Évzáró helyett

Mindig nagyszerű értelmes embert hallgatni, pláne szilveszterkor. A másik két részt is érdemes, de ez áll legközelebb a blog irodalmi csapásirányához, talán. Plusz még annyi, hogy ha már nagyság, szerintem Krasznahorkai az, és ezt lehet, hogy előbb felfedezik Németországban és az USA-ban, mint itthon. Ropni biztos nem fogja rá itthon a nép, a nagyságnak inkább utólag szeretünk örülni, amikor már nincs köztünk, nem él, hanem egy visszasiránkozható történelem.



Ez van most ahelyett, hogy úgy tűnik, nincs kedvem 2012-es olvasmányösszegzőt írni.

A szegénység kultúra

Krasznahorkai László Edinburgh-ban a Sátántangó friss angol fordításáról beszélt nyár végén.

"Az író a legnagyobb veszteségnek „a szegénység kultúrájának elvesztését” nevezte, annak a képességnek az elveszítését, amikor szegényként „gyönyörű dalokat” vagyunk képesek énekelni. Mostanság azonban mindenki csak egyre vágyik, hogy gazdag legyen, „de emberek, tényleg csak egy álmunk van”, teszi fel a kérdést az író, tényleg csak mindenkinek az az egy célja van, hogy több pénze legyen?"

Igen, ez most ennyi. A szegénység kultúra, pont ez az, ami itt, ahol most vagyok, foglalkoztat, hogy ez miért nincs, pedig a nem is olyan régi történelemben átlagban jóval szegényebbek voltak az emberek.

2008 szeptemberének végén vagy október elején láttam a filmet, és azóta sem bírtam elolvasni, kicsit el kellett felejtenem hozzá a képeket. Nem mondanám, hogy most már elfelejtettem. De vajon hogy tud a metróaluljáróban az elektromosság úgy zúgni, pont úgy, mint a távoli harangok a Sátántangó elején?

Csak Tréfa volt

Milan Kundera 83 éves, és több mint harminc éve Franciaországban él. Arról, amiért elment, el kellett mennie, vagy egyszerűen csak tanácsolták neki, hogy menjen el, azokból a dolgokból manifesztálódtak a könyvei, de leginkább a Tréfa.

Teljesen mindegy, hogy tényleg elárulta-e azt a cseh pilótát, aki a szövetségesek kémje lett, Kundera utálta a szocializmust, abban a formájában, miként az megvalósult az '50-es években. Azt pedig, hogy tényleg elárult-e egy embert, lehet, hogy már sose fogjuk megtudni, bár az író él és tagad, de a rendőrségi feljegyzés megvan róla, mikor jelent ott meg Milan Kundera jelenteni. Persze ahogy ma lehetséges virtuális trollseregletet üzemeltetni úgy, hogy a profilképeket társkereső oldalakról lopják, így Kundera nevét is ellophatták.. lehet, hogy csak egy ízetlen, kegyetlen és szörnyű tréfa volt.

Úgy tűnik, Kunderában mégis motoszkált valami ezzel kapcsolatban. A Tréfa főhőse, Ludvík egyrészt megéli Kundera pártból való kicsapatását, de innentől kezdve mintha egy alternatív sorsba csöppenne bele. Egy olyan sorsba, amit bár nem élt meg, mégis nagyon jól ismer, követ. A bányamunka, a kizártság, az elítélt lét évtizedekig tartó nyomora, az árulás által megnyomorított, soha vissza nem térő bizalom, az ember, aki már sose tud felhőtlenül örülni vagy szeretni. Kundera saját elmondása szerint a könyveiben a saját nem realizálódott személyiségei jelennek meg. Az élet máshol van című regényében a főhős például elárul egy pilótát...

Az optimizmus az emberiség ópiuma. Az egészséges lélek ostobaságtól bűzlik. Éljen Trockij! - írta Ludvík annak az együgyű libuskának, akinek éppen udvarolt, csak azért, hogy kizökkentse, mert a lány mindent komolyan vett. De nem csak a lány vett mindent komolyan. A nyílt levelezőlapra írt szavak eljutottak a párthoz, a pártbizottság, tele Ludvík ismerőseivel, elítélte őt, kizárták a pártból, ki az egyetemről. Korábbi barátai, cimborái komoly képpel fordultak el tőle, mintha soha nem is ismerték volna egymást. Az árulás utáni bosszúvágy a fordulat utáni évekre is megmaradt, bár közben többször megpróbálja tisztára mosni magát, a "csak tréfa volt" semennyire sem enyhítő körülmény a párt szemében.

A Tréfa sokkal sűrűbb, mint a Lét elviselhetetlen könnyűsége, végigköveti a szocializmus lelkes üdvözlését, azokat a sorsokat, amiket nem tett jobbá, a megosztottságot, hogy miként lesznek az emberek egymás ellenségei egy rigorózus, totalitárius világban, s hogy miként indul meg a kiábrándulás és jön a felismerés, hogy ez "nem is értünk van" azokban a lelkekben is, akikben legtovább kitartott a hit.

A mindenkori rezsimek képmutatását klasszikusan kifigurázza, amikor az egyházi keresztelőből furcsa, frusztráló névadó ünnepség lesz, mert a népnek nem megtiltani kell a szertartásokat, csak átnevezni a sajátunkra. Aztán persze nagyon ajánlottá tenni, ami még rosszabb, mintha kötelező lenne.

Egyre gyorsabban peregnek a színek, a szálak pedig végül összeérnek, az árulás elfakul, miközben az a nemzedék megérzi, hogy a fiatalsága beletelt a küzdés éveibe, a következők pedig még csak nem is értik azt, amiért ők éltek. Azért a nagy egészért, amiből nem az lett, aminek képzelték, ami közben eltelt az idő, és eltelt az élet, amit elfelejtettek élni.

Viszlát, Rukkola!

61 lezárt rukk (ebből új rendszer szerint 12 kiemelt könyv) és 32 happolás után, úgy, hogy a rendszer szerint happolhatnék 51 könyvet, véget ért nálam a rukkola-történet. A pontjaim csak gyűltek, és még tovább rukkoltam, nyilvánvalóan már rég nem azért, hogy happolhassak valamit, mert egyre kevesebb happolni való van, hanem azért, hogy adjak az embereknek. Már ha kell nekik...

A nyár során, amikor elindult a rendszer, először remek könyvek kerültek fel, és sorban lehetett ma kiemeltnek számító könyveket happolni, és igazán izgalmas volt a friss rukkolásokat naponta végignézni. Az egy dolog, hogy a tömeg megjelenésével a zs-kategória lett az uralkodó, lelombozó a kínálat, és bár próbáltam keresni érdekes könyveket, amiket megtalálni nem feltétlenül evidencia, ezek a keresések sem hoztak igazán sikert, illetve az ilyen könyvek eléggé érdektelennek bizonyultak. A korábban happolt, és kiemeltté vált könyveket egy idő után visszarukkoltam a rendszerbe, és mindig el is mondom a happolóimnak, hogy ez már rerukk, ha úgy gondolják, tolják csak vissza a könyvet ők is a rendszerbe, de ezekre a felvetésekre sosem jött válasz, elengedik az emberek a fülük mellett. Nem meglepő persze, az emberek többsége szerezni akar, nem adni.

Ami kárpótolt a happolható könyvekért az maga a rukkolás volt, illetve az emberekkel való találkozás, átadás, az öröm az arcokon, még ha időrabló is. Aztán megjelentek a happontok. Jó ötletnek tűnt, először. Most már gyakorlatilag mindenki happontba kéri a könyvet, egy bizonyosba. Úgy éreztem magam, mint egy ingyen antikvárium. De még így is ment tovább, bár volt mindenféle tapasztalat is, és hozzá kell tennem, hogy közben volt egyetlen ember, aki budapesti létére személyes átadást akart, és egy tábla csokit kaptam a könyvért, amit nyilvánvalóan marha nehéz volt happolnia, mert sokan szeretnék. Szóval nagyon örült, és én is örültem. Igazán a happonttal sincs nagy baj persze, nem mindenki csinálja arcokon megjelenő öröm kedvéért, és mindenkinek kényelmes, és mondjuk hiába is próbáltam máshová irányítani az átvételt, egy másik happontba. A Westend a lehető legkényelmesebb, és legnépszerűbb.

Annyira kényelmes, hogy nem kell megbeszélni időpontot, hogy a happolók hagyják is ott rostokolni a könyveket, és egy idő után megtörténik az, ami most.. A könyvet november 5-én happolták tőlem. Sikertelen személyes találkozó egyeztetés után felajánlottam a happont lehetőséget, amire lelkes válasz jött, milyen jó lesz így. November 7-én leadtam a könyvet, számot megírtam. Vártam, vártam, de nem jött jelölés az átvételről. Nem érdekel a pont, de azért a könyv érkezzen már meg, és így korrekt. November 22-én írtam a happolónak, hogy jelölje be, ha átvette - semmi válasz. November 24-én a Westendben jártam és megkérdeztem. Természetesen a könyv nincs már ott, mert csak 5 napig tartják. Írtam megint a happolónak, hogy a könyv nincs ott, szóval jelöljön vagy mondjon valamit. Válasz: tényleg nem ment el a könyvért. Ezek szerint 16 naptári nap nem volt elegendő arra, hogy az amúgy Moszkva tér felé járkáló illető elmenjen a villamossal néhány megállót egy ingyen könyvért? Hét másik ember lehet, hogy örülne a könyvnek, egyébiránt, és még talán át is vették volna. A könyv viszont jelenleg a Rukkolánál van, és nem tudom, hogy vissza tudom-e egyáltalán szerezni.

Volt néhány furcsa eset, de ezt mindig ellensúlyozták a kellemes élmények, és tudtam, hogy sok-sok ember van a tömegben, aki hasonlóan lelkes adakozó, mint én. De az már tényleg az utolsó volt, hogy az át nem vett könyvet kelljen intézni. Ha lehetne értékelni, most az egyszer értékelnék egy felhasználót. De nem lehet, és most már elért a nem túl jó élmények, a figyelmetlen, a csak szerezni vágyó emberek részaránya egy olyan szintet, hogy inkább nem bosszantom magam további rukkolásokkal.

Vivian Maier

„Helyet kell adnunk a többi embernek is. Olyan, mintha egy óriáskerékre szállnánk fel; végigüljük a menetet, és aztán át kell adnunk valaki másnak is a lehetőséget. És így tovább. Mindig jön valaki, aki átveszi a helyünket. Nincs semmi új a nap alatt.” (Vivian Maier)

Vivian Maier a saját szórakoztatására járta (az '50-es évekbeli) New York és Chicago utcáit, a fürdőszobáját laborrá alakította, egyébként slamposan öltözködött, nem nagyon izgatta a nőieskedés, viszont bátran belement az utcai portrék és helyzetképek világába, látásmódja pedig sokszor pimasz perspektívákat eredményezett. Az életét mások gyerekei mellett, nannyként élte le, félig osztrák-magyar, félig francia, az USA-ban élt, de franciának vallotta magát. Hosszú kabátjában és kalapban habókos figurának néz ki, akinek az utca összes bolondja a barátja, pedig a visszaemlékezők inkább távolságtartónak írják le. Élete utolsó éveiben pénzhiány miatt mindenét elárverezték, a százszámra álló dobozokat régi újságkivágásokkal, könyvekkel, fotókkal, negatívokkal. Lényegében csak minap fedezték fel, néhány évvel ezelőtt, és az, aki felvásárolta a negatívokat, mit sem tudott arról, mi az, amit vesz, és nem tudta senki. Mire rájött a vásárló, hogy ki fotózta ezeket, Vivian már elment, 83 évesen halt meg.

Ma másodjára néztem meg a képeiből nyílt kiállítást a Mai Manó Házban, és úgy érzem, mintha a barátnőm lenne, és pontosan értem, hogyan látott. Hatalmas kedvet csinált nem csak a fotózáshoz (hátha újra..), de az élethez, mert a képei nem bántanak, a képeiből az élet sugároz, as it is.

Most álljon itt csak néhány.

Ez azért, mert emiatt szerettem bele először. Ez a kép kortalan.

Ezt azért, mert a kiállítás anyagában nem volt benne. Nem olyan ütős, mint fénykép, de az, amit látunk rajta, ez az "apróság" teszi olyan otthonossá a munkáit.

A tükrök. Nem véletlenek.

Tulajdonképpen két világ van, fent és lent, és ha jól figyelünk, néha ilyen "lyukak" nyílnak rá, megláthatjuk, milyenek. És néha kiderülhet, hogy az alvilág sokkal szebb és fénylőbb, mint a "valódi".

Karcok, miként.

Nyáron történt

Néhány emlékmorzsa a nyár könyveiből. (Bocs az össze-vissza betűméretért és típusért, meghülyült a blogspot, pedig folyószövegként írtam, és ha valamit átállítok, valami más megy tönkre benne)

Spiró György: Tavaszi tárlat


Szóval rögtön nem lázadunk, ha a komfortérzetünk eléri a biztonsági szintet. Ha úgy érezzük, hogy már épp elvagyunk, nem akarnak kicsinálni, ha felismernek az utcán és még köszönnek is az emberek, ha a létezésünket tudomásul veszi a nagy-nagy gépezet. Tehát lélegzünk, eszünk, a félelmeket pedig eltemetjük a megelégedettség alá.  Beletörődötten vesszük fel a maszkot minden nap, és jó képet vágunk az értelmetlen mindennapokhoz. 

Szeretünk hinni a rendben, és hogy mindenkinek megvan a maga helye egy polcon, a polcon egy poros papírdobozban. És rettegve tátogunk, mint a tyúkok az ólban, ha egyikünket levágni viszik, félrehúzódunk és kilökjük magunkból a rendnek azt a darabkáját, hogy úgy érezzük, abban a rendben, amibe mi tartozunk, minden rendben van. (A rend három értelme...)

Halldór Laxness: Izlandi pör

Izland hosszú életű Nobel-díjasának könyve igazi összefoglaló a jégsziget történetéről, arról, amire büszkék lehetnek, és arról, amire nem, és arról, milyen eszméletlenül nehéz volt nem is olyan réges időkig az izlandi élet, és mégis mennyire szeretik hazájukat a viking leszármazottak.

Rajongok Izlandért, mert a végletek hazája. Jég és tűz birodalma. Embertelen környezet, ahol az emberek versekben beszéltek akkor, amikor a világ nagyobb részén inkább írástudatlanok voltak. A 800-as években elsőként létrejött parlamentért - a jelenben a web2 használatával neten, társadalmi közösség által írt alkotmányért. A we don't have cash, but have ash típusú humorért. A szomorú kedvességükért. (ami szomorúságot Laxness arca itt balról nem éppen tükröz, de ez a kedvencem róla:)

Amikor Laxness ezt a háromrészes regényét írta, javában zajlott a második világháború, és ő negyvenes évei elején járt. 1955-ben megkapta a Nobelt, és az indoklás alapján tulajdonképpen az Izlandi pörért jutalmazták, bár életműve elég nagynak mondható, még nyolcvanas éveiben is írt.

Amilyen nehéz ma megszerezni ezt a könyvet, olyan sokáig tartott kiolvasni. De minden sorát élveztem, és beleéreztem magam a XVII. századi Izland történelmébe. Az egész könyvet áthatja a Laxnesst jellemző eltiporhatatlan derű. Emellett annyira kontrasztos a mi élhetetlenségünk itt a Kárpát-medencében.

Pont így képzeltem el az Öxarát.. kép innen.

És az Althing, az izlandi parlamentnek helyet adó khmm, területet.

Sylvia Plath: The Bell Jar

Sylvia egyetlen regénye ugyanolyan felkavaró, mint a versei. Hogy tökéletes-e (miként a verseit jellemzik), nos elvenni nem kell belőle, sem hozzáadni, és nagyon szeretem a mondatait, és hogy olyan utálatossá váltak egyszerű angol szavak (mouthful pl.), és hogy kicsit megérthettem őt. A könyv után nincs sok kérdés a miértről, ha egyszer az üvegbúra (bell jar) rajtunk volt, többé nem ereszt. Elég csak egy pillanat...

És nem lehúzó, legalábbis angolul nem. Olyan inkább, mint egy napló, nem válik a sorsunkká, és mivel hiányoznak belőle a mesterkélt hangulatkeltők, egyszerűen nem feszít tovább annál, ami az élet. Szóval hogy ilyen. 

Selma Lagerlöf: A halál kocsisa

Kedves mese gyerekeknek rögtön a Niels Holgersson után a kamaszkorba lépve arról, hogy ha a lelkünkben mélyen igazán jók vagyunk, még a halál (kocsisa) is megszán minket, ergo jóság helyébe jót várj, és minden mérhetetlen szenvedés okkal van e földön.

Lagerlöf stílusa kilóg a mostanában olvasott akár északi szerzők sorából, hiszen korábbi Hamsunnál, Laxnessnél (nem beszélve a többiről, amit olvastam). Meglehet, hogy a fordítás is tehet róla, hogy kissé döcögősebb, távolságtartóbb is. A halál kocsisa 1912-ben született Lagerlöf tollából, hat évvel a világhírt és részben a Nobelt meghozó Niels Holgersson után. Lagerlöf meséinek értékét szerintem a feldolgozott monda- és hiedelemvilág adja. Például az ilyen momentumok:

"Halottnak akartam tettetni magam, mondta. Láttam, de miért csináltad? Biztosan hallottad te is, mondta a gyerek, hogy ha medvével találkozol az erdőben, le kell gyorsan feküdnöd a földre, és úgy kell tenned, mintha halott volnál. Akkor a medve elmegy, hogy ásson egy gödröt, amibe eltemet, te meg közben elszökhetsz."  (120. oldal)

A 81 évet élt svéd írónő életművének részletes megismerése még várat magára. Remélem vannak emlékhelyek Landskronában, ahol tanított, és meg is tudom látogatni egyszer, ahogy Mårbackát is, a falut, ahol született és meghalt, miközben bejárta Jeruzsálemet, Olaszországot és a Közel-Keletet - csak hogy ne higgyük, hagyta magát otthon bepókhálósodni. Első(?) szerelme a 19. század végén Sophie Elkan volt, akivel rendszeresen kritizálták egymás munkáit, majd később a korai feminista Valborg Olander. Szeretném hamarosan svédül olvasni.

Szvoren Edina: Pertu

És akkor most fejet vissza a magyarba. Végre van valami igazán jelentősnek látszó dolog, ha műveltebb lennék, mondanék többet is, így inkább azt mondom, az elmúlt tíz évben.

Tud írni, és ez nagy dolog. Magabiztos is. Nekem már csak egyetlen gondom van, és legközelebb akkor szeretném olvasni, ha ez másként van, ha nincs ennyi groteszk, ennyi állati a szerencsétlen ábrázolt alakokban, ha tudnak mást is maszturbáción, a mocsokban való játszadozáson, az egymás sanyargatásán túl. Van, akinek tetszik, hogy erotikába öli a részvétet (Réz Pál, wikipédia), nekem sok ez a mindenre adott egyszerű válasz, és megint olyan érzésem van, mint sok más kortársnál, leghangosabban például Háy Jánosnál, hogy a világ nem ilyen. Hogy a komolysággal megrajzolt dolgok hamisak, és túl komolykodó ez a stílus ehhez képest. Sajnálom, hogy ezt a vonalat emeli ki az ún. kánon, és ettől úgy érzem, még mélyebbre süllyed le a társadalmi tudat, hogy csak a saját barnás segglyukunkat tudjuk nézni, és díjakkal jutalmazzuk a nagyszerű groteszkséget. Pedig kinőhetnénk Kafkából, bármennyire nagyszerű volt is az akkor, amikor.

Positively.

Az Éhség gőgje

Knut Hamsun 1890-ben,
az Éhség megjelenésekor, Wikipédia

Knut Hamsun 1920-ban Nobel-díjjal kitüntetett norvég író velejéig fasiszta volt, a második világháború idején Quislinggel pacsizott, Hitlernél bratyizott és árulkodott, kisujját sem mozdította bajba, avagy koncentrációs táborba került írótársaiért, nyíltan szimpatizált a nácikkal, Hitlert az emberiség harcosának nevezte (a Wikipédia szerint).

Könyveit jóformán propaganda anyagként osztogatták, mígnem amikor a népnek már elege volt a németekből, tömegesen postázták vissza Hamsunnak, vagy elégették őket.

Érdemes azért megjegyezni, hogy bár általában véve az ősgermán mítosz imponált sok északinak, a norvégok kis százaléka szimpatizált csak a nácikkal. A norvég ellenállási mozgalom nagy elismerést váltott ki a testvérnépek között, hiszen a dánok átengedték a második világháború alatt németeket, a svédek pedig acélt szállítottak nekik a "semlegességük" megőrzése érdekében, megvan tehát az alapja az akár máig is kitartó kollektív lelkiismeretfurdalásnak. Ezzel szemben a norvégok egyből ellenálltak, frissen kivívott függetlenségüket nem akarták egykönnyen adni, de eleinte könnyedén leverték őket a nácik, és jött a megtorlás. A "norvég fiúk" bevették magukat az erdőkbe, és később Angliában kiképzett katonaként rengeteg bosszantó szabotázst hajtottak végre a nácik ellen. Mindemiatt a többiek eléggé felnéztek a norvégokra. A Max Manus című filmet igazán érdemes megnézni.

Visszatérve Hamsunhoz: a háború után bíróság elé került, de már nagyon öreg volt, nyolcvan fölött járt, elkobozták vagyonát, és szellemileg megroggyantnak nyilvánították, bedugták egy pszichiátriára, hiszen mégiscsak egy nagy íróról volt szó, nem akaródzott börtönbe vetni az öreget. Hamsun majdnem annyira gyűlölt figurája lett a norvég közéletnek, mint Quisling. És ez annyira nem múlt el, hogy mikor 2002-ben utcát akartak elnevezni róla, a közfelháborodás miatt letettek erről. A 2009-ben szülőhelyén megnyílt emlékházat is sokan támadják. Quislinget - a nácik norvég kormányzóját - egyébként kivégezték.

Knut Hamsun center Hamarøyben, nordnorge.com

Hamsun olyan volt, mint nekünk Nyírő. Vagy hát mégsem. Hamsun ugyanis már jóval a sörpuccs előtt sikeres, elismert író volt, ezt mutatja a Nobel-díj is. Nyírővel vagy éppen Wass-sal ellentétben nem koccolt le a vereség után, bíróság elé állt. Életének 93. évében úgy halt meg, ahogy kezdte, szegénységben. Az eszméiről azonban nem mondott le, és élete utolsó regényében még megpróbálta elmagyarázni az okokat, s a regényből állítólag ki is tűnik, semmi baj nem volt az elméjével 90 évesen sem, és ugyanolyan fasiszta maradt, mint volt, nem bánt meg semmit.

Hamsun előbb misztikus volt, majd népellenes és végül fasiszta lett - írja róla az Éhség című regény 1963-as magyar fordításának utószavában Hegedüs Géza. A kor magyar kultúrpolitikáját is figyelembe véve (vagyis levonva a túlzásokat) az Éhségben valóban felfedezhetők, ha akarjuk, a csírázó fasiszta gondolatok.

Hamsun egy észak-norvég faluban látta meg a napvilágot, és általában véve szegénységben élte élete első húsz-harminc évét. Többféle fizikai munkát is vállalt, így jutott el Amerikába is, ahonnan visszatérve megírta például az Éhség című regényt, ami meghozta az első igazi sikert az írónak.

Hegedüs szerint a regény témája ellenére (éhség, nyomorúság) nem társadalomcentrikus, nem is naturalista, inkább impresszionista, s mintha mindenütt saját csillogását keresné. Utóbbit már inkább én mondom. Igen, a regény beszűkült, és mindinkább beszűkül, minél éhesebb a főhősünk, a narrátor, az író. A nyomor azonban nem teszi alázatossá, dühödten szitkozódik és pöröl az istennel, amiért ilyen mélyre taszította, s a könyvben nincs egyetlen tiszta szereplő sem, ha valaki nem gonosz, akkor irigy vagy fukar, de legalábbis közönyös. Az emberek iránti megvetés és undor fel-felbukik a sorok között. Az emberek romlottak, és egyáltalán semmi nem hoz menekülést - itt nincsenek fehéren magasló lenyűgöző hegyek, a tél egyenlő a halállal, amikor minden megaláztatást be kell vállalni elkerülendő az utcát, miközben csak egy meleg és csendes zugra lenne talán szüksége, hogy megírja a művet, amiből pénzt csinálhatna és híres lehetne. Becsvágyó és büszke. Mindaddig elhazudja saját helyzetét mindenki előtt, amíg nem jut az éhezésnek arra a fokára, hogy forgácsot rág és a saját ujját próbálja meg lerágni. Hiú, és önismeret helyett csak az önostorozásra képes, miközben apróra megfigyel mindent, és legelborultabb pillanatait is meg tudja örökíteni.

Mégis, Hamsun rövidke regényében otthonosan éreztem magam, mintha zsebre vágott volna, hogy átéljem mindazt, amit ő. Egyáltalán semmit nem titkol, vagy szépít el. Sem az őrjöngéseit, sem a baklövéseit, sem azt, ami miatt saját magát is megvetette. Sosem múló fensőbbrendűségi tudatát jól jellemzi az az epizód, amikor egy szakadt süteményárus öregasszonynak odadobja az összes pénzét jelentő néhány koronát, ami abból származik, hogy rosszul adott vissza neki a szatócs... mivel lopottként tekint a pénzre, így szabadul meg tőle. Hanem amikor már nagyon éhes, felbukkan a süteményesnél, és ahelyett, hogy kérne, egyszerűen elveszi, ami neki "jár". És őszintén úgy tesz, mintha a másik lenne a hülye, hogy nem emlékszik az ő "rendelésére". Minden helyzetet próbál úgy faragni, hazudni, ember oldalába lyukat beszélni, hogy ő jól jöjjön ki belőle, és minden alázatossága merő alakoskodás. Az a fajta ember, akin szegénységében is érezni, hogy ha pénzhez jutna, keményen taposna lefelé, és felfelé, a rang irányába lojális.

Hegedüs Gézának ugyanakkor nem volt abban igaza, hogy Hamsun elhallgatja, a szegények nem tudnak feljebb jutni, mert a tőkés társadalom leküzdhetetlen akadályokat gördít eléjük (és ezért milyen jó, hogy jött a szocializmus). Hamsun maga az Éhségbeli énjével jó példa az állatias eltökéltségre, ami előbb-utóbb eredményre vezet. Még ha közben néhányszor bele is hal.

Just kids

Nem lövöd magad, leszbikus sem vagy, mit csinálsz? 

Patti Smith írt egy könyvet, amit azért jó lenne elolvasni, felkerül a listára.

Két Karinthy

Legalább megtudtam, hogy élt utolsó éveiben, és hogy halt meg Karinthy Frigyes. A Szellemidézés egyébként nem is túl érdekes, de nem is elég informatív. Kik ezek a barátok, és kit érdekel, kivel csajoznak?  Olyan ez a könyv, mint egy későbbi feldolgozásra váró jegyzet, mintha az írója arra számítana, valaki majd lábjegyzeteket gyárt hozzá, és ezért elég jó ez a takarékos nyelvezet és logikátlan szövögetés, azt pedig már végképp nem kell tudnunk ki a PetiJóska.

Karinthy Frigyes (j.) és fia, Karinthy Ferenc

A fia által közvetített kép Karinthyról egy bogaras, kövér, kapcsolataiban naiv, sőt akár tolakodó ember, akit a felesége vitt a sírba. Abból a néhány dologból, amit a könyv ad, Karinthy halálának körülményei a legérdekesebbek, de nem kerülünk megérintett állapotba, sőt ez a halál is olyan blődnek tűnik, nem, nem viccesnek, nem egy humoristához "illően" rendezettnek, a blőd maga a leírás, amilyen szenvtelen tárgyilagossággal a fia egyszerűen egymás mellé veti azokat a mondatokat, amiből kijön az az utolsó néhány nap és óra, amikor már az író is érzi a véget, aminek még nagyon nem szerette volna megadni magát. Egy látomásban (? mégis honnan tudjuk meg, hogy Karinthy Ferenc honnan szedte össze ezeket, kitalálta, az apja elmondta - kevéssé valószínű, vagy más?) megjelenik Kosztolányi, a régi barát, de ez ilyen halott barátokhoz szóló beszélgetések, és egyáltalán, ahogy Karinthy "beszél" ebben a könyvben, valahogy nem tűnnek életszerűnek, és nem passzolnak össze az íróval, pláne nem kerülnek semmiféle kapcsolatba a fiával, leszámítva azt, hogy mintha néha a háta mögött nevetnének rajta. Végül maga a halál-jelenet alig érdekfeszítőbb, mintha egy Szomszédok-részt néztünk volna meg.

Apa és fia stílusa, a kor, amiben éltek olyannyira különbözik, hogy egy kötetben e kettőt csak naaaagy empátiával lehetett volna áthidalni és sok szeretettel. Így csak nevetségessé lett az egyik, és semmirekellővé a  másik.

Economics of Good and Evil

Megtaláltam a nekem való gondolkodót. Úgy hívják, Tomáš Sedláček.
A többséggel - legyen az közeli-távoli barát, ismerős vagy újságíró, blogger stb. - általában az a bajom, hogy elmennek egy irányba, és rögeszméssé válnak, nem tudnak kinézni belőle, és minden szent, ami onnan jön, és minden szar, ami máshonnan. És így már nem is igazán gondolkodók, hanem hívők. Na mindegy.

Ínyencrapszódia

Nem hiába telt el 6 év az Ínyencrapszódia és A sündisznó eleganciája között. Az utóbbi sikerére való tekintettel idén nálunk is kiadott Ínyencrapszódiát vissza kellett volna adni átdolgozásra az írónőnek, és akkor ez  most egy nagyszerű regény lenne, és nem egy fércmű.

Vagy ezt érdemeljük.

Erre van szükségünk. Vagy ezt érdemeljük.
Népszabadság A szürke ötven árnyalatáról, és a kötve-fűzve blog ugyanarról, az újabb Tiffany-regényről.

Btw onnantól kezdve, hogy a kereskedők így nyomatják, az ún. toplisták élén virít, és a csapból is ez folyik, naná, hogy kíváncsiak rá az emberek...

Egy családregény vége

Ahogy haladtam előre a könyvben, egyre jöttek a stációk, most éppen miért gondolom úgy, hogy ez egy nem is olyan nagyszerű könyv.

Biztos sokan meghökkennének azon, ha valaki azt meri mondani, Nádas Péter írása, legalábbis az Egy családregény vége nem annyira zseniális. Az első oldalak még tetszettek, de néhány tíz oldal után majdnem leraktam, mert már nagyon nem lehetett követni. Összekuszálódtak az alanyok, a szavak, és az egész túlságosan takarékos volt, nem éppen feszes, ahogy a méltatók írják.

Aztán a következő stáció az volt, hogy ez az egész igazán a zsidóknak érdekes, úgy értem, akinek ilyen gyökerei vannak. De itt is mintha elfáradt volna az író, az első néhány száz évről, amik több ezer évre nyúltak vissza, részletes, kimerítő történetet kapunk, aztán ahogy haladunk előre az időben, egyre jobban pörögnek az életrajzok, és az utolsó zsidó ősökből már csak egy-egy név van, pedig róluk már sokkal többet lehetne tudni elvileg... ha valamit feltételezhetünk egyáltalán. Persze a misztikumba vesző történetek engem is (jobban?) izgatnak.

Végül a család - ilyen a család? És mi ez a bizarr kiképzőiskola? Mire mond nemet a gyerek - ez is az egyik fő méltatás. Nem értem.

Az egész könyv valahogy nem volt kielégítő. Nem szerettem a nyelvezetét, nem vitt a történet, és csak mozzanatok voltak, amikor igazán élveztem, de akkor mindig jött egy váltás, de nem simult, az egyes elemek egymásra voltak csak hányva, és végül rajtamaradt a posztmodern zubbony, hogy márpedig ezt sznobkötelesség szeretni, homokozólapáttal.

Szántó Piroska: Akt

"... pedig énvelem már egy évvel ezelőtt közölték, hogy nem vagyok festő. S Pista sem író már."

Összebarátkoztunk Piri nénivel, és elmesélte nekem az ötvenes éveket és a hatvanasakat is. Azt, hogy miért voltak ők akkor kommunisták, és aztán miért nem voltak igazán azok. Hogy miként lehetett túlélni, amikor semmi nem működött és üresek voltak a boltok. Hogy a hatalom vonzza a középszerű, tehetségtelen embereket, és hogyan nyomja el a kreatívokat. Hogy miért született annyi remek fordítás abban az időben. Szántó Piroskát leginkább a könyvillusztrációi után ismerhetjük. Pedig festő akart lenni.

Aktja nélkül nem érteném az '50-es éveket, és még kevésbé '56-ot.

Az első döbbenet: Szántó Piroska Kiskunfélegyházán született, és élt vagy 16 éves koráig. Már megvolt a Constantinum, más nem sok volt amúgy sem, és már akkor is elég állott és poros volt a kisváros - hát mit kezdene ott egy művész, egy festő?

Annyi nyomot hagyott az Alföld, hogy a festő lelkének mindig csodálnivaló maradt a természet, de a termesztés művei is, és ez a naiv művészet még segítségére lehetett akkor, amikor hosszú-hosszú éveken át illusztrációkból élt.

Merthogy mi is történt...
"- Hát én azt gondoltam pedig, hogy legalábbis miniszter lesz most, kedves Peroska.
Nem Károlyka az első, aki ezt dörgöli az orrom alá, többen csodálkoznak,  hogy én, a régi kommunista, így élek, s nem tartottam a markomat felszabaduláskor azzal, hogy most kérem a megdicsőülést, a nagy állást, egyáltalán a díjazást és a kárpótlást azért a nagyon kevésért, amit csináltam. Undorító. De most mondjam el neki, hogy még festőnek sem minősülök, csak sokszorosító grafikusnak vettek fel a Szövetségbe, mert nem tudom azt csinálni a piktúrában, amit most követelnek? És hogy életemben sem csináltam sokszorosító grafikát? Hogy igazán nehezen élünk, Pistának rengeteg a kötelezettsége, s kevés a lektori fizetése, s fordít, nem jelenhet meg? Hogy Panni tanár,  német-francia szakos, s nem a szaktárgyát tanítja borzasztóan kevés pénzért? Hogy rettegünk az éjszakai csengetéstől, hiszen én a diákperben együtt ültem Rajkkal? Lehetetlen. Nem tehetem. Senkinek sem beszélünk erről, éppen Károlykának jajgassam el, hogy én nem így képzeltem..?"



"Elvársak, közeleg Rákosi elvtárs születésnapja, elvárjuk, hogy  munkájával részt vesz az ország atyja és bölcs tanácsadója köszöntésében. Készül az ország Rákosi elvtárs születésnapjára, és ugyancsak fő Vas Pista és Réz Pali feje, ők szerkesztik az ünnepi kötetet, ördögöt szerkesztik! Hiszen nincs az a vacak könyvborító, mit fel ne kellene küldeni a minisztériumba, hát még az ilyen csudát. És folyik a könyörgés, tanácskérés, hogy a Paliék, ugye, dicsérően terjesztik a minisztérium elé, ugye jó? ugye ilyen kell, ők tiszta szívből írták, elég értelmes? elég méltató?..."

Vas István ki akar lépni a pártból, megírja a levelet, de sosem veszik komolyan, és a tűzhöz közelebb ücsörgő ismerősök valahogy megvédik a legrosszabbtól. Tehát nem halnak éhen.

Soronként, mint gyárban, fizették a versért a normát: 12-t tehát soronként, így született a hosszú-hosszú Vackor és a többi gyerekvers Kormos Istvántól például. A gyerekirodalom és a fordítás elment azoktól is, akiket csak megtűrtek. S csak, hogy érezzük az áthallásokat legközelebb, Kormos, aki sokáig, akárcsak Piroska testvére, Panni, Vaséknál lakott, így szólott a ("a Keletiék lakásában családjával beköltöző") határvadász négyéves kisfiához a gangon, amikor az odabiciklizett az ajtajuk elé, és megkérdezte, Mitök van?
"- Mi az, hát nem hozott a papád ma tőkés bácsi ujját? Se tőkés bácsi fél szemét a jó kisfiúnak? Tőkés bácsi szőrös szívét se?"


'56-ot az a végletekig kizsigerelt nyomor hozta el, hogy az embereket szinte öntudatlanul vonzotta a lázadás. Még merték azt, amit félő, hogy ma talán nem. És volt szociális háló, ami a szinte teljes hiány állapotában is fenntartotta az embereket, félő, hogy ma nem lenne ilyen.

Miért éppen a Rukkola?

Még persze meglehet, hogy kifullad, de sok embernek már így is tiszta nyereség, hogy létrejött a Rukkola. Már az elejétől fogva azon gondolkodtam, miért tetszik ez az embereknek, miért jönnek fel ide, adják ingyen a mindenféle könyveiket, sőt fizetnek postázást azért, hogy valaki megkapja az ő könyvüket, miközben néhány száz forintot is sajnálnak adott esetben a könyvekre az antikváriumokban és az egyéb más adok-veszek oldalakon. Két dolog a kulcs azt hiszem, és mind a kettő egyformán fontos.

Egyre fontosabbá váltak a netes közösségi hálók, lehet, hogy túlzás nélkül állítható, hogy facebook nélkül nem menne. Egyrészt azért, mert így nagyon könnyű a regisztráció, másrészt bizalmat ad. Még akkor is, ha vannak, akik álneves facebook-fiókkal regisztrálnak. Ráadásul így nagyon könnyű mindenféle akciókat lemenedzselni, kiemelni könyveket (pl. minapi 'linkelj be egy általad ajánlott rukkolt könyvet' nagyon megmozgatta a forgalmat). A másik, egyébként ezzel a szemponttal rokon, hogy minél egyszerűbb egy ilyen oldal, annál jobban szeretik használni az emberek. És ilyen a Rukkola. Szép nagy ikonok, gombok, betűk. Világos feltételek, kattintásra rukkolható könyvek - moly.hu nélkül sem tartana itt az oldal -, és kattintásra happolható, bárki számára elérhető, nincsenek korlátok. Az én tapasztalataim egyelőre azt mutatják, hogy a legfiatalabbak számára megy a legkönnyebben, és őket izgatja legkevésbé, hogy postázni kell-e, és pénzbe kerül-e, ők adnak a könyv mellé ajándékot, könyvjelzőt, csomagolnak gondosan, és szeretnek kapcsolatot tartani, írnak szívélyesen levelet, gyorsan reagálnak. Hullámokban jön, vannak napok, amikor 3-4 happolást kapok, és felpörögnek az események. Posta ide-oda, találkozók szervezése. Van, akit levelezéskor már ismerősként üdvözlök...

Persze lesznek a rendszernek kihasználói, az álnéven regisztráltak, a nagymama és a szülők szocializmus óta könyvespolcon porosodó néhány száz könyvét rukkolók, és az oldal tele lesz az ilyen könyvekkel - erre kell a strukturálás, mégis az első happolt könyvem most jelent meg a könyvhéten, szerintem nem is olvasta ezt a példányt senki, és júniusban azért nem vettem meg, mert betelt a könyvre fordítható keretem, vagyis nem akartam költeni rá, most meg itt van ingyen, illetve nem ingyen, hanem cserébe más könyveimért, amikről nem is hittem volna, hogy valakit érdekelni fognak, mert főleg szépirodalomról van szó, pláne ha kortárs... Négy happolt könyvemből három új vagy újszerű állapotú, egy pedig '66-os kiadás, így koránál fogva annyira újszerű nem lehet, de jól tartja magát.

Bár az emberek felfedezhették volna más oldalakon is, akár vegyük csak ide a moly.hu-t, hogy adni jó (ott is lehet cserélni, eladni), eddig azért nem öltött ilyen méreteket a csere, mert a mérleg két serpenyőjének kiegyenlítését mindenki ugyanazzal a féllel képzelte el, tehát akinek adok, attól kapok, csakhogy a Rukkola lehetővé teszi, hogy adjak valakinek úgy, hogy valaki egészen mástól fogok kapni, egészen más értékben adott esetben. Olyan tehát a Rukkola, mint egy piac, összehozza a feleket, egy nagy kalapba bedobjuk amink van, és mindenki kihúzza a számára kedveset, és nincs civakodás, azé a cucc, aki a leggyorsabb, aki a legaktívabb, aki a legtöbbet adja, vagyis hát ha mindig, rendszeresen ad. Csak akkor lehet könyvekhez jutni, ha adunk is. Az értékegyeztetés pedig nem abszolút, mert mindenkinek más a fontos, tehát minden ugyanannyit ér, csak a keresettebb könyvek érnek picivel többet, de általában véve nagy könyvegyenlőség van.

A netes oldalakon, antikváriumokban sok könyvet fillérekért meg lehetne venni, és mégsem kell senkinek, de egy ilyen piacról elviszik. Azért is viszik el, mert rémesen egyszerű. Nem kell Ptk. által szigorúan leszabályzott rendszer, nem kell hatvanhat adatot kitölteni, és nagyon remélem, hogy ez így is marad, nem kell oda állapotkijelzés, nem kell földrajzi meghatározás, mert akkor elindul a szelektálás, lekorlátozza a játékot, pedig épp az a szép, hogy egyik nap Kozármislenyről kapok valamit, másnap Dabasra küldök... hogy ők sincsenek kizárva abból, hogy szuperjó feltételekkel hozzájussanak a könyvhöz, ami érdekli őket. Ha úgy tetszik ez egyben egy vidék-város összehozó program is, vagy felzárkóztatás a vérkeringésbe, ami - én tudom - nagyon hiányozni tud vidéken.

A szabályok zseniálisan vannak megkomponálva. Nem elég a pont, naná, hiszen éppen fennállhatna az az eset, hogy valaki felnyomja a nyolcvankötetes villamosművek évkönyveket, és mindjárt vihetne is... Nem, az is fontos, hogy a könyved érdekeljen valakit, vigyék el, legyen arányában annyi lezárult tranzakciód, amennyi még éppen motivál: 1:3 arányban.

Úgy tűnt eleinte, hogy jön az első kör, és el is fogynak az izgalmas könyvek, és marad ez az áradat, ami sok esetben érdektelen, a ponyvamassza, amiből feltöltöttek már tízet, pedig egy se kell senkinek. De nem, mindig jönnek újak, és ha elég ösztönző marad a rendszer, akkor a könyveket újra és újra feltöltik majd, és érdemes lesz várni, böngészni. Azt hiszem, eddig csak az nem kapott a Rukkolától semmit, aki nem volt elég szemfüles.

A semmi értelme

Egy szuszra kiolvasós könyv. Cizellálatlan gyerek(?)gonoszság(?).

Van ez a Janne Teller könyv, a címe Semmi. Először botránykönyv lett, betiltották, aztán eltelt néhány év, és kötelező olvasmány lett belőle ugyanott, Dániában. Ha semminek nincs értelme, akkor nincs értelme csinálni semmit.

Erre jött rá Pierre Anthon, összepakolta iskolai könyveit, és hazament. Onnantól többet nem ment iskolába, hanem egy szilvafán ücsörögve osztotta az észt az oda tartó társainak. Mint egy gonosz filozófus, úgy gúnyolta őket azért a kisszerű életért, amiért éppen tanulnak, amire nevelik őket, amit a szülők elhallgatnak, és amit majd ők is jól megszoknak, csak ne kelljen soha sem arra gondolni. Hogy mire? Hát, hogy van-e értelme mindannak a kisszerűségnek, amit csinálnak, és csinálni fognak.

A szilvamaggal köpködő Pierre Anthon maga Lucifer, aki mint már ősidőktől fogva, az emberekben lakozó rosszat, elégedetlent, rebellist piszkálja. Csakhogy nem jár sikerrel. Annak ellenére sem, hogy az egész könyv mást sugall, hiszen tele van erőszakkal. Nem, Lucifer nem jól választott célközönséget, a gyerekek ugyanis még túl tiszták, és még hisznek. Hisznek abban, hogy ami nekik fontos, az valami abszolút. Ezért amikor lázadásképp elkezdik összeszedni a fontos dolgokat, akkor nem relativizálják egymásét, hanem egyformán fontosnak, mondhatni darabra ismerik el azokat, és fontosságukban így egyenlőek ezek a dolgok, mint ők maguk egyenlőek, ahogy egy osztályba járnak. Így készül el a Fontos Dolgok Halma. Mivel az élet értelem nélkül elviselhetetlen lenne, be akarják bizonyítani, hogy vannak fontos dolgok, van mit feláldozni, és ebben az áldozathozatalban egymással szemben egyre durvábbak lesznek, és könyörtelenek. Már nem olyanok, mint a gyerekek. Végül elkészül a halom, de Pierre Anthon annak a nyugalmát is elveszi tőlük, amit az átvitt és szó szerinti megcsonkítással nyertek. Lucifernek pusztulnia kell.

A gyerekvilág tehát nem a felnőttvilágban látja meg az ellenséget, hiába lázít Lucifer, mert még hisz benne, hogy majd ő más lesz. Bármennyire manipulálhatók a gyerekek, furcsa mód épp hogy őket nem tudja kedve szerint manipulálni Lucifer: saját maga bukik csak bele a felvilágosodásba. És az élet megy tovább kisszerűen, de többé már nem olyan ártatlanul.  Az élet értelme végül nem több egy kupac hamunál (por és hamu... ez is szimbolika)

Ez a könyv adja magát, hogy elemezzék, és nagyon megosztó. Furcsa mód már magában a könyvben is van két értelmezés. Az egyik utószó Bárány Tiboré, már-már fáj ez a mézes közhelyesség..a másik Tandori Dezsőé, aki meg, miként műveit mostanában a Scolar kiadó adja ki, gondolom felkérettetett egy röpke szövegre, és ő az ő véleménye kicsit karcosabban szól a bestsellerről. Mert lehámozva a sztorit, ennek a kisregénynek nincs nyelve, tere, miliője. Ez a regény óriási lenne ezekkel együtt.

Keveset, szépen

Vannak könyvek, amik jobbá tesznek. Felejts el csúnya beszédet, ne adj isten, káromkodást, csináld kedvvel a legapróbb teendőket, és közben mégis légy méltóságod teljes tudatában, szeresd a mindennapi csodákat, de ne akarj sokat, pontnyi életed éld épp úgy, mint egy pont, elégedetten. Valami ilyen filozófia.

Muriel Barbery könyve, A sündisznó eleganciája egy véletlen, ezúttal, mint ilyen, szerencsés választás volt. A molyon jártamban véletlenül keveredtem oda, ahol megemlítette olyasvalaki, aki kedvel egy igen ritkán kedvelt könyvet, amit nem mellesleg én is kedvelek, és az ilyen ritka találkozások azt a nyomatot hagyják bennem, hogy meg kéne nézni, mit kedvel még, és akkor jött ez.

Mindig, amikor egy adag szépségtudatra van szükségem, ezt kell elolvasni. Muriel Barbery francia filozófus professzornő egyébként, aki mostanában Japánban él.


A növényeket
és gyerekeket muszáj gondozni.
Muszáj.

Nagyon hálás vagyok azért, hogy a házmesternő is lehet rejtett filozófus, a filozofálgató kislány pedig beképzelt kisköcsög, akit még így sem tudunk utálni, mert együtt tanul velünk, és mert szerencsére van egy filozófus házmesternő, aki érti és befogadja, és immúnis a kamaszkor gonoszságaira. Természetesen most már végképp szeretném elolvasni az Anna Kareninát. Kakuro: "A boldog családok mind hasonlók egymáshoz..., René: ...minden boldogtalan család a maga módján az".

Fel kell írni valahová nagy betűkkel: csak kevés dolgot kell csinálni, de szépen. Úgy kellene ismerni mindent, amit szeretünk, ahogy René és Kakuro ismerik a filmeket, a kedvenc festményeiket, a stílusokat már első pillantásra, a kedvenc zenéket néhány hangról, a közös érdeklődést két szóból.

Milyen unalom

Megpróbálom felidézni a legutóbbi 4-5 könyvet, amit olvastam, köztük azt, milyen is volt Per Petterson To Siberia című regénye. Nem Norvégiában, nem Szibériában, Dániában vagyunk.

Azt hiszem, azt adta a könyv (kicsit hasonlóan a Lótolvajokhoz), hogy milyenek voltak az azelőtti idők, amikor a skandináv térség még nem volt egyenlő a gazdag jóléti államok fogalmával. Másrészt arról, hogy milyen volt megélni a háborút, amikor bejönnek a németek, de nincs híradás, csak úgy hírlik.. milyen várni egyáltalán, mindig várni valakire a kikötőben, a hideg szélben, nézni az egyre növő hajótestet, ahogy közeledik a távolból. Minden, ami elképzelhető, jó és izgalmas, jön vele együtt, és aztán sokszor a baj és szomorúság, a család veszte is hitelképtelenség formájában. Hogy milyen a gyűlölet, hogy bimbózik ki az antiszemitizmus. Megcsókol az iskola után egy fiú, és kiderül róla később, hogy zsidó. Ciki. Pedig ő volt a leghelyesebb srác az osztályban.
Az, hogy lehet valaki erős, de a hatalom mindig erősebb, pedig hamis, faragatlan és bunkó. A keretek adottak, a társadalmi normák szétfeszíthetetlenek. "Voltak rossz tapasztalataim a jutlandiakkal". A kommunizmus naiv kísértete (Szibéria). Norvégia, Svédország, Dánia szerepe a háborúban. Hogy hová aljasodnak az emberek a hatalom koncáért, amit a dánok nem hagynak egymás közt megtorlatlanul.

Ezen kívül a fő alakot, a szemünk előtt felnövő lányt kevésbé értem. Fiús, mert olyan akar lenni, mint a bátyja. Senkije nincs ezen a srácon kívül, és végül ő sem lesz már. De addig mindent megtenne, és meg is tesz, vakon, bármit. Olyan ez, mint egy testvérszerelem. És reménytelen. A szülők kvázi zombik, a nagyapa alkoholista farmer, aki felakasztja magát. Nagyapa és fia között pattanásig feszülő ellentétek, mint vetélytársak. Lovak, amiknek van gazdája. Az unalom, amit a női test jelent, amikor a férfiak vágynak rá, és megkapják.

Sok mindent jelent ez a könyv, de semmi nem elég kerek, nem elég koherens, vagy csak kérne egy magyarra fordítást.

Csak párezer éves a Vatnajökull

Egy igazi természetfilm. Nem rettegek utána az emberi fajért, mert ezek a boldogságos képsorok inkább azt bizonyítják, hogy minden jó úgy ezen a Földön, ahogy van. Velünk együtt. Könnyebb ezt belátni egy olyan világban, ahol ennyire szembeötlő, mindenkinek élnie kell valahogy, azt teszi, amit tud, amit a földje, vize, levegője ad neki, és ez az adomány jól láthatóan igazán nem sok.

"Imagine, if you will, someone who read only the Reader's Digest between 1950 and 1970, and someone in the same period who read only The Nation or The New Statesman. Which reader would have been better informed about the realities of Communism?"
 (Susan Sontag, 1982)

civilization

Stockholm kultúrháza egy több emeletes komplexum, ahol kortárs vér patakzik frissen és üdén; hogy csak egyet említsek: a videóinstallációk minden leplet lerántanak az emberről, néha kényelmetlen és kellemetlen, provokatív - legalábbis nekünk, akik egy igazi konzervatív országból jöttünk.

Aztán persze szórakozunk. Nem is bírunk többet néhány videónál, belehallgatni a braketáncosok próbájába, megnézni, mi az aktuális tipping point, pedig van ott könyvtár, könyvesbolt, antikvárium, na meg kávézó, amit azért nem hagytunk ki. Képzeljünk el egy plázát, amiben nem butikok vannak, és nem valami ócska sláger dől ki mindegyikből, hanem helyette kultúra kultúra hátán. Sok minden ingyen.

Az alábbi videót 3D-ben láttuk, úgy még jobban beszippant, nagyon nagy hatású, óriási és szép. Többször végignéztük egymás után, és remélem, még fogom látni valamikor.

Fényművészek

A stockholmi Fotografiska múzeum aktuális tárlata három emeletre osztotta a fényművészek három kategorikusan eltérő fotóművész alkotóit.

Mindjárt ahogy bementünk a tekintélyes és emberektől hemzsegő épületbe, Helena Blomqvist kortárs művein kellett végigszenvednünk magunkat. Nem igazán fotográfiáról van szó, utólag nem is értem, mit kerestek ott azok a képek. Festményméretű, és leginkább a festészettel rokon művészetről van szó. Blomqvist előbb apróra elkészíti a maketteket, az összes kis apróságot, aztán beállítja őket, lefotózza, és kiretusálja photoshopban, ahogy neki tetszik.

Nem tetszett. Nem csak arról van szó, hogy a képei nem könnyűek, azért láttam már sokkal megrendítőbb képeket is. Hanem az, hogy a képek betegesek, egyformán azok, és a belőlük visszatükröződő alkotói lélek visszataszító.

A kis képen nem látszik annyira jól, az üveges, pupilla nélkülivé satírozott szemek, szétblurölt élek, habos szoknyák, eh nem lehet elmondani, hogy miért, de ezek semmi mást nem sugallnak, mint "hé, ide nézzetek, beteg vagyok!".

Majd egy szinten Steve Shapiro és André Kertész - kortársak, de gyökeresen más lelkű művészek. Shapiro terepe a celebek világa volt, André Kertészből ellenben kijött egy szociálisan érzékeny alkotó is Párizsban, engem legalábbis meglepett a lenti kép. Volt néhány újdonság, de még mindig fájdalmasan kevés az a kép, amit Kertésztől kiállítanak. Pedig a "semmiségekről" készült képei talán a legérdekesebbek - szerintem.

És akkor végül, a legfelső szinten eljött az, amiért igazán érdemes volt a Fotografiskába menni. Az August Strindberg egész életét, életművét bemutató tárlat. Strindberg a svédeknek kábé olyan, mint nálunk Petőfi. Mindenki ismeri, de nagyon eltérően viszonyulnak hozzá. De inkább volt Jókai kortársa...ugyanakkor, még mindig gondolkodom azon, volt-e abban a korban hasonló alkotónk, mint ő, Strindberg.

Miközben nálunk forrott a romantika (és ó, Petőfi szelleme máig kísért, mint etalon), Strindberg nem kímélte a népet, igazi kísérletezőként belefogott mindenbe, úttörő módon őrült volt, kilógott a sorból, és közben nagyon tudatosan építette az "imidzsét". Rengeteg önarcképet készített és készíttetett magáról (ez egy olyan kiállítás volt, ahol semmit nem lehetett felfogni a kísérőszöveg nélkül, például, hogy miért van 30-40 nagyjából egyforma Strindberg portré az elején). Csak szemből engedte magát fotózni, és jellegzetesen felfésülte a haját, mintha a fej méretét kicsinyelné. Minden képen, még a viszonylag spontánnak tűnő öregkori utcaképeken is megrendezett mindent.

Épített színtereket is, lakásban berendezett színpadképet fotózott, ami az akkori technológiának megfelelő hosszú záridők miatt azt követelte a színészektől, hogy álljanak mereven bele egy mozdulatba.

De nem ez volt a legérdekesebb, hanem az, ahogy Strindberg a tudományhoz, mint lélekhez, spiritualizmus (igen!) állt. Kritizálta a fotósokat, akik folyton a legjobb, legtökéletesebb képre törekednek, és közben elfeledkeznek a lélekről, az jóformán nem is érdekli őket. Strindberg nem csak az általunk látottak megörökítésére használta a fotografikát, de olyan eszközt is látott benne, amivel az általunk észlelt valóság mögé nézhetnénk. Fogta a kristálylemezt, és kamera nélkül kiállt vele az éjszakába, és a csillagok felé tartotta néhány percig. A kép sikerült, millió fénypontot láthatunk rajta. Strindberg győzött, szerinte a kamera csak olyan, mint az emberi szem, torz képet ad a világról, márpedig őt az izgatta, milyen lehet a világ egyébként. A kristálylemezre közvetlenül létrehozott kép, a rajta látható hemzsegő mindenség szerinte bizonyította azt, hogy nem azt látjuk, ami van.

Eeva-Liisa Manner: Theorem

Let prose be hard, let it provoke unease.
But the poem is an echo that is heard when life is mute:

shadows gliding on mountains; the image of wind and cloud,
the passage of smoke or life: bright, dusky, bright,

a river flowing silent, deep cloudy forests,
houses mouldering slowly, lanes radiating heat,

a worm-down threshold, the stillness of shadow,
a child's timorous step into the darkness of the room,

a letter that comes from afar and is pushed under the door,
so big and white that it fills the house,

or a day so stiff and bright that you can hear
how the sun nails shut the abandoned blue door.


finnből fordította: Emily Jeremiah

A tetteink beszélnek

Minden a skandináv irodalommal van most tele (nagyon helyes), de a merítésből a finnek rendre kimaradnak. Persze ők már csak nyelvüknél fogva sem skandinávok, mentalitásuk viszont elég közel áll a többi a szomszédhoz, és írásuk is.

De ez az elkülönülés is lehet az oka, amiért itthon egyáltalán nem övezi olyan nagy népszerűség a finn írókat, mint a skandinávokat egyébként, valahogy igen kevés fordítás születik, a finn kultúra pedig nehezen megismerhető, nem tudnék egyet sem mondani, akit jaj, fordítsanak már le, talán Bo Carpelant, de hát ő svédül írt (miként a finn írók közül sokan, és a svéd hivatalos nyelv is Finnországban).

Az viszont már meglepő, hogy úgy tűnik, az egyetlen felnőtteknek szóló, magyarra lefordított új finn szépirodalmat mintha nem értenék. A Legtávolabb a haláltól például zavaros, a karakterek nincsenek jól bemutatva, azt sem tudjuk hol vagyunk, kusza a sztori  - mondják róla. Nem tudok egyetérteni, mert én az elejétől fogva mindig tudtam követni, teljesen értettem, és együtt éreztem a szereplőkkel, és csodálatosnak tartottam a gesztust, amiért a könyv megszületett. A váltakozó naplóbejegyzések azért nem jelentenek szerintem akkora szellemi megterhelést. Lehet, hogy egyszerűen csak odafigyeltem, és nem próbáltam meg úgy olvasni, mint egy most oly divatos krimit, vagy egy kalandregényt? Ha már valaki tollat ragad, és publikál is kritikát egy olvasott helyen, akkor megtehetné, hogy az ismeretlenebb szerzőknek kicsit utánajár. Ez most ráadásul nem is túl nehéz feladat, mert Elina Hirvonennel több interjú is készült, és sokat elárult a könyv keletkezésének hátteréről. Szerintem ez egy szép  munka, skandinávosan elvarratlan, skandinávosan szociálisan érzékeny, nem szépirodalmi csúcsteljesítmény, inkább megregényesített krónika, de sodró, és nagy lelke van.

Amit adott a könyv, az egy új Afrika-szemüveg. Még sosem láttam ilyennek, és igaza van az írónőnek, a sztereotípiák túlságosan elhomályosítanak mindent, és nagyon keveset tudunk arról a valódi életről, ami létezik, hogy a hírekben látott szörnyűségek mögött milyenek a hétköznapok, milyenek a kapcsolatok, vajon miért lett ilyen minden, vajon mit teszünk mi, nyugatiak velük (nem, nem értük), hogy vajon mi értelme a segélyeknek, és vajon miért telepedünk ennyire rájuk, és hogy jobb lenne nekik nélkülünk. Ezek merültek fel bennem, és nem hiányzott ehhez, hogy elmesélje, Esther hogy néz ki azon kívül, hogy magas, vékony, és fekete, vagy hogy Paul milyen pasi. Egy adott helyzetben ismerjük meg őket, és a visszaemlékezéseiket. Csupa szubjektum, csupa szemüveg. Csupa olyasmi, mintha én elmesélek neked valamit, vagy te nekem. És megtudom, ki vagy. Anélkül, hogy pszichoanalízist gyakorolnánk. Az (elbeszélt) tetteink beszélnek - még ha ez sokak számára rühellt közhely is.

