János bácsi testét kukacok eszik (Krasznahorkai: Az ellenállás melankóliája)

Tényleg így történt végül, meghagytam az utolsó 15-20 oldalt, és csak tegnap olvastam ki Krasznahorkai Az ellenállás melankóliája c. könyvét, aztán alig 10 perces szünet múltán megnyomtam a play gombot a videólejátszón, és jöhetett a majdnem két és fél órás filmadaptáció, a Werkmeister harmóniák.

Kezdem ott, hogy a regény tökéletes. A végére érve egyenesen átitatott a szerkezet zsenialitása, a minden részletre kiterjedő gondosság. Még az is, hogy a szereplők gondolatai, a civil élet megnyilvánulásai hogy tünedeznek el a szövegben, mikor megszűnik minden olyannak lenni, mint ahogy normális időkben. Zseniális az, ahogy az író végül senkivel nem azonosul, mindenre ráragad az a maró gúny, ami felülről nézi egyben saját magát is. A karakterek finom jellemzése, a tökéletes dialógok, a tökéletes kivezetés a sztoriból… Az egész Pflaumné hazautazásával kezdődik. Ő az első, aki először találkozik azokkal és először látja a városba éjjel érkező társulatot is. Plaumné fia, Valuska János a regény kiemelt alakja, aki önmagában a lelkes, tiszta, naiv, gyerekes jóságot testesíti meg, és sosem szűnik meg azzá lenni, még amikor a jó világba vetett hitét porrá zúzta a kegyetlenség, úgy néz ki, egyedül ez a nyers és mindenen átgázoló erő túlélőképes. Kegyelem nincs. Se gyereknek, se nőknek, se öregnek, senkinek. Pflaumnénak sem. Valuskának sem, a maga szintjén ő is a totális pusztulást kapja. A visszahúzódott művész, a nevetséges, radikális világszemléletű, már-már anarchista Eszter úr bámulatos eszmefuttatásai adják a történet zamatát, a tökéletesség, a harmónia megfogalmazásának nehézsége, sőt realizálhatóságának képtelensége az évek káoszán át oda vezeti Esztert, hogy egyedül az a jó, amilyen naiv jósággal Valuska létezik. Épp ezzel egy időben ég ki Valuskában mindez. Feloldozás nincs. Az egyetlen feloldozás az, hogy ami szétesik, szétrohad, szerves és szervetlen anyagok a többihez térnek, tulajdonképpen semmi nem vész el, csak a felépítménynek, a rendszernek strukturáltsága vész el, és ezzel maga az egész organizmus. Nem vész el semmi, csak átalakul, de az átalakulás után már semmi nem hasonlít az egészre, arra, ami még működött, ami járt, beszélt, emésztett.

A filmben van feloldozás, és a csapás sem akkora valahogy. A filmben a kegyetlenség nem egyetemleges, van megállás, nem csak a karhatalom, mint automatikus fehérvértestek állítják meg a tombolást, a gyomor sósavtartalma ott nem lép túl a szöveteken, nem válik átjárhatóvá a sejtfal, nem indul be a szövetelhalás, hogy aztán kis mérgező gázokkal teljen meg, pusztító baktériumok vegyék át a hatalmat a társadalmi szintű organizmuson. Nincs lelkes Valuska-jóság, nincs Pflaumné, Eszter úr felesége pedig szép arcú.

Mégis, a film félelmetes, míg a könyv “csak” zseniális. A film után félni kell, de semmi ilyet nem ad a könyv, és ez jó. A könyv úgy is katartikus, hogy nincs benne katarzis. Megkérdeztem magamtól, kellett-e tehát ez a film regény után, és egyáltalán, miért is ilyen ez a forgatókönyv, amilyen. Krasznahorkai a forgatókönyvben Tarr Bélával éppúgy benne van, és mégis, a Herceg a filmben már oroszul beszél, Eszter úr pedig nem szögeli be az ablakokat. Eltelt majdnem tíz év a regény és a film között, Krasznahorkai pedig változott. Talán már nem volt olyan fontos a brutális kegyetlenség, fontosabb volt a kegyelem, a közönséges vadság helyett a lassú kimértség. A karakterek is áttipizálódtak. Most először felmerült bennem az a gondolat is, talán előbb kellett volna a filmet látni, hogy a regény kitölthesse részletekkel.

A filmet Baján forgatták, ha jól hiszem. Jó volt felfedezni a főtéren azt az egyetlen régi alacsony épületet, ami évekkel ezelőtt még ott virított, “lelógva” a jóval magasabb és előkelőbb épületek sorából, aminek földszintjén az igazi békebeli cukrászda volt, ahol minden évben ettem egy mézes krémest.