Felhasznált családom

Linn Ullmann első regényét azért vettem kézbe, mert kíváncsi voltam, milyen családregényt ír egy híres rendező és egy híres színésznő gyereke, és mert azt olvastam róla, hogy kreatív írás szakot végzett, ami egy ideig engem is piszkált. Lehet, hogy nem kellene meglepődnöm, hogy regénynek nevezett forgatókönyvet írt.

A kíváncsiság egyben kritikusabbá is tett, a regényt majdnem letettem a Mielőtt elalszolt 50 oldal után, annyira nem nyújtott esztétikai élményt az olvasása. Egy unalmas élet képzelgései a családi titkokról és viszonyokról, kinek mikor ment tönkre a házassága, ki az elcsábítható, az együgyü anya, aki mindenen tud sírni, és kell egy rejtélyes ős, aki filmsztárnak is elmenne életútjával és szemléletével, de váratlan halálával is. Mindenkinek a saját (vagy elképzelt) élete a legérdekesebb, de azért nem biztos, hogy érdemes megírni, ha nincs mire felfűzni. A szál sajnos a regény végére sem került elő.
A fülszöveg szerint a családtörténetet át-és átszövik az abszurd, szürreális elemek. A szürreális részek tényleg jót tettek, én mondjuk csak kettőre emlékszem, de az a kettő jó volt. Az aktuális pasas a varázscsizma nélkül makrélává változik, a másnapi reggelin akváriumban duzzog, amiért a csaja lehúzta a lábáról a varázscsizmát a figyelmeztetés ellenére. A narrátor hősnő nővére és annak férje között pedig éjjel kövek jelennek meg az ágyban, a szekrény tetején, szék alatt stb., a férj pedig csak elhatározza, hogy eltávolítja őket onnan, de valahogy mégsem teszi meg.
Ezek a részek jót tesznek a regénynek, és van néhány mosolyognivaló, humoros szakasz is, az Amerikába emigrált nagypapa története is érdekes, korai new yorki történelem gazdasági világválsággal, világkiállítással, érdekes.
A sztori befejezése viszont megint üres, és a kezdeti érdektelenségeket veti fel, még ha egyébként az jól is látszik, hogy az lenne az elmondandó: a vagánykodó főhősünk végre felnőtt nő lett.
Úgy érezni, hogy az írónő saját emlékeiből merített, de jócskán, és a különböző kontextusú emlékeket megpróbálta egy családba összehozni. Nem is lepődtem meg, mikor azt olvastam, hogy Linn Ullmann eredeti neve Karin Beate Ullmann - Karin, akárcsak a regény főhősnője. Ez persze nem hiba vagy bűn, lehet, hogy vállaltan van így, akár azért is, mert Ingmar Bergman bármilyen családi története érdekes lehet az olvasóknak - hát igazából nem az. Kellemes kis könyv, gyorsan olvasható, láttatja a jeleneteket, de a szereplőkhöz nem kerülünk közelebb. Olyan, mint egy felszínes film forgatókönyve, tömör, de időben ugráló, bizalmaskodó hangnemben megírt sztori. Összességében talán megérne egy második próbálkozást mondjuk az Áldott gyermekkel.

Ha Ingmar Bergman rajongó nem is vagyok, a Perszónát valahogy nagyon szerettem, Liv Ullmann - a szerző édesanyja - nagyon szép itt.