Zambiában vagyunk, számunkra elviselhetetlen. Egy igazi afrikai falu, még látszólag minden jó, és mindenki szeret, az első menstruációig. Aztán férjhez adnak. Ha túl szép vagy, akkor pokol az életed az erőszaktól, a verésektől, a falusiak babonás félelmétől, pokollá teszik az életed - érzi a teljesen más kultúrkörből jött olvasó. A város, szipusok, kamionsofőrök, akik aprópénzért az út szélén álló apró kislányokat dugnak meg, fehér intézetvezetők, akik eladják a gyerekeket, gyerekek, akik egy rezdülésből felismerik a bajt, és menekülnek, mint a megriasztott gazellák, át a kerítésen, ki az utcára, csak el ne kapjanak. Tisztességes fehér család, akit fejbelő a saját szakácsuk, mert kétségbeesetten kell a pénz a gyereknek gyógyszerre. De a gyerek végül elmegy egy kamionsofőrrel. Zárod az ajtókat, az ablakokat, mindig résen vagy. És mégis szép a naplemente, és mégis muszáj szeretni a megszülető gyereket, csak már ki nem lehet lépni a testből, elhagyni ezt a sokszorosan megnyomorított anyagot, most már fáj minden ütés, és most már van félelem és féltés. Most már túl közel került a halál.

Ehhez képest a Hogy ő is ugyanarra emlékezzen (a címek furcsák, de fontosak. A legfőbb szándékról szólnak, ami mindent áthat a könyvben) nem ilyen fajsúlyos, a feszegetett problémái kicsinyebbek, családibbak és családiasabbak is. Ennél fogva nagyobb az érzékenység, máshol van az ingerküszöb.

Nagyon érezhető, hogy a másik írása idején Elina főleg verseket olvasott (gondolom jó adag Eeva-Liisa Mannert), emez könyv nyelvezete kevésbé áramló és képies. A Hogy ő is.. még egy kezdőbb regény volt, a második pedig már majdnem kiforrott. Én nagyon örülnék, ha Elina meg tudná valósítani a történetmesélésnek ezt a krónikás, de lírain megírt válfaját. És remélem, hogy meg tud maradni ilyennek, hogy nem akarja az objektivitás látszatát kelteni. Nekem az ő szemlélete sokat segített, például újra kedvem volna írni.

kötelezoo

Örömmel észleltem nemrég, mintha megindult volna valami közbeszéd a kötelező olvasmányok körül. A fő kérdés persze az, hogy a kötelező olvasmányok hozzájárulnak-e ahhoz, hogy a gyerekek megszeressék az olvasást (művelődést). És hát ez nem most kezdte el izgatni az embereket. Számomra érdekesebb annak most felmerült feszegetése, a kötelező olvasmányok hogy hatnak a gyerekre, nem kellene-e valahogy okosabban, értőbben összeállítani az olvasmányokat, illetve mennyiben tehetők az olvasmányok, mint ingerek felelőssé bizonyos lelki folyamatokért?

José González mondta azt a róla készült filmben, hogy a hangulatunkat meg tudjuk változtatni. Kezdjünk csak el tele szájjal mosolyogni, és észre fogjuk venni, hogy egyszerűen ettől megváltozik a hangulatunk. Ezután felteszi a kérdést, mégis mi történik azzal, aki egész nap mondjuk melankolikus zenéket játszik (és hallgat) - mint például ő is.

Visszatérve a könyvekhez, mi történik akkor, ha az embergyerek első olvasmányai a jó folyamatos bukását mutatják? Az igazságtalanságot, a kiszolgáltatottságát annak, aki tiszta marad? Itt egyáltalán nem erkölcsről van szó, hanem arról a korról, amikor a gyerek viselkedési mintái erősen meghatározódnak. Érdemes jót tenni? Érdemes az igazságot mondani? Érdemes egyenesnek lenni? Jó-e lopni, vagy az valami rossz dolog? De ilyen gondolatok is: ha megbetegszem meghalok? Az első kötelező olvasmányunk a Kincskereső kisködmön volt. Nem tudtam mi az a torokgyík, 8 éves voltam. De akárhányszor fájt a torkom (és a mandulám miatt ez gyakran előfordult), mindig féltem attól, hogy most meg fogok halni. Annyira talán nem volt erős ez a félelem, hogy a szüleimnek elmondjam, de jól megágyazott bizonyos paráknak, ez sajnos mai napig bizonyos. A Kincskereső emléke valami sötét, rossz dolog, ami bár ne történt volna meg soha, bárcsak ne is kellett volna elolvasni. Szerencsére ezzel egy időben a szüleim a kezembe adták a Nils Holgersont is, és inkább ez kezdte el formálni azt, amilyen lettem.

Volt még több nyomasztó könyv is, és olyan is, ami egyáltalán nem érdekelt. Bármennyire is eklektikus ízlésem van ma, és falom a szépirodalmat, a tanároknak biztos elkeserítő lehetett, de a legjobb kötelező mégiscsak a Robinson Crusoe volt, sajnos már csak középiskolában, de annak körbekölcsönzött példányát szó szerint széjjel tépték az osztálytársaim. Ebből nem kellett senkinek a kötelezők röviden. Viszont semmire nem emlékszem az Egri csillagokból, a Kőszívű ember fiaiból, a Légy jó mindhaláligból, ezzel szemben egészen sok mindenre a Nils Holgersonból és a Tüskevárból (vagy éppen a Kőoroszlán tibeti mesékből).

Ezek persze személyességek, és csak azért vettem elő, mert a múlt heti ÉS-ben TGM épp erről a témáról ír. Bizonyára eljutott hozzá a kötelezőket kritizáló szöveg, és sikerült igazi sznob csőlátó módjára reagálnia rá. A hangsúlyt ő arra tette, hogy a kritizálók fő érve, a gyerekek nem értik meg mondjuk a Kőszivű ember fiait. Mármint egy Jókait - hangsúlyozza ő. Mintha Jókai neve egyet jelentene azzal, hogy irodalom értelmi fogyatékosoknak. De TGM értelmi fogyatékosnak szeretné láttatni a kritizálókat is, az ilyen cikkek íróit, akik jaj egy vesszőt vétettek, vagy jaj, tényleg le merték írni, hogy a gyerekeket nem érdekli, és hogy életszerűtlen. Pedig tényleg az. Ha megkérdezzük magunktól, mi a fontosabb, hogy a gyerek eligazodjon a ma világában, hogy pozitív és a maga módján sikeres legyen, vagy hogy a nemzeti büszkeségeinket mindenképp olvassa, akkor melyiket választanánk? Mit mond egy gyereknek vagy serdülőnek egy Kőszívű ember fiai? Elárulom, semmit. Talán van néhány százalék, akit érdekelni fog, de ők amúgy is el tudják olvasni, ha akarják. A gyerekek nem azért nem fogják megérteni, mert értelmi fogyatékosok, hanem azért, mert egy nagyon távoli világból szól, és olyan dolgokról, amihez a gyerekeknek még vajmi kevés közük van. Meg kellene érteni, hogy a gyerekek világa nem egyenlő a felnőttek világa kicsiben. Minden életszakaszban más érdekli az embert, és attól nem lesz jobb vagy rosszabb egy olvasmány, ha hosszabb, rövidebb, régibb, újabb, a lényeg az volna, hogy olyasvalamit adjon a gyereknek, ami az adott életkorban fontos, a gyerekek szivacsok, nagyon sokat tudnak tanulni, hát kihasználhatnánk ezt.

A magyarok a legpesszimistábbak a világon, pedig nem a magyar lakosság a világ legrosszabb helyzetben lévő népe. És ebből rengeteg bajunk származik. A mélyszegénység továbbörökítése, a betegeskedés, a lemondás, a továbbtanulás, az élethosszig tartó tanulás hiánya, a kevés gyerekszülés, a válások, deviancia és így tovább. Ezek mind eredeztethetők abból a lelki beállítottságból, ami itt a lakosság igen nagy részét jellemzi. A többieknek meg valószínűleg, még ha ők maguk optimistábbak is, jobb lenne optimista környezetben élni, mint hugyos szélbe vigyorogni. Ez jó magyaros volt, nem? Talán még nem készült olyan publikáció, ami azt kutatná, van-e oksági összefüggés, ráadásul ez elég nehezen mérhető, mert elég távol  esik egymástól időben a kettő, a korai kötelező olvasmányok és a pesszimizmus kialakulása (vagy éppen a korrupció, a halogatás "intézményei"-nek adaptálása). Fontos, hogy később már nincs gond az olvasmányokkal, már magunk választunk, és már eléggé megértünk arra, hogy az információkat szűrjük, és nincs is kényszer, hogy márpedig el kell olvasni, és még felelni is kell belőle.

TGM írása ott válik nevetségessé, amikor végre kibukkan a számára lényeges pontra, hogy a kötelezők (mint valami dicső korból itt maradt minőség utolsó mentsvárai) nélkül nem értjük meg a világot, hogy még valami más is van körülöttünk (bár nem mintha ezt más olvasmányok ne tudnák megtenni a mostaniakon kívül), és akkor idézem:

"Ámde az Antigoné és a Kincskereső kisködmön érthetetlen. Ez azt jelenti, hogy az életünk érthetetlen, mert ez utóbbit csak belőle kilépve szemlélhetjük. Erre szolgálna az ismeretszerzés: hogy a "máskor" és a "másutt" megadja nekünk az emberi állapot birtokba vételéhez szükséges distanciát. Ennek a távolságnak híján - s ezt a távolságot segít létrehoznunk a történelem s az őt szolgáló filozófia, antropológia, történelemtudomány, filológia és a többi - nincs semmink..."

Szóval kedves 8-14 évesek, hajrá filozófiát tanulni, akkor majd könnyebb lesz! Megjön a distancia(sic!). De komolyan, nem tűnt fel senkinek, hogy mekkora ordas baromság ez amellett, hogy a stílus visszataszítóan pökhendi és "fentebb". TGM-nek a saját maga körül rótt körök közepette kiment a fejéből az az apróság, hogy ez az egész gyerekekről szól, és nem 70 éves filozófusokról, akik már csak a munkájuk miatt is semmi mást nem csináltak, csak olvastak vagy ötven évig.

És akkor a végén, mint már oly sokszor, citáljuk ide a skandinávokat mintaként. A dánok képesek voltak arra, hogy egy tíz éve megjelent, először botránykönyvé minősített és betiltott könyvet végül mégis elővegyenek, megértsenek, és kötelező olvasmánnyá tegyenek! Nem kellett hozzá egy emberöltő, csak társadalmi párbeszéd, és az intézmények is meghajoltak, önkritikát gyakoroltak, pár év volt, és most már mindenki olvassa Janne Teller Semmi című regényét Dániában. Meglehet, nem azért, mert Janne Teller könyve igénytelen bulvártermék, hanem azért, mert képesek voltak arra a szellemi fejlődésre, hogy valódi igényekre adjanak válaszokat az iskolák.

surf, if you can

Eljött az első alkalom, hogy igazán kipróbálhassuk, milyen is couchsurfölni (crashelni egy couchot, ahogy a rutinosok mondják), mivel ahová jövő héten utazunk, ott nincs egyetlen ismerősünk sem, és még a hostel is annyiba kerülne, hogy azt inkább nem, illetve mert jobban örültünk volna, ha hús-vér és megközelíthető emberekkel találkozunk, és nem csak buszsofőrökkel, bolti eladókkal, pincérekkel stb.

