Démonokról

Amikor Márquez elhunyt, elhatároztam, hogy újraolvasom a Száz év magányt. Azonban először is szerettem volna a nálam harmadikként sorban álló művét elolvasni. A Száz év magány, a Szerelem a kolera idején után ez A szerelemről és más démonokról. A Száz év magányt az 1960-as években írta, a démonok viszont csak 1994-ben jelent meg. Jó sok idő eltelt tehát, Márquez pedig elég nagy gyakorlatra tett szert az ún. mágikus realista regényírásban.

A Márquez-család 1960-ban.

Ez a könyv megmarad harmadiknak a rangsort illetően is. Nem mintha rossz lett volna, sőt igazán olvastatja magát. De a nagy művekhez képest egydimenziós, amit leural a szerelmi szál, miközben van ott más is. Kétszáz évet vissza az időben még rendesen uralkodott a középkori sötétség, legalábbis Dél-Amerikában, a térítő papok is büntetésnek élték meg száműzetésüket arra a földre, ahol a babona, ösztönök, fülledtség ural mindent. A történetben egyetlen olyan szereplőt találunk - az orvost -, aki normális, legalábbis mai szemmel, nem a félelmek és hiedelmek vezérlik, és nem kuruzsló, csak ha muszáj, álcából. Nem csak a szerelem, de az emberek vesztét is folyton ezek a hiedelmek, babonák, a félelmek okozzák. Döbbenetes az ostobaság, ami az egymást félelmét erősítő emberek hoznak össze és az erő, ami így összeadódik, és megéget, tömlöcbe vet, megkínoz másokat, ahol a saját és mások életét is tönkreteszik puszta ostobaságból.

Persze hát mindez, főleg a középkor messze van. Ám ma, amikor emberek nyíltan összeesküvés-elméletes, vagy azt nyíltan kifigurázóan nyíltan összeesküvés-elméletes cikkeket osztanak meg tök komolyan, és úgy tűnik a facebookon legalábbis, hogy internethez hozzáférő, fiatal, diplomás emberek elég tekintélyes része ugyanolyan vevő tud lenni a félelmeiket manipuláló történetekre, akkor nem gondolhatjuk, hogy ez a regény, jobban mondva ez a középkori sötét világ letűnt. A legtöbb ember persze csak a romantikus szálat veszi észre A szerelemről és más démonokról c. regényben, s legfeljebb a tragikus szerelem okoz szívfacsarást, nem az emberek történelmen átívelő, reménytelen hülyesége.

Egy notesz

Na jó. Az van, hogy néha arra fogja az ember, hogy nem ír, mert azt mondja, hogy nincs is hova, meg minek, meg amúgy is. Aztán elkezd írni, de mondjuk először a számítógépen, mígnem rájön, hogy egy órája csak internetezik írás helyett. Akkor előveszi a régi jól bevált papírfüzetet... és úgy érzi, hogy elfelejtett már kézzel írni, de legalábbis irtózatosan ronda lett az írása az utóbbi években, ami alatt többnyire a klaviatúrán tornáztak az ujjai. Egy jobb tollat vesz elő, meg egy másik még jobbat. És mégis olyan ronda, nemhogy olvashatatlan, hanem írhatatlan. Ezt így nem lehet folytatni. És akkor rájön, hogy a papír a ludas.

Kerestem én a megfelelő noteszt (egy A5-ös méretűt), ami rávesz arra, hogy írjak még tovább és tovább, és ezért hajlandó voltam internetes teszteket is nézni (igen-igen, erre is léteznek már tesztek és erre szakosodott weboldalak). Csakhogy, és akkor itt jön a jelen írást motiváló tényező, mint annyi minden más termék esetén, a csomagolás úgymond itt is fontosabb lett a használati értékeknél. Ráadásul nekem úgy tűnik, hogy "a legjobbat" kutató tesztek is leragadtak annál, hogy mennyire néz ki jól, mennyire menő egy jegyzetfüzet, menőség szempontjából pedig még mindig a Moleskine a vezető, pedig a legfontosabb szempontból szerintem már nem mondható a legjobbnak, és ez a papír minősége.

