Elindultam este a Dylan-felolvasásra, de egész úton A per járt a fejemben, és az, hogy milyen ostoba vége van. Nem ügyetlen, nem ilyen módján, de van ebben a befejezésben valami furcsa. Azok után, hogy Kafka olyan zseniálisan kerülte meg a bűnvád kérdését, végül egyáltalán nem tudjuk meg, hogy a főhőst mivel vádolják, de egy idő után ő maga is elfogadja a vádat, akkor többé már nem lesz nevetséges, a per folyamatban van, hiszen annyi ember tud róla, működik közre, egyre valóságosabb, a nyomornegyed padlásszobájából egészen a dómig vándorol át, az utolsó bírósági személlyel ott találkozik, és ráadásul pap az illető.
A szereplők többsége legalább egyszer megvillant egy kacifántos beszédet a törvényesség működéséről, kezd olyan érzésünk lenni, hogy vagy jogász valaki vagy vádlott, a civilekre előbb utóbb sor kerül, jön a per, ami évekig húzódhat, és ami alól legfeljebb elméleti menekülés van, valós nincs, arra még nem volt példa. Nem olyan ez, mint egyszerűen a halandóság, azaz a biztos halál ígérete? Azt vártam, tudtam, hogy a végére halálra ítélik, de az ítélet csak szimbólikuslehet, gondoltam, hiszen az egész történetben az a legőrlőbb, hogy nem lehet tenni ellene, az a legrosszabb, hogy bármikor lecsaphat, a halasztás, a nem valódi felmentés nem megoldás, bármikor jöhet egy törvényszolga, és kedve szottyanhat felmelegíteni a pert. A festő, aki ugyanazt a tájképet festi és a bírók portréját, olyan ez, mint egy mátrix, amiből nem lehet kilógni. A hirtelen halál, a kés a város szélén épp ezért értelmetlen kegy, hűtlen az alapgondolathoz. Ahogy én értelmezem. Zseniális A per, de foglalkoztat a gondolat, hogy az utolsó előtti előtti fejezet befejezetlen volt és maradt, és aztán van egy kurta vége a műnek, ami nagyon nem olyan, mint a többi. Nem tudok nem arra gondolni, hogy a hirtelen elhunyt Kafka talán nem így akarta a befejezést, csak egyvázlatot kaptunk, az igazi lényege a mai embernek az elkerülhetetlen halál, a hadakozás hiábavalósága, miközben minden más elveszik vagy tönkremegy (és persze elidegenedés, agresszió, hierarchikus börtönvilág), és mégsem lehet úgy tenni, mintha örökké élnénk, mert akkor jön két hosszú kabátos, kalapos ember és megmártja bennünk a kést, hogy eszünkbe jusson, a szív nem dobog örökké.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése