvasónak valahogy nem adnak elmélyülést, nem mozgatják meg a fantáziáját.

Ugyanez a dolog a lírában is megvan. Elolvasom az ÉS-ben megjelent két Pollágh-verset, és nem értem. Ezek a versek nem vezetnek engem sehová, se gondolati, sem idegi-érzelmi, sem spirituális, sem pedig zenei mivoltában. Hevenyészve összedobott szövegkupacnak tűnik, ami nem akar semmit, de szerintem ezt nem engedheti meg a líra, mert még az öntagadásnak is van valamije, bája. Dunajcsik pedig újrafordította Rimbaud híres versét, a Részeg hajót. "Kinek jutna eszébe újrafordítani a Részeg hajó című verset? Neki." Írja a fülszövegben Tóth Kriszta. Csak azt nem írja, hogy minek. Bár a minősítés diplomatikus hiánya is valami. Sajnos az újrafordításban számomra a vers értelme sem jött át, pedig amúgy ismerem, és régebben igen kedves volt nekem a híres-hírhedt francia hármas (Verlaine, Rimbaud, Baudelaire). Egyébként Dunajcsik Mátyás még mindig a legjobbak egyike, figyelni kell az ő műveit, mert ígéretes azért. És meglepően ígéretes még az erdélyi punkból ÉS-ig jutott Szabó Tibor Benjámin. Szépen megírt, valami többet nyújtó novellája jelent meg a múlt heti számban. Nem értem egyébként azt a hype-ot sem, amit Szvoren Edina körül csaptak. Olvastam egy-két novelláját, és félúton meguntam őket. Tallér Edina jóval izgalmasabb, de ő is "naplózik" (még).
A kortárskedvelő olvasó sirámai befejezve :)