Van néhány dolog, ami meghatározza, hogy jó lesz-e írni a füzetbe. Például ki lehet-e jól nyitni anélkül, hogy a füzet szétesne, vagy le kell fogni, hogy nyitva maradjon. Elég masszív-e a fedele, hogy ellenkező oldalra is írni tudjunk. Tényleg nagyon praktikus tud lenni egy gumiszalag, ami átfogja és így a gyűrődésektől is megvédi a noteszt a táskában. Ha van benne egy beragasztott tasak az apró fecniknek. De leginkább: ha elég vastag a papír (90 grammos például nekem elég jó), nem üt át a túloldalra egy közepesen erősen odanyomott toll, a tollhegy pedig elég selymes papíron siklik, azaz nem akadozik meg. Én ráadásul szeretek használni olyan tollakat, amik elég erősen fognak, nem töltőtoll, de valami ahhoz hasonló tintával folyó. Az ilyen tollak a legtöbb papíron elég hamar átütnek. A szép füzetek pedig gyakran csalódást okoznak. Ezeken egyébként rendre nem is tüntetik fel, hogy hány grammos a papír, mert az senkit nem érdekel, csak hogy milyen szép a borító. Fontos még a papír árnyalata, ha mintás a papír (vonalas vagy négyzetrácsos), akkor a vonalak színe, hogy mennyire erős a vonalazás. Van olyan igen jó márka, a Rhodia, amit szerintem azzal rontanak el, hogy harsány a vonalazás, a noteszekben meg vaskos margó is van, a margón túl pedig véget ér a vonalvezetés,  szűkebb keretbe zárja az író embert. A legjobb az, ha a gyártó oldalán külön foglalkozik a papír minőségének leírásával, nem utolsó sorban utalva a környezeti hatásokra is. A Moleskine a legtöbb szempontból jó egyébként, elég tartós és elég menő, akinek ez számít. Az írás azonban nem feltétlenül esik jól a lapjain.

Csináltam egy gyors tesztet a régi és újabb noteszeimen. Ugyanazzal a tollal írtam bele mindbe, majd hajtottam egyet, így az látható, hogy milyen erősen üt át az egyes lapokon a tinta. Az eredmény érdekes. Mindössze egyetlen egy notesz volt, amin nem igazán ütött át a tinta, ez az Oxford közönséges keményfedeles füzete volt. A Helma365 egy cseh márka, szép darab, de nagyon vékony és gyenge lapokkal, pedig reményeket fűztem hozzá... A Moleskine is eléggé átlátszott, ahogy a masszívabbnak tűnő, kézzel fűzött, de olcsó Ikeás papír is. Írni ugyancsak az Oxfordba volt legjobb a finom papírfelszín miatt, hasonlóan egy másik tömeggyáros kedvenc, a Herlitz lapjaihoz. Miután az Oxford honlapjára látogattam, már nem is voltam meglepődve, elég részletesen foglalkoznak a papír minőségével és büszkék is az Optik papernek nevezett papírra.

Így aztán abban maradtam, hogy a szép, kézműves kisiparos és mindencsoda noteszek helyett a közönséges noteszek között nagy gonddal, funkcióra tervezett darabokat találhatunk, ami olcsóbb és adott esetben jobb is lehet, mint beruházni egy drága darabba. Kivéve persze, ha csak nézegetni akarjuk azt a füzetet.

Vegyétek meg Gottlandot!

Csak úgy betértem ma az Alexandrába, bár nem kerestem semmit. Épp bőszen matricázták az akciós könyveket, itt-ott az akciós polcokra átcsoportosításra várva könyvhalmok álltak. Nos, érdemes lesz akkor majd online szétnézni, gondoltam magamban.

