Eljött az első alkalom, hogy igazán kipróbálhassuk, milyen is couchsurfölni (crashelni egy couchot, ahogy a rutinosok mondják), mivel ahová jövő héten utazunk, ott nincs egyetlen ismerősünk sem, és még a hostel is annyiba kerülne, hogy azt inkább nem, illetve mert jobban örültünk volna, ha hús-vér és megközelíthető emberekkel találkozunk, és nem csak buszsofőrökkel, bolti eladókkal, pincérekkel stb.
Ezt az utazást több ok miatt is lowcostra tervezzük, ez most elég fontos. Persze akkor ellenállhattunk volna a 3000 forintos repjegynek is (ami két főre oda-vissza 20 ezer lett), csakhogy elég nevetséges összegnek tűnt ez ahhoz képest, hogy a szülő"falumba" elutazni tízezer egy alkalom. Szóval nekivágtunk, szörfre fel!
A couchsurfing (CS) oldalán egyből kétféle dologgal szembesülhetünk. A kevésbé frekventált és kisvárosokban nyilván alig van regisztrált hostoló. A nagyvárosokban viszont több ezer van, és nem kevés idő és erőfeszítés megkeresni köztük a szimpatikusat, az elérhetőt, és nem kevés erőfeszítés mindenkinek személyre szabott requestet írni, amiben minden benne van, nem túl rövid, de nem is túl hosszú, és még szimpatikusnak is mutatjuk magunkat, és elérjük az ingerküszöbüket legalább egy válaszadásra (nagyvárosban a hostolók napi több tucat kérést kapnak). Miután az első requestre órákon belül megjött (az elutasító) válasz, nem hittem volna, hogy még kell intenzív két hét, hogy hihetően elintézett legyen a couch. Napokig senki nem válaszolt, bár sok esetben kiderült, hogy az illető bejelentkezett, talán megnézte, kik vagyunk, aztán valamiért nem írt semmit. A kezdő surfölőnek viszont olyan lehet az érzése, hogy azért megvárnám, hátha válaszol valaki, és csak egy idő múlva próbálkozom másnál, így tűnik tisztességesnek. Érthetetlen, de nagyon sokan nem válaszolnak, holott elég egy cancelt nyomni, és pár szót írni, sry, I'm busy, és el van intézve, de úgy tűnik, többen választják a passzivitás adta pozitívabb látszatot, mintha attól önmaguk előtt kedvesebbnek tűnnének, hogy nem utasítanak el, szóval nem is válaszolnak. Vagy már az agyukra ment a sok kérés - voltak, akik közben módosították a couch státuszát currently not available-re.
A CS több, mint szálláskereső-adó oldal, akik szállást adnak többnyire szeretik, ha van alkalmuk megismerni az elszállásolt személy(eket), esetleg lóghat velük együtt vagy főzés, filmnézés van. Emiatt nyilván bejátszik, hogy akit maguknál látni szeretnének, az mennyire "cool", érdekes lehet-e számukra, amit az adott országból jövő mondhat. Be kell kapcsolni a szociális életet aktivizáló gombot, és fel kell készülni, hogy a szállás nem ingyenes hostel, az árát nem pénzben, inkább időben fizeti meg a surfölő.
