Három könyv

A későnyár utolsó képviselője - napégette kopár sziklák, simogató, természetes, meleg víz, kék és fehér, napsárga, gyümölcsös borok, szerelmesség, majd valami menetrendszerű romlás, valami teljesen előre látható, erejében mégis kiszámíthatatlan vég és véglegesség. Meghalunk, bazmeg, de most még van egy életünk - ilyen volt a Zorbász az augusztus végi, szeptember eleji napokon. Az egyik legnagyobb könyvélmény az évben.

Kazantzakisz: Zorbász, a görög

Kazantzakisz regénye szándékos választás volt a nyárutóra. 2009. március 14-e óta hevert a polcomon, az egyik (egyetlen) olyan alkalommal szereztem be egy antikváriumban, amikor az anyám eljött velem könyveket és várost nézni, mert már nagyon hiányzott nekem a Félváros. Amikor ezt írom, nincs internetem, pedig most úgy igazán meghallgatnám Zorbász dalát. Aki a ’80-as években már ott ült a fekete-fehér Orion tévé előtt, annak lehet, hogy már van egy elrettentően bizarr, szőrös és hőbörgő Zorbász-képe az emlékeiben. Rémlik, hogy a Zorbászt gyakran vetítették (a film 1964-ben készült), és többször láttam belőle „engedélyezett” részleteket, így ugyanolyan szeletelt formában emlékszem csak rá, mint A párizsi Notre-Dame-ra, abból például csak a púposra, és ahogy húzta a harangot a toronyban. Van egy jelenet a fejemben, ahogy megragadja a szép, fiatal nőt a púpos, de ez már a King Kong korai képkockáival keveredik elválaszthatatlanul…
Már a könyv első oldala meggyőzött arról, hogy a regény –, mert itt vérbeli regényről van szó – nem közönséges és harsogó, ahogy a filmre emlékszem, inkább okos és kifinomult.
„Életemben a legtöbb jót az utazásoknak és az álmoknak köszönhetem, az emberek – élők és holtak – közt vajmi kevesen álltak mellettem küzdelmemben. Mégis, ha választanom kellene, vajon kik hagytak a szívemben mélyebb nyomot, talán három-négyre esne a választásom: Homéroszra, Bergsonra, Nietzschére és Zorbászra.
Az első nyugalmat árasztó, fényes szemként élt bennem – mint a napkorong -, amely felszabadító sugarával beragyogja a mindenséget, Bergson enyhített a feloldhatatlan filozófiai kétségeken, melyek ifjúkoromban emésztettek, Nietzsche új kétségekkel telített, s megtanított arra, hogy a szenvedést, a keserűséget és a bizonytalanságot büszkeségre változtassam, Zorbász pedig megtanított arra, hogy szeressem az életet, s ne féljek a haláltól.”
Pontosan ez az, amit művel: bevezet az életbe, megtanít naponta megcsodálni az életet, és engedni a pillanatnyi, akár szélsőséges hangulatoknak. Így látja a narrátor a makedón származású főhőst.
Hogy meglegyen a kontraszt, a találkozás még egy esős, hideg napon történik. A fiatal író egy kocsmában vacog a sarokban, a víz itt jeges nyirkosság, az emberek büdösek és közönségesek, és maga Zorbász is így tűnik fel, ebből a közönséges közegből válik ki. Szövetségüket a tehetős író lehetőségei alapozzák meg, így vesznek irányt Krétára, és kezdenek bányászatra munkásokat toborozni.
Krétára érve, ha lehet, a teljes környezet a másik arcát mutatja, a nap forró, a kövek kopárak, a faluban folyton súlyos virágillat száll, Zorbászt pedig ellenállhatatlanul vonzza az özvegyek szenvedélye.
Zorbász a maga egyszerű stílusában olyan kérdéseket tesz fel az írónak, ami az író egész világnézetének alapjait kérdőjelezi meg. Az író-narrátor régóta egy Buddha című könyv megírásán dolgozik (a valóságban Kazantzakisz írt egy Buddha című színdarabot), ám az élet annyival valószerűbb, igazibb Zorbásszal, hogy a szenteskedés egyenesen kiveti magát az íróból. A Buddha könyv befejezése a vajúdás vége, bár az igazi felszabadulás elmarad...
...mert hiába az idill, szükségképpen meg kell törje (és össze kell törje) ezt ugyanaz a jellem, aki előbb még önfeledten táncolt és gitározott. A nyughatatlan nem állapodik meg, még akkor sem, ha tudja, hogy jó. Zorbász első „szökésével” a dolgok szép lassan, fokról fokra romlásba lépnek át. A vén kokott betegsége, a fiatal özvegy halálra kövezése a templom előtt, a kudarcba fulladt felvonóépítés, a távoli barátról szóló távirat mind-mind téli szeleket fújnak – vége a nyárnak, vége a vakációnak, ideje szétszéledni.
A könyv második felében hosszas, hátborzongató intermezzo a két özvegy halála. A legdurvább, ahogy a vén kokott banális halála beindítja a keselyűfaktort a falu lakóiban. Még meg sem hal az öregasszony, de a siratók már nem bírják ki, panaszénekbe kezdenek, hátha előbb végeznek munkájukkal, mielőtt a többi falubeli széthordana mindent az özvegy hagyatékából. És így is történik, mire kileheli a lelkét, már nyársra húzták a jószágot, már kész a torra az étel, már semmi nem maradt, csak egy „Canavaro”-t beszélő haszontalan papagáj.
Kicsit nyomasztó ízeket hagyott maga után a Zorbász, nehéz megfogalmazni mitől olyan harapnivalóan jó mégis, mitől zseniálisak a szavak, mitől élvezet olvasni, és miért erősít meg az életigenlésben azután, hogy semmi nem kecsegtet megváltással.