És tényleg első napja van a nyári polcsöprésnek, és megint keményen húzzák az árakat. Amikor azonban _ezt_ megláttam, a levegő is bennem maradt. Csak annyit mondok, hogy ennyi pénzért ilyen jó könyvet... légyszi, vegyetek Gottlandot! Annyira jó ez a könyv. Érdekel a huszadik századi történelem? Szoktál (legalábbis szeretnél) érdekes tényfeltárós cikkeket olvasni? Érdekel esetleg Közép-Európa és benne Csehország? Netán rajongója is vagy csehségüknek? Szeretnél szippantani egy kis utcai levegőt Kafka lakása közelében? Érdekel, hogy miért is olyan más Csehország, miközben éppúgy nagyon káeurópai, mint Magyarország? Hát olvasd akkor Mariusz Szczygiel könyvét, aki egy igen jó lengyel újságíró és mellesleg rajong Csehország iránt, és úgy tűnik, arrafelé még dívik az érdekes tényfeltáró újságírás. A mieinkhez hasonló kérdéseket ő a saját lengyelsége szempontjából teszi fel, de a válaszok érvényesek ránk is.

Szóval kevesebb, mint egy euróért, talán még egy sajtburgernél is olcsóbban, sőt ennyiért még egy békávéjegyet sem kapsz, de megveheted a Gottlandot. Itt írtam róla korábban.

Az online újságíró élete

Négy hónap híján öt éve gyártom egy online gazdasági újságba a tartalmakat.
4029 darab cikket írtam, ebből 1190 darab volt nagycikk, elemzés, komolyabb munka, 1129 pedig többé-kevésbé ugyanilyen komoly, vagy fontos, extra. A legolvasottabb cikkem több mint százezer klikket kapott, ami az örökranglistába is bekerült azért. Persze nem a klikkekre vagyok büszke, és nem is arra, hogy mennyi cikk született, és hogy emelkedett az olvasottság az évek alatt.

Arra a néhány cikkre inkább, amik még ha évekkel ezelőtt íródtak is, még mindig mondanak valamit. Megragadták valaminek a lényegét, összefüggéseket, embereket cselekvésre, megszólalásra, gondolkodásra késztetett.

Persze keveseket, és a több ezerhez képest kevés ilyen cikk van. Ha pedig átlagosan csak egy fél vagy egy oldallal számolok cikkenként, ez akkor is egy ezeroldalas könyv lehetne legalább... amihez viszont nem volt gusztusom már leülni munka után. Könyv nem lett, de nagyon más sem, egy fia novella vagy vers, de lassan már blog sem. Lehet, mentegetőzés csak, de sokszor úgy érzem, nem segített az sem, hogy a gazdasági ügyekkel foglalkozó újságíróként éveken át az élet sötét, negatív oldalán kellett lavíroznom.

Igazán csak a rossz hír a hír? Volt egy időszak, amikor úgy tűnt, inkább a pozitívra lennének fogékonyak az emberek, de ez hamar elmúlt, ami most van, az meg semennyire nem motiváló. Lassan már tudni sem akarom, kik és miért olvassák a cikkeimet, és mit gondolnak róla. Hogy vajon hányan olvassák el a cikket, vagy csak a címet látva öntik ki végletes érzelmi reakcióikat.


Inkább nekiállok akkor annak a könyvnek...

Sontag és az akadémikusok

Ezt a bejegyzést a 16 éves Susan Sontag írta a naplójában, 1949 májusában. A sokadik olyan dolog, amiben nagyon egyet tudok érteni Sontaggal. Más kérdés persze, hogy aztán mégis ment neki az a matek, meg a filosz... de! nagyon nem dugta el magát a poros könyvtári polcokra, nagyon is tudott élni (kilenc szerelme volt, öt nő és négy férfi) és túlélni (az 1970-es évektől 2004-ig élt együtt mindenféle rákos betegségeivel, és nem adta fel sem az életet, sem a szerelmet). Alant a hosszú hajú Susan Sontag, mellette az olasz színésznő, Adriana Asti. A kép 1970-ben készült, miután megszületett a Duet for Cannibals c. film Sontag rendezésével és Asti szereplésével.

5/26/49
With my new eyes I re-survey the life around me. Most particularly I become frightened to realize how close I came to letting myself slide into the academic life. It would have been effortless... just keep on making good grades - (I probably would have stayed in English - I just don't have the math ability for Philosophy) - stayed for a master's and a teaching assistantship, wrote a couple of papers on obscure subjects that nobody cares about, and, at the age of sixty, be ugly and respected and a full professor. Why, I was looking through the English Dept. publications in the library today - long (hundreds of pages) monogpraphs on such subjects as: The Use of "Tu" and "Vous" in Voltaire; The Social Critism of Fenimore Cooper; A Bibliography of the Writings of Bret Harte in the Magazines + Newspapers of California (1859-1891)...
Jesus Christ! What did i almost submit to?!? (Reborn, Early Diaries 1947-1963)

A viking, a nyúl és a számadó juhász

Nem nagyon írtam az olvasott könyvekről túl sokat a tavalyi év második felében... és úgynevezett év végi számvetést is bajos lenne már csinálni, úgyhogy csak néhány mondatban felvillantanám, mik jártak meg a kezem és a szemeim (heh) között, előtt nyár végén és ősszel.

F. G. Bengtsson: Röde Orm

1941-1945 között írta meg ezt a könyvét Frans Gunnar Bengtsson, történelmi témájú írások, könyvek szerzője, és ez lett igazából azt hiszem a legjobb svéd viking saga, vagy A Viking Saga, egyben az angol fahumor egyik nem túl nyilvánvaló, korai megnyilvánulása. Legalábbis másként nem tudtam értelmezni azt a sok "ártatlan" együgyűséget, különösen ami a vikingeket a katolicizmus térítési munkásságához kötötte. Vörös, azaz Röde Orm sztorija nem a legjobb regény, de minden benne van, amitől érthetővé válik a viking kor, a motivációk, a dolgok helye és értéke a 10. század környékén. Kell hozzá az önirónia, amúgy nevetséges lenne a vikingek húsdaráló, kíméletlen hősiessége. A kedvencem annak a története, aki úgy úszta meg a lefejezést, hogy hosszú a haja. Tudniillik nem akarta a vérrel bemocskoltatni a szép, hosszú, szőke viking hajat, és megkérte a hóhérsegédet, fogná varkocsba és tartaná az égnek fejezés közben. Amikor csapott a fejsze, a copfos nagyot rántott a fején, így a penge nem a nyakát, hanem a hóhérsegéd karját szegte le. Lett erre nagy röhögés a fogva tartók és kivégzésre várók között, éles elméjűsége miatt pedig meghagyták az életét és maguk közé fogadták a szőke copfost. (Aki aztán  visszaszökött a sajátjaihoz és bosszút állt a fogva tartóin a becsületén esett csorba miatt.)

Vámos Miklós: Apák könyve

Most pedig le is lőném egyből az év könyvélményét, mert az bizony az Apák könyve volt. Nyáron olvastam ezt is. Ódzkodtam ettől a könyvtől a címe miatt. Mert úgy hangzik, mint közhelygyűjtemény apajelölteknek, milyen irányba simogassák a kismama hasát, hányszor illik a héten segíteni a pelenkázásban stb. Persze egyáltalán nem erről van szó. De ez az érzés évekig távol tartott tőle, és bárki említette, hogy ez annyira jóóóóó, én magamban csak legyintettem. Pedig.
Alternatív, személyes történelemkönyv, túlzottan empatikus alkatoknak hosszú időre maradandó élmény. Jó lenne egy emlékezőkönyv, jut eszembe, meg egy elsőszülött, aki emlékezik a szülei és az ő szüleik és felmenőik életére. Bár úgy tűnik, ez sem képes megvédeni semmitől. A 20. század minden másnál borzalmasabb, a háború mellett különösen killer a kiábrándult, kiüresedett '80-as évek. Az 1870-80-as évek a jó hely.