A CS kiválóan igazol sztereotípiákat is. Két hét alatt egy híján 40 requestet küldtünk el, 23-ra nem jött válasz, 11-et elutasítottak, 4+1-et elfogadtak. A +1 erős "talán" inkább, és végülis nem vesszük igénybe, mint ahogy a negyedik elfogadottat sem, mert már nem kellett.Úgy sikerült, hogy amikor megérkezünk majd, akkor a reptér melletti kisvárosban megszállunk egy portugál származású srácnál, aztán másnap tovább, ott jön egy tősgyökeres svéddel egy éjszaka, majd kettő egy equadori származású nőnél és a negyedik jóváhagyás egy spanyoltól jött, az erős talán meg egy braziltól. Az utóbbi kettő megmarad tartaléknak, ha bármi történne, de talán nem fog. Mind a válaszadásban, mind az elfogadásban és bizalomban kimagaslóak a déliek, nem egyszerűen és általánosságban a bevándorlók. A keletiek kitöltetlen profiloldalukkal riasztják el az embert, csak néhány felkiáltójeles tőmondatban utalnak életjelekre. Így aztán egy indiainak vagy pakisztáninak sem írtunk, pedig terveztük. Írtunk viszont félig-meddig törököknek, ahol vegyesebb volt a tapasztalat. A színtörök nem válaszolt, a féltörök nagyon kedvesen. Ennyi persze mintának sem tekinthető. Az tuti, hogy a latinajkú népek voltak a legaktívabbak, és hát többnyire náluk fogunk lakni, mint az előbb kiderült (3 embernél fogunk lakni összesen). Nagyon segítőkészek, de nem csak az. A bizalmuk is elképzelhetetlenül erős tud lenni, ez egyéni tulajdonság is persze. Az equadori hölgy például úgy is elszállásolt volna minket (végül nem így lett), hogy elmegyünk a munkahelyére, átvesszük a lakáskulcsokat, és aznap ott alszunk egyedül, miközben ő nem is megy haza, és majd találkozunk a következő nap. Idegeneket a lakásodba úgy, hogy előtte nem is láttad őket. Na, ki vállalná?
Összehasonlítást persze majd akkor lehet tenni, ha a CS-sel még megjárjuk a fél északi, aztán egyszer a déli régiót, szóval nem tudni, máshol hogy megy, de egy ideig most nem kívánnám vissza ezt a keresést, a rengeteg levelet, várakozást, vagy inkább szálljunk meg egy kisvárosban, hátha ott könnyebb. Egyáltalán nem biztos. Arról meg, hogy igazából milyen volt surfölni, majd utólag beszámolok :)
2012. május 3., csütörtök
2012. április 23., hétfő
Könyvfesztivál 2012
Dedikáltatni - még sose ennyit.
Lelkesedés, kimerülés. Északságok.
Millenáris, Könyvfesztivál.
Kjell Askildsen
Elég öreg már, a fotón nem látszik, mert megint nyúl voltam szemből fotózni. Úgyhogy csak odatoltam A thesszaloniki kutyák vékonyka kötetecskét, aztán két fürge takkal jeleztem mélyebb elkötelezettségem az északi kultúra felé.
Aztán körök. Zsongás. Igazi tömeg. A medvehagymás pogácsa gyors befalása félig, korty vizek, aztán újabb körök keresve az elsőkönyveseket, és hogy hová bújt Janne Teller. Kb. a végszóra értem oda, az utolsó mondatokra, amikor a publikum feltehette a melegtől bepállott aggyal az igazán ostoba kérdéseit. Például arról, hogyan csinálja az írónő, hogy az erkölcsi mondanivaló nem didaktikus, hogy nem írja bele, hogy didaktikus? Hát, remélem, hogy nem e kérdés után ítélte meg a magyar emberek szellemi képességeit az írónő.
Janne Teller könyvét még csak fogom olvasni, de már dedikáltan. Kissé zavarban volt az írónő, látszott, hogy volt egy kis hajsza a műsorok, beszélgetések, írótalálkozók sűrűjében. Úgyhogy nem őt tartottam fel faggatásokkal. Leírtam egy fecnire, hogy kell írni a nevem, ő pedig szép rendesen odabiggyesztette még alá az aláírását. Ha 15 évvel öregebb leszek, úgy szeretnék kinézni, mint ő. Ilyen vonzón, soványan, méltóságteljesen, szikáran, de nőiesen.
És akkor melyiket válasszam? Azért naná, hogy meg kellett hallgatnom Sjónt, olyan sűrűn nem jár itt izlandi írófenomén. Legyűrtem közben száraz torkomon a medvehagymás pogácsa másik felét, leemeltem a polcról egy csodálatos izlandi fotóalbumot, Iceland, The Land of Contrasts, NatGeo kiadás (Erlend és Orsolya Haarberg - az asszony bajai születésű, az album pedig fantasztikus). Valahogy bennem zakatolt még egy zene is, úgyhogy egészen álomszerű volt, már-már utazás a nyelv, a látás, a belső hallás csatornáin egy másik világba. Nagyon nem ott voltam épp, a Millenárison, a szavak távolról jöttek, de értettem mindent. Beszélő róka Trier filmjében. Hát igen, az a film is adott pár inamig égett képet. És mivel Sjón elég jókedélyű ember, be is vetettem a már szokásos hóbortomat, és feltettem egy kérdést, miközben megpróbálta leírni a nevem, hogy mi a kedvenc izlandi zenekara. Of Monsters and Man - velük épp mostanában kezdtem ismerkedni, és Lay Low, akinek csak rémlik a neve. Igazából valószínűleg az operaénekes felesége zenéjét szereti, de hát én popot kérdeztem :) Izlandi tak.
Aztán rongyolás el, mert még talán ott találom Krasznahorkai Lászlót, akinek azért hoztam volna négyet is, mert ki tudná ugyan eldönteni, hogy melyik legyen? Sátántangó? A ellenállás melankóliája? Délről folyó? Állatvanbenn? Na ugye. De ő szívesen írja le annyiszor a szokásost, amennyiszer csak kell, és minden érkezőnek feláll, kezet fog, írás után mélyen szembenézve japános átadó mozdulattal nyújtja át a könyvet, aztán feláll, és kezet fog, elköszön. Nem bánja, ha százszor kell.
És rábeszélt az újra, az interjúkra. Nem hiszem, hogy meg fogom bánni. Lehet egyáltalán megbánni olyat, hogy az az író, aki képes volt arra, hogy minden könyvét szeressem, és négy vagy öt kedvencem is legyen tőle, hogy a személyes ajánlása nem jön be? Na ugye. Úgyhogy egy kör volt csak a Líra pavilonjában a kasszáig, aztán újra sorban, újra kezet fog, á, egy ismerős, és akkor már megint beszélgettünk, de már az északiakról, és hogy hogy nem, épp Sjónt ismeri, személyesen, lelkesen, különlegesen. Amikor azt mondta, hogy vigyázni kell, mert veszélyesen bele lehet szeretni, meglátod a szigetet és kész, ahogy működik, a természet, az a csöpp társadalom - az már védőangyalos volt.
Csoda, ha ezek után mintha vissza kezdene térni az életkedvem? Na ugye.
Lelkesedés, kimerülés. Északságok.
Millenáris, Könyvfesztivál.
Kjell Askildsen
Elég öreg már, a fotón nem látszik, mert megint nyúl voltam szemből fotózni. Úgyhogy csak odatoltam A thesszaloniki kutyák vékonyka kötetecskét, aztán két fürge takkal jeleztem mélyebb elkötelezettségem az északi kultúra felé.
 | |
| Kjell Askildsen |
Aztán körök. Zsongás. Igazi tömeg. A medvehagymás pogácsa gyors befalása félig, korty vizek, aztán újabb körök keresve az elsőkönyveseket, és hogy hová bújt Janne Teller. Kb. a végszóra értem oda, az utolsó mondatokra, amikor a publikum feltehette a melegtől bepállott aggyal az igazán ostoba kérdéseit. Például arról, hogyan csinálja az írónő, hogy az erkölcsi mondanivaló nem didaktikus, hogy nem írja bele, hogy didaktikus? Hát, remélem, hogy nem e kérdés után ítélte meg a magyar emberek szellemi képességeit az írónő.
Janne Teller könyvét még csak fogom olvasni, de már dedikáltan. Kissé zavarban volt az írónő, látszott, hogy volt egy kis hajsza a műsorok, beszélgetések, írótalálkozók sűrűjében. Úgyhogy nem őt tartottam fel faggatásokkal. Leírtam egy fecnire, hogy kell írni a nevem, ő pedig szép rendesen odabiggyesztette még alá az aláírását. Ha 15 évvel öregebb leszek, úgy szeretnék kinézni, mint ő. Ilyen vonzón, soványan, méltóságteljesen, szikáran, de nőiesen.
És akkor melyiket válasszam? Azért naná, hogy meg kellett hallgatnom Sjónt, olyan sűrűn nem jár itt izlandi írófenomén. Legyűrtem közben száraz torkomon a medvehagymás pogácsa másik felét, leemeltem a polcról egy csodálatos izlandi fotóalbumot, Iceland, The Land of Contrasts, NatGeo kiadás (Erlend és Orsolya Haarberg - az asszony bajai születésű, az album pedig fantasztikus). Valahogy bennem zakatolt még egy zene is, úgyhogy egészen álomszerű volt, már-már utazás a nyelv, a látás, a belső hallás csatornáin egy másik világba. Nagyon nem ott voltam épp, a Millenárison, a szavak távolról jöttek, de értettem mindent. Beszélő róka Trier filmjében. Hát igen, az a film is adott pár inamig égett képet. És mivel Sjón elég jókedélyű ember, be is vetettem a már szokásos hóbortomat, és feltettem egy kérdést, miközben megpróbálta leírni a nevem, hogy mi a kedvenc izlandi zenekara. Of Monsters and Man - velük épp mostanában kezdtem ismerkedni, és Lay Low, akinek csak rémlik a neve. Igazából valószínűleg az operaénekes felesége zenéjét szereti, de hát én popot kérdeztem :) Izlandi tak.
 |
| Sjón |
Aztán rongyolás el, mert még talán ott találom Krasznahorkai Lászlót, akinek azért hoztam volna négyet is, mert ki tudná ugyan eldönteni, hogy melyik legyen? Sátántangó? A ellenállás melankóliája? Délről folyó? Állatvanbenn? Na ugye. De ő szívesen írja le annyiszor a szokásost, amennyiszer csak kell, és minden érkezőnek feláll, kezet fog, írás után mélyen szembenézve japános átadó mozdulattal nyújtja át a könyvet, aztán feláll, és kezet fog, elköszön. Nem bánja, ha százszor kell.
 |
| Krasznahorkai László |
Csoda, ha ezek után mintha vissza kezdene térni az életkedvem? Na ugye.
2012. április 20., péntek
Belül a sötét pont
Annyira örülök ennek a szövegnek, hogy muszáj megosztanom, még ha ezt így, kvázi re-blog nem szoktam. A skandináv irodalomról van szó, és hozzá annyira szépen és jól, hogy most már nem is érzem magam annyira strangernek a sok északság miatt.
Babiczky Tibor úgy ír a skandináv irodalomról, olyan mélyen és lényeglátóan, ahogy a téma boncolásával én még nem találkoztam. Végre túl vagyunk azon, hogy micsoda remek krimigyár ez az Észak, végre azzal foglalkozunk, hogy miért olyan furcsán remek ez az egész. Nem csak a krimi. A szépirodalom, a film, az összművészet.
Ennyi tehát, és teljesen logikus. A társadalmi fejlődés eddig ismert csúcsa közelében az emberek már nem akarnak hazudni maguknak, nem ringatják magukat gyermeteg szerepekben és durcáskodásokban. A lényegre kíváncsiak. És ez az, ami átsüt mindenen, a flanc és sallangmentes történet, ami minden megmozdulásukban benne van. Valami már-már keményen egyszerű, néha nehéz és kegyetlen innen nézni, mert mi itt még nem nőttünk fel, nem tudunk a szenvedély vakságától mentesen és nem ordibálva vitatkozni, ösztönből átnézni a közönségességen, a hibákat nem magunkon kívül keresni.
A cikk itt elérhető.
Babiczky Tibor úgy ír a skandináv irodalomról, olyan mélyen és lényeglátóan, ahogy a téma boncolásával én még nem találkoztam. Végre túl vagyunk azon, hogy micsoda remek krimigyár ez az Észak, végre azzal foglalkozunk, hogy miért olyan furcsán remek ez az egész. Nem csak a krimi. A szépirodalom, a film, az összművészet.
Ennyi tehát, és teljesen logikus. A társadalmi fejlődés eddig ismert csúcsa közelében az emberek már nem akarnak hazudni maguknak, nem ringatják magukat gyermeteg szerepekben és durcáskodásokban. A lényegre kíváncsiak. És ez az, ami átsüt mindenen, a flanc és sallangmentes történet, ami minden megmozdulásukban benne van. Valami már-már keményen egyszerű, néha nehéz és kegyetlen innen nézni, mert mi itt még nem nőttünk fel, nem tudunk a szenvedély vakságától mentesen és nem ordibálva vitatkozni, ösztönből átnézni a közönségességen, a hibákat nem magunkon kívül keresni.
A cikk itt elérhető.
2012. április 17., kedd
Idézetek Széchenyitől
Közben André Kertész párizsi fotói
Haza sérveivel és szennyeivel dicsekedni csak alacsony vagy gyáva lelkek sajátja, azoknak el nem ismerése s tán még felhőkig emelése - mint sokszor tapasztaljuk - ellenben vakság s tudatlanság jele. Nem tudom, melyik veszedelmesb s ártalmasb;(...) csak az érti hazafi kötelezettségeit józanul, ki a hiányt, a csorbát látja, de azon egyszersmind tehetsége szerint segíteni törekedik is.
Hitel, 230. oldal
Csehországot nagyon megváltozva találtam, mégpedig a javára. Mindenütt előrehaladást érzek, csak Magyarország nem mozdul a helyéről!
Napló, 598. oldal
Azelőtt a török ellen voltam; - most mellettük vagyok, - mert civilizálódni akarnak, - csak azt nem tudják, hogyan? -(...) A magyar sokkal ostobább, - felfuvalkodottságában minden más nemzetnél előbbre járónak képzeli magát. Szívesebben volnék török, - hogy felemelném most ezt az országot.
Napló, 664. oldal
Attól tartok, hogy Magyarország pénzügyi oldalról fog összeomlani.
Napló, 498. oldal
Hunniát még eddig isméretlen fényre magasítandja ---- ha tanácskozásink közt több lesz a philosophia, mint a rabulismus, több a praxis mint a theoria; képviselők közt több a nemesen gondolkozó, mint a privilegiált ember, több a hazafi, mint a kormányfi vagy népfi...
Világ, 281. oldal
Az idézeteket Kornai János gyűjtötte a Széchenyi emlékestre írott beszédéhez.
Haza sérveivel és szennyeivel dicsekedni csak alacsony vagy gyáva lelkek sajátja, azoknak el nem ismerése s tán még felhőkig emelése - mint sokszor tapasztaljuk - ellenben vakság s tudatlanság jele. Nem tudom, melyik veszedelmesb s ártalmasb;(...) csak az érti hazafi kötelezettségeit józanul, ki a hiányt, a csorbát látja, de azon egyszersmind tehetsége szerint segíteni törekedik is.
Hitel, 230. oldal
Csehországot nagyon megváltozva találtam, mégpedig a javára. Mindenütt előrehaladást érzek, csak Magyarország nem mozdul a helyéről!
Napló, 598. oldal
Azelőtt a török ellen voltam; - most mellettük vagyok, - mert civilizálódni akarnak, - csak azt nem tudják, hogyan? -(...) A magyar sokkal ostobább, - felfuvalkodottságában minden más nemzetnél előbbre járónak képzeli magát. Szívesebben volnék török, - hogy felemelném most ezt az országot.
Napló, 664. oldal
Attól tartok, hogy Magyarország pénzügyi oldalról fog összeomlani.
Napló, 498. oldal
Hunniát még eddig isméretlen fényre magasítandja ---- ha tanácskozásink közt több lesz a philosophia, mint a rabulismus, több a praxis mint a theoria; képviselők közt több a nemesen gondolkozó, mint a privilegiált ember, több a hazafi, mint a kormányfi vagy népfi...
Világ, 281. oldal
Az idézeteket Kornai János gyűjtötte a Széchenyi emlékestre írott beszédéhez.
2012. április 9., hétfő
"My ultimate favorit"
Március 5-én járt itt Elina Hirvonen, finn írónő új könyve magyarországi megjelenésének bemutatóján, amikor egy kis dokufilmet is vetítettek tőle a Toldiban. Addigra már egy könyvét kiolvastam, Hogy ő is ugyanarra emlékezzen címűt, és nagyon vártam a következőt, a Legtávolabb a haláltólt, amit egyébként épp most olvasok. Még nem írtam az első könyvről sem, mert úgy terveztem, hogy a kettőt valahogy együtt próbálom meg elhelyezni a koordináta rendszeremben. Aztán majd... nem tudom.
Nehezen adja magát a finn irodalom, hosszas kutatás után sem találtam igazán jó lefordított dolgokat tőlük, aztán a Magvetős megjelenés kapcsán elolvastam, amit Elináról találtam, megnéztem a fotóját a wikipedián, és nem éreztem még mindig, hogy "navégre". Mert már épp kezdtem feladni, hogy így innen, finn nyelvtudás nélkül fel tudnék fedezni valami igazán érdekeset egyetlen európai nyelvrokonaink irodalmából.
Gyorsan történt, szinte a könyv első felétől Elina fontos lett, mert nagyon kortárs, és talán ezért már-már barátomnak érzem a könyvein keresztül, úgy gondolok rá, mint Elina, nem mint Hirvonen, könyveire pedig, mint ismerősre, ami engem is írásra inspirál. Komoly, nem beszél mellé. Amikor a Toldiban láthattuk, a film előtt beszélt hozzánk, a pocakja már óriási volt, talán mostanra már meg is szült, hiszen ezért kellett így előrehozni az eseményt, a Könyvfesztivált már nem tudta megvárni a bab. A film pedig az afrikai történetekből való volt, és látszott, hogy Elina nagyon komolyan veszi ezt. Ez lett a következő közös. Enyhe undorral tekinteni a jóléti nyugati társadalmak mindennapi gondjaira, a sajátjainkra, miközben a világ egy nagyobbik részében a problémák elemi szintűek. Gyereket szülni nem akart, mert abszurdnak és lehetetlennek tartotta a feladatot, hogy tisztán, a saját felnőttsége által meg nem fertőzve nevelje fel a gyerekét, hogy a gyerek szabadon választhasson, és tényleg önmaga lehessen, saját maga alkosson képet a világról. Tényleg lehetetlen. De a szerelem és a biológia győz, Elina pedig úgy hordta a hasában lévő gyereket végig az estén, mint egy táskát.
Miután szert tettem új könyvére, már nem ácsingóztam a személyes beszélgetés után, a finnugor szakosok tömegében láttam, milyen nevetséges dolog ez, szinte egy szót sem tudok finnül, és amikor végül hozzászóltam, úgy éreztem, angolul sem tudok. Senki nem állt még sorba, én voltam az első, aki dedikáltatta a könyveit. Valahogy megértettem vele, hogy mit szeretnék, bár csak nézni akartam, amíg meg nem nyugszom, mert még hihetetlennek tűnt, hogy most bármit kérdezhetnék, és akkor megkérdeztem, hogy ki a kedvenc költője, majd, hogy írja bele a könyvembe. Kicsit gondolkodott, majd beleírta. "My ultimate favorit", mondta hozzá. Meg se néztem, a sor mögöttem már hosszúra nyúlt, úgyhogy leléptem, egyben ki a Toldiból, aztán haza.
Napokig próbáltam megfejteni, de Elina nem ír valami olvashatóan, és nem sikerült rájönni még mindenféle adatbázisok segítségével sem, hogy kiről van szó.