Ezt az utazást több ok miatt is lowcostra tervezzük, ez most elég fontos. Persze akkor ellenállhattunk volna a 3000 forintos repjegynek is (ami két főre oda-vissza 20 ezer lett), csakhogy elég nevetséges összegnek tűnt ez ahhoz képest, hogy a szülő"falumba" elutazni tízezer egy alkalom. Szóval nekivágtunk, szörfre fel!

A couchsurfing (CS) oldalán egyből kétféle dologgal szembesülhetünk. A kevésbé frekventált és kisvárosokban nyilván alig van regisztrált hostoló. A nagyvárosokban viszont több ezer van, és nem kevés idő és erőfeszítés megkeresni köztük a szimpatikusat, az elérhetőt, és nem kevés erőfeszítés mindenkinek személyre szabott requestet írni, amiben minden benne van, nem túl rövid, de nem is túl hosszú, és még szimpatikusnak is mutatjuk magunkat, és elérjük az ingerküszöbüket legalább egy válaszadásra (nagyvárosban a hostolók napi több tucat kérést kapnak). Miután az első requestre órákon belül megjött (az elutasító) válasz, nem hittem volna, hogy még kell intenzív két hét, hogy hihetően elintézett legyen a couch. Napokig senki nem válaszolt, bár sok esetben kiderült, hogy az illető bejelentkezett, talán megnézte, kik vagyunk, aztán valamiért nem írt semmit. A kezdő surfölőnek viszont olyan lehet az érzése, hogy azért megvárnám, hátha válaszol valaki, és csak egy idő múlva próbálkozom másnál, így tűnik tisztességesnek. Érthetetlen, de nagyon sokan nem válaszolnak, holott elég egy cancelt nyomni, és pár szót írni, sry, I'm busy, és el van intézve, de úgy tűnik, többen választják a passzivitás adta pozitívabb látszatot, mintha attól önmaguk előtt kedvesebbnek tűnnének, hogy nem utasítanak el, szóval nem is válaszolnak. Vagy már az agyukra ment a sok kérés - voltak, akik közben módosították a couch státuszát currently not available-re.

A CS több, mint szálláskereső-adó oldal, akik szállást adnak többnyire szeretik, ha van alkalmuk megismerni az elszállásolt személy(eket), esetleg lóghat velük együtt vagy főzés, filmnézés van. Emiatt nyilván bejátszik, hogy akit maguknál látni szeretnének, az mennyire "cool", érdekes lehet-e számukra, amit az adott országból jövő mondhat. Be kell kapcsolni a szociális életet aktivizáló gombot, és fel kell készülni, hogy a szállás nem ingyenes hostel, az árát nem pénzben, inkább időben fizeti meg a surfölő.

A CS kiválóan igazol sztereotípiákat is. Két hét alatt egy híján 40 requestet küldtünk el, 23-ra nem jött válasz, 11-et elutasítottak, 4+1-et elfogadtak. A +1 erős "talán" inkább, és végülis nem vesszük igénybe, mint ahogy a negyedik elfogadottat sem, mert már nem kellett.Úgy sikerült, hogy amikor megérkezünk majd, akkor a reptér melletti kisvárosban megszállunk egy portugál származású srácnál, aztán másnap tovább, ott jön egy tősgyökeres svéddel egy éjszaka, majd kettő egy equadori származású nőnél és a negyedik jóváhagyás egy spanyoltól jött, az erős talán meg egy braziltól. Az utóbbi kettő megmarad tartaléknak, ha bármi történne, de talán nem fog. Mind a válaszadásban, mind az elfogadásban és bizalomban kimagaslóak a déliek, nem egyszerűen és általánosságban a bevándorlók. A keletiek kitöltetlen profiloldalukkal riasztják el az embert, csak néhány felkiáltójeles tőmondatban utalnak életjelekre. Így aztán egy indiainak vagy pakisztáninak sem írtunk, pedig terveztük. Írtunk viszont félig-meddig törököknek, ahol vegyesebb volt a tapasztalat. A színtörök nem válaszolt, a féltörök nagyon kedvesen. Ennyi persze mintának sem tekinthető. Az tuti, hogy a latinajkú népek voltak a legaktívabbak, és hát többnyire náluk fogunk lakni, mint az előbb kiderült (3 embernél fogunk lakni összesen). Nagyon segítőkészek, de nem csak az. A bizalmuk is elképzelhetetlenül erős tud lenni, ez egyéni tulajdonság is persze. Az equadori hölgy például úgy is elszállásolt volna minket (végül nem így lett), hogy elmegyünk a munkahelyére, átvesszük a lakáskulcsokat, és aznap ott alszunk egyedül, miközben ő nem is megy haza, és majd találkozunk a következő nap. Idegeneket a lakásodba úgy, hogy előtte nem is láttad őket. Na, ki vállalná?

Összehasonlítást persze majd akkor lehet tenni, ha a CS-sel még megjárjuk a fél északi, aztán egyszer a déli régiót, szóval nem tudni, máshol hogy megy, de egy ideig most nem kívánnám vissza ezt a keresést, a rengeteg levelet, várakozást, vagy inkább szálljunk meg egy kisvárosban, hátha ott könnyebb. Egyáltalán nem biztos. Arról meg, hogy igazából milyen volt surfölni, majd utólag beszámolok :)

Könyvfesztivál 2012

Dedikáltatni - még sose ennyit.
Lelkesedés, kimerülés. Északságok.
Millenáris, Könyvfesztivál.

Kjell Askildsen
Elég öreg már, a fotón nem látszik, mert megint nyúl voltam szemből fotózni. Úgyhogy csak odatoltam A thesszaloniki kutyák vékonyka kötetecskét, aztán két fürge takkal jeleztem mélyebb elkötelezettségem az északi kultúra felé.

Kjell Askildsen

Aztán körök. Zsongás. Igazi tömeg. A medvehagymás pogácsa gyors befalása félig, korty vizek, aztán újabb körök keresve az elsőkönyveseket, és hogy hová bújt Janne Teller. Kb. a végszóra értem oda, az utolsó mondatokra, amikor a publikum feltehette a melegtől bepállott aggyal az igazán ostoba kérdéseit. Például arról, hogyan csinálja az írónő, hogy az erkölcsi mondanivaló nem didaktikus, hogy nem írja bele, hogy didaktikus? Hát, remélem, hogy nem e kérdés után ítélte meg a magyar emberek szellemi képességeit az írónő.
Janne Teller könyvét még csak fogom olvasni, de már dedikáltan. Kissé zavarban volt az írónő, látszott, hogy volt egy kis hajsza a műsorok, beszélgetések, írótalálkozók sűrűjében. Úgyhogy nem őt tartottam fel faggatásokkal. Leírtam egy fecnire, hogy kell írni a nevem, ő pedig szép rendesen odabiggyesztette még alá az aláírását. Ha 15 évvel öregebb leszek, úgy szeretnék kinézni, mint ő. Ilyen vonzón, soványan, méltóságteljesen, szikáran, de nőiesen.

És akkor melyiket válasszam? Azért naná, hogy meg kellett hallgatnom Sjónt, olyan sűrűn nem jár itt izlandi írófenomén. Legyűrtem közben száraz torkomon a medvehagymás pogácsa másik felét, leemeltem a polcról egy csodálatos izlandi fotóalbumot, Iceland, The Land of Contrasts, NatGeo kiadás (Erlend és Orsolya Haarberg - az asszony bajai születésű, az album pedig fantasztikus). Valahogy bennem zakatolt még egy zene is, úgyhogy egészen álomszerű volt, már-már utazás a nyelv, a látás, a belső hallás csatornáin egy másik világba. Nagyon nem ott voltam épp, a Millenárison, a szavak távolról jöttek, de értettem mindent. Beszélő róka Trier filmjében. Hát igen, az a film is adott pár inamig égett képet. És mivel Sjón elég jókedélyű ember, be is vetettem a már szokásos hóbortomat, és feltettem egy kérdést, miközben megpróbálta leírni a nevem, hogy mi a kedvenc izlandi zenekara. Of Monsters and Man - velük épp mostanában kezdtem ismerkedni, és Lay Low, akinek csak rémlik a neve. Igazából valószínűleg az operaénekes felesége zenéjét szereti, de hát én popot kérdeztem :) Izlandi tak.

Sjón

Aztán rongyolás el, mert még talán ott találom Krasznahorkai Lászlót, akinek azért hoztam volna négyet is, mert ki tudná ugyan eldönteni, hogy melyik legyen? Sátántangó? A ellenállás melankóliája? Délről folyó? Állatvanbenn? Na ugye. De ő szívesen írja le annyiszor a szokásost, amennyiszer csak kell, és minden érkezőnek feláll, kezet fog, írás után mélyen szembenézve japános átadó mozdulattal nyújtja át a könyvet, aztán feláll, és kezet fog, elköszön. Nem bánja, ha százszor kell.

Krasznahorkai László

És rábeszélt az újra, az interjúkra. Nem hiszem, hogy meg fogom bánni. Lehet egyáltalán megbánni olyat, hogy az az író, aki képes volt arra, hogy minden könyvét szeressem, és négy vagy öt kedvencem is legyen tőle, hogy a személyes ajánlása nem jön be? Na ugye. Úgyhogy egy kör volt csak a Líra pavilonjában a kasszáig, aztán újra sorban, újra kezet fog, á, egy ismerős, és akkor már megint beszélgettünk, de már az északiakról, és hogy hogy nem, épp Sjónt ismeri, személyesen, lelkesen, különlegesen. Amikor azt mondta, hogy vigyázni kell, mert veszélyesen bele lehet szeretni, meglátod a szigetet és kész, ahogy működik, a természet, az a csöpp társadalom - az már védőangyalos volt.

Csoda, ha ezek után mintha vissza kezdene térni az életkedvem? Na ugye.