Arto Paasilinna: A nyúl éve

Az akasztott rókák erdejét akartam, de csak A nyúl évét sikerült (akkor még nem tudtam, mekkora szerencsével) megszerezni egy antikváriumból. Ez történetesen a Nagy Finn Könyvem lett idén, azt hiszem itt érdemes kezdeni a finn irodalom olvasását, még akkor is, ha ez a (rettenetes) '70-es évek Finnországáról szól, bár persze nem, igazából inkább a film, ami készült belőle, szól azon a helyi értéken, a könyv időtlen, és épp ezért nagyon jó. A vadonba menekülős történetek között ez igazán valószerűen szürreális, okos, de spontán. A lendület viszi Vatanent, akinek elege van az elgépiesedett újságíró kispolgáriaskodásából, és meg sem áll az igazi ÉLETig, ahol kézzel fogható kétkezi munka van, valóságosak az emberek, vagy éppen végtelen a magány (kivéve a nyúl) és a csend, a világ egyszerű törvények szerint működik. Aztán a lendület megtörik, és olyan szürreálba csap a történet, nehézzé válik követni és átélni a szovjetekig tartó medvehajszát. A könyvből készült filmnek ezeket a részeket olyannyira nem is sikerült abszolválnia, hogy ki is hagyták az egészet. Bár fontos. Itt valami történik, törik, csömörlik, nem tudom. Esetleg a régi világ tör be mégis, vagy okoz visszaeső kispolgáriasodást, ami elől csak a rengeteg pia és a végső menekülés marad. Vagy csak az írói anyag hiányzott a befejezéshez, de kicsit a könyv hiányérzetet hagy maga után.

Nem így amúgy az idén megjelent, A nyúl éve által inspirált újabb finn könyv...

Tuomas Kyrö: A koldus és a nyúl

Az utánérzések sem filmben, sem könyvben nem ígérnek olyan jót. De amikor Tuomas Kyrö könyvének fülszövegét elolvastam, akkor úgy éreztem, itt valami igazán aktuális dologról van szó. Végülis idén jelent meg, szóval miért is ne. '70-es évekből át a 21. századba. Kyrö vette A nyúl évének alapsztoriját, vagyis egy férfit és egy nyulat, a regénybeli problémákat pedig a mába helyezte át. A finn társadalom pedig, ha hiszitek, ha nem, nagyon más ma, mint negyven évvel ezelőtt. Eleve tabukat döntöget a könyv azzal, hogy a főhősünk nem is finn, hanem egy román koldus, Vatanescu, akit a koldusmaffia visz az északi országba a romániai nyomorból. A finn piac kolduláshoz is jobb, legalábbis a maffia zsebének, emberünk viszont csak egy stoplis cipőt szeretne a fiának. De ez jön a legkevésbé össze. Szökése, bolyongása, kalamajkái, együgyű (már megint) megszólalásai a finn közélet trú arcává teszik, egyenesen sztárrá emelik Vatanescut. A közélet, a társadalmi ügyek ellaposodása egészen furcsa dolgokat tesz az emberek ingerküszöbével. A finnek mindkét nyulas könyvben hülyék egy kicsit, meg szerethetőek. Elvileg A nyúl éve amúgy az emberek többségének a finnség legfontosabb leirata.