Aztán egyik nap eszembe jutott, és valahogy éreztem, hogy most már rájönnék. Így lett. Nem kellettek órák sem. Megpróbáltam írni, amit ő írt, gondolatban, és végül kijött, tuti a megfejtés.
Elina kedvenc költője Eeva-Liisa Manner, az író, költő, műfordítónő 1921-1995 között élt. Nem éppen vidám sors jutott neki. Mikor megszületett még csak pár éves volt a független Finnország, az édesanyja a szülésbe belehalt, az apja nem is akart tudni róla, így nagyon isten(vagy inkább ördög)-félő nagyszülei nevelték. Fiatal éveiben kitört a második világháború, ami a finneknek is sok vesztességgel és szenvedéssel járt, és később is a nyugat és Oroszország ütközőpontja maradt földrajzi fekvése miatt. Manner a háború utáni finn irodalom fontos alakja volt, a költészetbe modernitást vitt, nem csak verseket, de prózát, rádiójátékokat és színműveket is írt. Shakespearet, Herman Hessét, Lewis Carrollt, Franz Kafkát is fordított. Különösen foglalkoztatta a mindig körülöttünk lévő idő, mintha nem lenne múlt és jövő, hanem mindig minden itt van, más formákban.
És akkor itt egy vers tőle, majd lesz még több. Persze jobb lenne magyarul, és még jobb lenne érteni finnül...
Egy lépéssel beljebb a finn irodalom értése felé.
GAMES OF THE MOON
The moon is consumed and renews himself
and hoists slow sails,
glides, lending light and wind,
sheds his strength, pulls the oceans;
the earth yields like a woman, and gives birth much.
Plants grow, and nails and hair,
dogs howl on the hills, the dead in their graves,
and there is much murder with various weapons,
words and oozing knives.
They are consumed like the moon,
and are no longer renewed,
but in the moonlight
it is easy to die and to rise,
to cast off in a vessel, if the moon is a boat,
to cast spells, if a drum is the moon,
for the forms of the moon are highly inconstant,
he is a windy moon and voices and a moon of drums,
he is a seed and an eye and a Moon-that-makes-wane,
the setting memory of space.
finnből fordította: David McDuff
Gyorsan történt, szinte a könyv első felétől Elina fontos lett, mert nagyon kortárs, és talán ezért már-már barátomnak érzem a könyvein keresztül, úgy gondolok rá, mint Elina, nem mint Hirvonen, könyveire pedig, mint ismerősre, ami engem is írásra inspirál. Komoly, nem beszél mellé. Amikor a Toldiban láthattuk, a film előtt beszélt hozzánk, a pocakja már óriási volt, talán mostanra már meg is szült, hiszen ezért kellett így előrehozni az eseményt, a Könyvfesztivált már nem tudta megvárni a bab. A film pedig az afrikai történetekből való volt, és látszott, hogy Elina nagyon komolyan veszi ezt. Ez lett a következő közös. Enyhe undorral tekinteni a jóléti nyugati társadalmak mindennapi gondjaira, a sajátjainkra, miközben a világ egy nagyobbik részében a problémák elemi szintűek. Gyereket szülni nem akart, mert abszurdnak és lehetetlennek tartotta a feladatot, hogy tisztán, a saját felnőttsége által meg nem fertőzve nevelje fel a gyerekét, hogy a gyerek szabadon választhasson, és tényleg önmaga lehessen, saját maga alkosson képet a világról. Tényleg lehetetlen. De a szerelem és a biológia győz, Elina pedig úgy hordta a hasában lévő gyereket végig az estén, mint egy táskát.
