A közös Csernabandi és Julian Barnes regényében

Cserna-Szabó András: Zerkó

Ez egy regény, egy igazi regény. Pont.

Néha látni hírportálokon híreket/interjúkat új könyvekről. Így jött nekem szembe a Zerkó.

Lehet persze fújolni rá, hogy trágár, ez végülis szinte kiveri az ember szemét, eleinte én is agyaltam ezen, hogy ez mennyire oké, szükségszerű, hogyan lehetett volna másképp megoldani az ókori nyelvezetet, ám a végére vagy megszoktam vagy kevesebb lett és az jobban belesimult a szövegbe. Miért is kellene nyelvezetet imitálnia egy ma írott regénynek? Adott persze egyfajta karaktert a regénynek, és biztos megoldott néhány gordiuszi csomót, ami miatt ilyen korokról valószínűleg különösen nehéz lehet írni, hiszen nem nagyon tudjuk, hogy beszélt egymással a szarmata, a hun például. 

A könyv eleje egyébként is egy picit döcögős. Nehéz ugyanis bevezetni az olvasót Zerkó életébe az észak-afrikai városban, az ókori római Hippoban kezdődve, és megintcsak: nem tudom, ez mennyire szükségszerű végig a könyvben.

Ám a sztori jó, adott a kocsmai mesélős keret, aztán Zerkó, mint újszülött a dinnyehéjban a szemétdombon, a nyomortelepi élet... Apropó, nyomortelepi élet, ennek volt talán legkevésbé valóságszaga, amit nem Zerkó felnövése, hanem az olvasó történelmi felzárkóztatása tölt ki, némi történelmi gasztroutazással tűzdelve úgymint például a garum (úm. halszósz) készítése és kereskedelmi útja, a ma már furcsának ható ókori ételalapanyagok vagy a piac leírása. Engem szórakoztatnak az ilyesmik, mindig is el akartam olvasni Lénárd Sándor Római konyháját és az Éhség és bőség c. könyvet. Másrészt az olvasó történelmi felzárkóztatása a mesélő Zerkót omnipotens karakterré teszi (ami nem feltétlenül baj), és nem mindenhol csúszott jól a szövegben a cselekmény mellett. Ami nem mellesleg szerintem rendkívül frappánsan van felépítve, és onnantól, hogy a fő szereplőket, helyszíneket már megismertük, csak úgy gurul előre a regény a csúcspontjáig, ahol is nem bírtam lerakni, annyira kíváncsi voltam, mit fog Attiláról kitalálni az író. 

Ugyanis az összes történelmi karakter hús-vér valójában megelevenedik és személyiséget kap a regényben, legyen az Caius Geganius Plancus (vélhetően kitalált személy) dúsgazdag római kereskedő vagy a történelem szerint létező Göiserrik, a germán vandál törzsek fővezére, Flavius ​​Ardabur Aszpar, Konstantinápoly hadvezére, és a felesége Szókratea. Mindenkori kulturális kitérőkkel foglalkozásokra, vallási elhajlásokra, mint például a Luciferisták.. Találkozunk szarmatákkal, gepidákkal, alánokkal, szkírekkel, gótokkal, még Leó pápával is és természetesen találkozunk Budával és Attilával. Zerkó, a törpe szemén keresztül, akiről, mármint Zerkóról annyit lehet tudni a fennmaradt írásokból, hogy Priszkosz rétor, aki valójában járt Attila udvarában, látott ott egy törpe bohócot. Ez szolgáltatott kiindulópontot a könyvben a hunok másfajta ábrázolására, egyszóval egy hunokról szóló könyvre. De sokkal több van itt, mint hunok. Én szeretem, amikor egy könyv arra sarkall, hogy bedobjam magam a Wikipédia rabbit-hole-ba, hogy ott aztán egy napra elvesszek, és jöjjön a következő. Zerkó kalandos életében annyiféle emberrel találkozik, hogy bár olvasni nem tud, de féltucat nyelven beszél, mi pedig kapunk egy írói képet arról, milyen lehetett az élet i.sz. 400-450 körül. Miközben különféle utalásokkal szórakoztat minket az író, például előkerül a könyvben Gárdonyi Zétája.. (hah, lassan harminc, khm, éve annak, hogy azt olvastam, A láthatatlan embert).

Nem szeretném szétszpoilerezni, így még csak annyit, hogy vicces párhuzamot találtam egy másik könyvvel, amit viszont nemrég olvastam, ez volt Julian Barnes Elizabeth Finch c. regénye. Nem tudom, hogy ez most trend-e, vagy merő véletlen, hogy a regénybeli karakter hogy-hogynem keresztény történelem boncolgatásába fog, vitázik, érvel, és valahogy a görög kultúrával kerül kontrasztba, latolgatva a pontenciális jövőinket, ha a dolgok másként alakulnak a vallás terjedésével kapcsolatban. Barnes hőse, illetve metahőse, mert a regénybeli karakterről ír/emlékezik vissza és fejtegeti egy másik karakter a görög kultúra humanista, életöröm előnyben részesítését a kereszténység szenvedés az élet, majd a túlvilágon megváltás mellett, vonja kérdőre a vallási mártírsztorik és csodák alapját és jelenti ki, hogy a vallás elterjedéséhez leginkább az vezetett, hogy valahogy mindig a legjobb "forgatókönyvírót" alkalmazták, legyen ugye szó csodákról és mártírok, apostolok történeteiről. 

Emberek vagyunk, tehát történeteink vannak.

Meglátni az ördögöt

A hosszú hallgatás után mi más is jöhetne, mint valami ütős, például az ördög maga a pokolból... Egy  könyvből, amit nehéz lesz kategorizálni, értelmezni, de még most, hónapokkal később is, eszembe jutnak a szereplői. 

Sok nem fikciós könyvet olvastam az utóbbi időben, és közben néha-néha olvastam szépirodalmat. Így elég sokáig tartott, mire svédül átrágtam magam 650 oldal szépirodalmon, Karl Ove Knausgård Morgonstjärnan-ján, ami 2021-ben jelent meg. 

Ezzel a könyvvel az a legjobb, hogy KOK írta. Olyan szinten megismerni őt, mint írói hangot a Harcom könyvek után, hogy önmagában ez és az életének morzsái a karakterekben elég szórakoztató. Még ha ő norvégul is írta, én meg svédül olvastam - nincsenek egymástól túl messze. A svéd tévében gyakran fordulnak elő norvég műsorvezetők, például esti szórakoztató műsort vezetve, és eleinte észre sem vettem, hogy ez a nyelv nem svéd. Néhány szó ugyan teljesen más, a kiejtés bájos, szinte gyerekes. Ez a nyelvhasonlóság magyarként fantasztikus élmény, mivel a magyarhoz nincs egyáltalán hasonlító nyelv. 

Visszatérve a könyvre - kétszer is megnéztem a könyv megjelenése után az íróval készült interjút, csak mert szeretem hallgatni ezt a cuki norvég nyelvet, és mert hátha ad valami fogódzkodót a könyvhöz, de nem igazán adott. A könyv epizódokból áll, illetve karakterepizódokból. Egyes karakterek visszatérnek egy új epizódra, mások nem. Egyesekkel evidens az összefüggés, a történet összefonódása, az oldalak egymás mellé állítása - teszem azt félrekúró, mindenkivel bunkó, magát überokosnak gondoló férjjel és a magányos, otthon ülő gyerekéért aggódó, egyáltalán nem hülye, bár férje annak látja asszonnyal. Tulajdonképpen az ő párosuk volt a legjobb az egész könyvben szerintem. 

Egy nap megjelenik az égen egy új csillag - egy jól észrevehető, szabad szemmel látható csillag, s itt most akár eszünkbe juthat a Don't look up! c. film, hogy milyen is az, amikor valami az égen nem a megszokott, a jelenség egyensen fenyegetően néz le a Földre. Az emberek hamar hozzászoknak a jelenséghez, csak néhányakat foglalkoztat, az író nem bonyolódik tudományoskodásba, ez ugyanis nem egy sci-fi. Ha valami, akkor talán fantasy, hiszen a csillag megjelenése nyomán furcsa dolgok kezdenek történni. A jelenségek nem kapcsolódnak egységbe, mégis eljut egyfajta világvége jövendölésig, miközben mindenki csinálja a tökéletlen vagy teljesen elcseszett életét, a mentális betegek még jobban megőrülnek, látomások, bestiális gyilkosság, és még a pokolba is elnézünk. Ez talán a könyv csúcspontja (spoiler következik), a bunkó pasi a túlvilágon, amikor a frissen öngyilkossá lett fiával találkozik, és mivel semmire nem emlékszik, tiszta lappal egy egészen más érzelmi kötelék húzza magával a fia után. 

Van a könyvben egy kis thriller jelleg, egy kis metál, a baljós jelek után sötétben sétálni induló körül zizgő fűben megjelenő több száz kígyóval, a gyerekeivel otthon maradt mentális beteg nő, a mentális betegeket gondozó nő bolyongása az elszökött beteg után az erdőben, amiken lehet kicsit izgulni, csak hát ez nem egy amerikai történet, hanem egy Skandináv. Hogy is lehetne jó vége, meg vége egyáltalán. 

Mikor olvastam: 2021 második felében novemberig