Kondor Vilmos: Budapest Noir

Mondják, az első magyar hard-boiled krimi, az író igazából ismeretlen, de Kondor Vilmosként alkot, és valahonnan egészen közelről ismeri a zsurnaliszta szakmát, meg a II. vh előtti éveket. És a bűnügyeket? Maguk a személyi kérdések, az egész megmarketingelhető bulvároldal vajmi kevéssé érdekel, annál inkább az, hogy egy minden jel szerint ötvenes években született ember miként ír krimit 1936-ban, ráadásul az akkori időkre jellemző életstílus széles ismertetésével.
Maga a sztori nem túl ötletes, a bűntény feltárása nem zseniális. Zseniálisabb benne a környezet, amibe krimijét ágyazta. A sztori szempontjából bármi részlet spoiler lenne, ezért inkább a kétségeimmel hozakodok elő.
Megölnek egy zsidó lányt a lotyók körzetében egyetlen hasra mért ütéssel. A gyilkosság eme fajtája a történet későbbi ismeretében kicsit sutának tűnt.
Mások számára kiderült, hogy az író teljes bekezdéseket, karaktereket vett át más, angol nyelvű krimik fordításából.
Amikor olvastam ezeket az élvezetes töltelékeket a ’36-os Budapestről, akkor fel-felvillant bennem, hogy mindezt ilyen részletességgel, az aktuális bútordivatig, a menő kávézók vendégeinek szokásáig honnan lehet ismerni?
Elbeszélésekből és/vagy könyvekből. És ha már volt nyúlás, akkor további nyúlásokra is gyanakszom. Már nem lehet újat alkotni, minden, amit ma alkotunk biztos létezik már valahol - mondatja a közhelyszótár.
Azért nem tudok sokáig haragudni a kételyek miatt, hiszen a remake akkor is jól sikerült – leszámítva néhány pontatlan nyelvi egyeztetést, elírást -, bármennyi is ebből a kívülről hozott anyag.

Akutagava: A vihar kapujában

Félidőben otthagytuk a Dalai Láma szombati előadását. Ahogy az egyik barátom mondta, szép hakni volt, de azért jó volt látni még az öreget. Kissé ketyós, heherésző, zagyváló celeb buddhistának tűnt a Dalai Láma, egy jó ember, aki hírnevével próbálja terjeszteni a világbékét, és kábé ennyi, semmiképpen nem volt kár a tapasztalatért. Legalább tudom már, hogy miért "van kevesebb" a kinevezett vallási vezetőkben, mint a kiművelődött, beleedződött gurukban. A Dalai Lámát horoszkópja alapján választják ki, egész életét fontos emberként éli le. Vallási vezetőként nagyjából ugyanazokat a „szeressük egymást”, „legyen béke a vallások közt” frázisokat puffogtatta, mint a Pápa, csak hát erre egy egész hétvége kicsit sok volt. Biztos beszélt még másról is, de az egész 13 ezer fős csarnok nem ígért túlzott meghittséget, hogy látni úgyis csak a kivetítőről lehet, az emberek pedig pont úgy viselkednek, mintha moziznának, a közösségi ziláltság ellehetetlenített még a hívek számára is komolyabb átélést, miközben a lényegi buddhista tanítás háttérbe szorul vagy elmarad.
Délután a napsütötte fák között fotózva, egy kiadós taichiban több energia rejtőzik, és például Akutagava Rjúnoszuke elbeszéléseiben is.
Volt néhány megállapításom A vihar kapujában novellakötet végére: - szerencsésen nincs túlírva, - kissé cinikus, - a lényeg sokszor nem a végi csattanó, hanem maga a történet, - lehet japánt angolon keresztül magyarra fordítani.
A történetek vége több esetben egyszerűen lehalkul, zenei szakkifejezéssel élve "lekevert", nincs csattanó, nincs fordulat, ehelyett minden egyes történet a szituáció állandóságába dermed bele. Nem mindegyik novellánál van így. Akutagava néha "kiszól" a novellák mögül, hogy oda fingjon a moralisták orra alá. Például A borféregben, ahol a borissza nagybirtokost sikeresen kigyógyítja iszákosságából a kuruzsló buddhista pap, ám három év múlva tönkremegy az élete, anyagilag és egészségileg is. Három moralista magyarázatot fűz az eseményekhez Akutagava, felvonultatva az összes lehetséges kombinációt, majd kimondva, hogy lássátok, felesleges, választás nélküli magyarázatokkal, fecsegéssel igazán könnyű moralizálni.
Nagyon szép még a tetves hadilegénység története. A hajó legénységét, a katonákat elárasztják a tetvek. Hiába pusztítják, a férgek nem lesznek kevesebben, fürtökben lógnak mindenütt. Az egyik katona kitalálja, hogy a tetű jó a hideg ellen, melegít, a másik pedig megeszi ebéd utáni csemegeként. Érdekeik ütközésekor (mert az egyik megeszi, amire a másiknak élve volna szüksége) jön a kardcsörtetés, az emberek azon vitáznak, mire jók vagy nem jók a tetvek, közben vörösre csípik őket, ők pedig folyamatosan haladnak előre, tovább a háború, a hajó célpontja felé meghalni vagy ölni.
Akutagava 35 évesen begyógyszerezte magát, meghalt. Barátai szerint semmit nem tudott a valós életről, buborékban élt. Furcsa ez, mert közben mégis annyiféle történet, annyiféle tanulság lapul a novellák mögött.
A stílus pedig több helyütt emlékeztetett Krasznahorkai Északról hegy, délről tó... regényére.