Miután szert tettem új könyvére, már nem ácsingóztam a személyes beszélgetés után, a finnugor szakosok tömegében láttam, milyen nevetséges dolog ez, szinte egy szót sem tudok finnül, és amikor végül hozzászóltam, úgy éreztem, angolul sem tudok. Senki nem állt még sorba, én voltam az első, aki dedikáltatta a könyveit. Valahogy megértettem vele, hogy mit szeretnék, bár csak nézni akartam, amíg meg nem nyugszom, mert még hihetetlennek tűnt, hogy most bármit kérdezhetnék, és akkor megkérdeztem, hogy ki a kedvenc költője, majd, hogy írja bele a könyvembe. Kicsit gondolkodott, majd beleírta. "My ultimate favorit", mondta hozzá. Meg se néztem, a sor mögöttem már hosszúra nyúlt, úgyhogy leléptem, egyben ki a Toldiból, aztán haza.
Napokig próbáltam megfejteni, de Elina nem ír valami olvashatóan, és nem sikerült rájönni még mindenféle adatbázisok segítségével sem, hogy kiről van szó.
Aztán egyik nap eszembe jutott, és valahogy éreztem, hogy most már rájönnék. Így lett. Nem kellettek órák sem. Megpróbáltam írni, amit ő írt, gondolatban, és végül kijött, tuti a megfejtés.
 |
| Eeva-Liisa Manner |
Elina kedvenc költője Eeva-Liisa Manner, az író, költő, műfordítónő 1921-1995 között élt. Nem éppen vidám sors jutott neki. Mikor megszületett még csak pár éves volt a független Finnország, az édesanyja a szülésbe belehalt, az apja nem is akart tudni róla, így nagyon isten(vagy inkább ördög)-félő nagyszülei nevelték. Fiatal éveiben kitört a második világháború, ami a finneknek is sok vesztességgel és szenvedéssel járt, és később is a nyugat és Oroszország ütközőpontja maradt földrajzi fekvése miatt. Manner a háború utáni finn irodalom fontos alakja volt, a költészetbe modernitást vitt, nem csak verseket, de prózát, rádiójátékokat és színműveket is írt. Shakespearet, Herman Hessét, Lewis Carrollt, Franz Kafkát is fordított. Különösen foglalkoztatta a mindig körülöttünk lévő idő, mintha nem lenne múlt és jövő, hanem mindig minden itt van, más formákban.
És akkor itt egy vers tőle, majd lesz még több. Persze jobb lenne magyarul, és még jobb lenne érteni finnül...
Egy lépéssel beljebb a finn irodalom értése felé.
GAMES OF THE MOON
The moon is consumed and renews himself
and hoists slow sails,
glides, lending light and wind,
sheds his strength, pulls the oceans;
the earth yields like a woman, and gives birth much.
Plants grow, and nails and hair,
dogs howl on the hills, the dead in their graves,
and there is much murder with various weapons,
words and oozing knives.
They are consumed like the moon,
and are no longer renewed,
but in the moonlight
it is easy to die and to rise,
to cast off in a vessel, if the moon is a boat,
to cast spells, if a drum is the moon,
for the forms of the moon are highly inconstant,
he is a windy moon and voices and a moon of drums,
he is a seed and an eye and a Moon-that-makes-wane,
the setting memory of space.
finnből fordította: David McDuff
2012. március 30., péntek
Északságok a Könyvfesztiválon
Valamikor az év elején megtudtam, hogy Sjón itt lesz az idei Könyvfesztiválon. Most kiderült, hogy északi írók tömege lesz itt, és a könyvújdonságokban is megjelennek, most már tényleg.
2012. március 13., kedd
Panelnyomor lengyelül
Faluról városszéliesedő emberek, bizonytalan talajra épült telepek, nagy reményeikbe fulladt munkások, akik a semmi elől alkoholban oldják fel magukat, a testüket, az agyukat, szipusok, az ügyeskedők és követőik és a lúzerek gyerekeinek kasztja, a munkahelyek, ahol csak a kapcsolatok és a rang számít, összezárt családok, akik nem bírják egymást nézni évtizedekig. Azzal a szándékkal vettem magamhoz Joanna Bator könyvét, hogy a Homokhegyből megtudom, a hasonló örökségből hogy vezetett az út egy más lengyel és egy más magyar irányba. Erre nem kaptam választ. Arra annál inkább, hogy mit jelent ez a hasonló örökség.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)