Tudom kategorizálni a könyveket/könyveimet, de az ún. “kedvenc könyvem” kategóriába nem nagyon tudtam mit pakolni, körülbelül ahogy a “kedvenc zeném” kategóriába sem. Így mindig a legutóbb olvasott/hallgatott élmények kerültek ide, de még ezeket is nehéz volt összeszedni. Valahogy mindig nehezen szedtem össze, hogy miket olvasok/hallgatok, nagyon sok “átfolyik” rajtam, kis lenyomat képződik, ami egyre kopik az idővel, ezért vezettem egy időben egy vázlatos olvasónaplót, ami ugyanarra a sorsra jutott, mint a sokéves naplóim, verseim; írott hamvaikon hét-nyolc éves bozót nőhetett; örülnék ha néhány akác vagy hárs is, de ezt nem lehet tudni, lehet, hogy spórák ették meg, vagy aszfalt alatt pihennek már.
De most! Most már legalább három-négy olyan könyv van, ami az időtől elrugaszkodva, halványodástól mentesen nagyon fontosak lettek, s már olvasásuk pillanatában azok voltak. Ahogy filmek és zenék is. Az, amit sosem értettem, hogy miként tudnak emberek emlékezni egy-egy mű részleteire, már nem ismeretlen előttem. Az az igény sem ismeretlen, hogy egyes részleteket le kell jegyezni, vagy szamárfülezni kell. Volt egy ilyen Bartis Attila Nyugalom című műve, zeneileg ilyen Moers minden élménye, filmben Kim-Ki-Duk és a Sátántangó meg az X-Men I., haha.
Az Iszonyt elolvasni nagy jóvátétel volt, mert középiskolában pedig kötelező, de az egyetlen, amit nem olvastam el akkor. Azért olvastam kötelezőket, mert nem kellett döntenem az ügyben, hogy mi legyen a következő, és mert általában szórakoztattak, és még inkább szórakoztattak aviták, vélemények, a dolgok, amiket tanultunk róluk, vagyis ezeknek az olvasmányoknak volt fóruma, nem csak magamnak maradt véleményem, de a magamnak való véleményem is tudott alakulni. Az Iszony talán a középiskola utolsó évében volt kötelező. 30 oldalig jutottam, jól emlékszem, hogy a konyhai jelenetig bírtam kábé, de addig már annyi feszültség volt benne, olyan elviselhetetlenné fokozódott, nem is tudtam, hogy ez milyen adomány, ez az érzékenység, hogy nem szimpla undor volt, és azt sem tudtam, hogy mit jelent, ha hányingerem van művésztermék hatására… Az, ami akkor elviselhetetlennek tűnt, voltaképp a középszerű és a uniqe ütközése… Nem kedvelt az osztályfőnök – magyartanárnénink engem, minden alkalmat megragadott, hogy lógáson érjen, s akkor is felelnem kellett, mikor az Iszony volt soron. Az akkoriban jellemző karakánsággal álltam fel a padban és közöltem, hogy én ezt kivételesen képtelen voltam elolvasni, 30 oldalig jutottam… s a kérdésre: miért? a válasz: mert iszonyatos… Cseppet sem volt vicces, a tanárt meg annyira meglepte, hogy elfelejtett behúzni egy karót a naplóba. Nekem Németh László ugyanolyan borzalmas ember volt, mint Franz Kafka Az átváltozással.
Rátérve a regényre – már az első oldalaktól tudtam, hogy súlyos és nagyon fontos mű. Hogy nem csak a magyar, de a világirodalom egy rendkívül kimunkált darabja. Minden egyes mondata- ahogy már írtam valahol, alig tudom elhinni, hogy ember ilyet egy életében tehet, ilyen fejlődésig juthat, ehhez nagy tudás és tapasztalat, s még annál is több kell. Kemény István úgy fogalmazott saját új regénye (Kedves ismeretlen) kapcsán, hogy az nem lehet, hogy az ember lírát akar írni regényes formában, mert nem lesz az. Megjegyzem, Kemény István kiváló költő, de valamiért szeretne a prózaírók közé is tartozni (presztizs, megélhetés?), és olyan regényeket ír, amiket nem tekintek általában véve szépirodalomnak, legfeljebb tág értelemben, ahová az életünk megírása tartozik, még akkor is ha tagadott a momentum. Szerintem de, lehet a regény líra, de ez a lírának egy más szintje, na jó, legyen epikus líra, ismertetőjegye a frappáns mondatok, újszerű, mondhatni nyelvújító kifejezések, a sűrített magyarázat, tense sokféle módján, ahogy a cselekménnyel, idővel, feszültséggel bánik. Úgy nyúlik az ember elevenébe, mint egyetlen verssor, úgy kellene idézni, mint egy ars poeticát, epigrammát, és hogy hatása mély és tartós. Az Iszony magányosság teszi az embert, az Iszonyban nagyon sokat lehet felismerni őszintén csak magunknak elmondott gondolatokból. Az ilyen regénynek nem kell idő-és térbeli expozíció, nagyon jól elhelyezzük mégis, mert nyelve, íze van, amit jól kell ismerjen az író, ha még narrátort sem hív segítségül pótolandó ezeket az elhelyezéseket. Egyetlen résznél éreztem, hogy felmerül bennem a kíváncsiság az idő iránt: a nászút Budapesten. Valószínűleg ugyanúgy felmerült volna ez a kíváncsiság, ha más ismerős város, mondjuk szülővárosom kap szerepet. Ebből a szempontból jó tanulás egy ilyen – mondjuk ki – mestermű olvasása, mert kit érdekel mi és hol van az a Fáncs? vagy Cenc? Enélkül is tökéletes a falukép, a házak képe, anélkül teljes, hogy kapnánk részletes környezetleírást. Abszolút megvannak a fejemben a szereplők, az életemből vett alakok kapták meg a ruháikat. Sanyit például a Baerenschutzklammban ismertem meg, pont olyan, csak ott Lizának hívtuk. Nelli és a gyerekkor – szinte semmi. Vagy csak valami ponyva mögött ücsörgő hűvösség. Ez a történet sem érdekes, a könyv nem pszichologizál így, pedig ez ma nagyon divatos. Itt az udvarlás, szerelem, házasság, nászút, házasélet nagyon is hús-vér, ha festmény lenne azt mondanám naturalista, ha ezek kimerevített pillanatképek lennének, de az, hogy Nelli fejéből nézünk mindent árnyalja ezt a natúr képet. Egy ilyen nőt ma azzal biztatánk, hogy jól tette, amit tett, és hogy találhat jobbat, mert tudjuk mi történt a nőben, és elkövetnénk ugyanazt a hibát, mint Sanyi, elodáznánk és elvonatkoztatnánk, mintegy elidegenítenénk egy embertől a saját természetét. Nelli fejében azonban ilyesmiről szó sincs, nincs igénye a társas kapcsolatok teljességére. Nem való mindenkinek a házasság – mondja. Igaz? Megkapjuk a végig feszítő történet feloldozását, Nelli megtalálja a maga természetéhez illő helyét a világban, az emberiségben, s ettől valami nagy súly alól bukunk a felszínre, ez a katarzis.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése