Ahol az ösztönlény és a felettes én találkozik

Az ősz kedvez a befogadásnak, befelé fordulás, a nyár ezerszínű rothadásba bomló virágainak néma csodálata meleg takarók alól, forró teákkal felmelegítve, kevesebb meztelenkedés, több bezárkózás. És akkor kijön Krasznahorkai új könyve, ami végre szakít az utóbbi kiadványok alkotói agóniájával, és új inspirációtól fűtve valami egészen másra használja képességeit, mint eddig tette.


Az állat, aki bennünk él, a pogány ösztönlény próbálgatja a kitörést, miközben a felettes én gyanútlanul éli gondos gazda szerepét.
Úgy képzelem, hogy gyakori nyugat-európai útjai során Krasznahorkai találkozott Max Neumann kutyás rajzával(rajzaival), és hirtelen megütötte egy gondolat, elindult az ár, ő meg leült a képpel szemben, és hagyta, hadd jöjjön a flow, ami aztán nyomott hagyott a papíron is. Legalábbis velem már történt hasonló pl. Londonban a nemzeti galériában Monet képei előtt, és itthon Kovásznai képei előtt. Mindig vágytam rá, hogy valahogy összekössem ezeket, ne csak láthatatlan szaladgáljon a tudatom a többletjelentések között. Csodajó, hogy épp a szövegmágus Krasznahorkai tette ezt most meg.
A kép és szöveg szorosan összefonódik, ez első impulzus után kéz a kézben született meg a 13 kép és az írói értés. Ez a képzőművésznek is csodálatos érzés lehet, amikor megihleted a művésztársad, és érzed, mit hoz ki belőle, mennyivel ért meg többet a mondjuk esztétikai élménynél.
Max Neumann képei egy sötét, nyomasztó világból valók, de tud úgy élni eszközeivel, hogy látszólag a hangulat megtartásával mégis valami megnyugtatót, rendszerűt visz a képekbe. És ez fontos, a rendszerűség. Neumann képein - én úgy fogalmaztam meg magamnak -, az ösztönlény tényleg egy nyomasztó, elszigetelt világban él, mint egy börtönben, ahonnan aligha van szabadulás. Az ösztönlény alapvetően egyféle, kisebb módosításokkal, pl. nem muszáj, hogy legyen fej vagy lábak, az egyéb részletek, mint szem - vagyis látás -, nem fontos, minden fekete vagy fehér, kétdimenziós, kétpólusú: kint vagy bent.
Vagy bent vagy egy társadalomban, vagy kint.
A kirekesztettség nem fér meg a felettes énnel, hiszen annak szüksége van a szociális, kulturális környezetre, ebben, ezáltal él, és onnan tudja, hogy mit kell cselekednie.
Minden szöveg egyetlen mondat, és minden szöveg többé-kevésbé brutális. Az agresszió egy darabig tűri az illedelmes szavakat önmagán, de sokszor túlcsordul az elfojtott indulat, és akkor széttép, megeszi az arcod, ezt akarja, felfalni ezt a felettes ént, aki nem is önmaga, nem is az ember, hanem egy termék, az aktuális társadalmi berendezkedés terméke.
A könyv arra világít rá, hogy az ösztönlény és a felettes én soha nem találkozik bennünk, az ebből adódó feszültséget, konfliktust pedig legfeljebb elnézzük magunknak, de nem oldjuk meg.