Karinthy Frigyes: Utazás Faremidóba

Sajnos nem tudok illusztrációt mutatni belőle, pedig Szántó Piroska műve volt, és nem is ment olyan egyszerűen a szépirodalmi sci-fi emberközeli grafikába oltása. De Piroska megpróbálta, mert ő úgy tud, hogy a repülőgépnek is embertekintete van. Persze Karinthy is elég szervesre tervezte ezt a furcsa világot, ahol minden fordítva van, a robotok csinálják magukat, a fém az alap anyag, az ember meg valami betegség, és ők, a robotok ott Faremidóban meg is figyelik ezt a szegény, beteg Földet, amit ellepett az ember nevű betegség.
Lássuk persze, hogy ez a történet 1916-ban jelent meg először (mindjárt 100 éve, hö), ilyen távlatból nézve, még ha nem is annyira lebilincselően megírt darab, figyelemre méltó ötleteket vonultatott fel Karinthy a maga idejében.

Boris Vian: Tajtékos napok

Hát kellett ez nekem... Annyira nem azért. Kevés olyan depis könyv van, mint ez. De úgy depis, hogy szörnyű, mint egy Dalí-festmény, meg közben szép is. Fogod a drámát, felcsavarod rajta a giccs-tekerentyűt, megfacsargatod egy erővágóval, felhevíted jó kocsonyásra, aztán ráereszted Dalít, hogy mázolja szét kompozícióvá. Á, borzasztó. És persze zseniális. De azért nem könnyű, és nem is vágyom vissza bele. Valahol állítólag a fiatalok felnőtté válása, a nagy szerelem és a mindenféle sanyarúságok vannak benne, de olyan formában, mint homeopátiában a kacsasegg, na jó, talán túlzás ez egy kicsit. De tény, hogy az elején még mesésnek tűnik, és a mesékre jellemzően giccsesnek is, meg közben kicsit fantasynak és sci-finek, aztán pedig súlyos drámába megy át, ráadásul megoldás sincs, menekülés, hepiend, meg hasonlók.

Szólhatott volna többet a koktélzongora.

Saulius T. Kondrotas: A kígyó pillantása

És akkor vissza északra. Bármily hihetetlen, vannak magyarra fordított litván regények. Egy legalábbis. És még jó is. Nagyon. Regény a történetek legjavából, tűpontosan megszerkesztett remek darab. Írója tavaly volt 60 éves mindössze, ezt a regényt 1981-ben írta, több nyelvre is lefordították, de eléggé eltűnt a köztudatból. Kondrotas amúgy a regény sikerét kihasználva egy írói út alkalmával disszidált, még 1986-ban és az Egyesült Államokban él. Nem nagyon lelkesedett a kommunizmusért. Sajnos más művét nem lelni magyar fordításban.

1866-ban indul a Meizisek története igen szuggesztív és meghökkentő epizóddal, amelyben a nagypapa haldoklik, majd meghal. A litván paraszti világ hiedelmei, miszticizmusa eltúlozva, sodró mágiába pörgetve indítja útnak a történetet és az unoka Meizist. Aki mintha legerősebb örökségként némi gyűlöletet, és a világgal szembeni ellenállást kapna ajándékul. Sok szálon fut a történet, és nem mind illeszkedik szervesen, vagy éppen lineárisan, sőt az egyes részek hangulata, stílusa is igen eltérő. A mozaik a végén áll össze, ahogy a nagy történeteknél szokás, ráadásul egy olyan visszatérő szereplővel magyaráztatva meg mindent (illetve ő csak a beszéltető), aki maga a kaszás, a hóhér, a feloldozó pap is egyben, legalábbis mágikus értelemben. A sírásó, aki a természetes életkorán bőven túl rejtélyes mesélőként járja a falvakat, megbabonázva történeteivel az egyszerű lakókat. Nem tudom, mit lehetne mesélni erről a történetről. Kalandos és szövevényes, de nagyon intellektuális és még az adott korban elvárhatóan egyszerű emberek is sokat töprengenek olykor egészen furcsa dolgokon. Aztán meg hiábavaló minden. És minden eltűnik, múlandó. A jó még múlandóbb, mint a rossz, de a rossz is múlandó, és egy szikrával hosszabb időben már ránk sem emlékszik senki.

A feloldozásra való utolsó esély sem kell az embereknek, így az utolsó emlékező is inkább "amnéziába" esik, a minden hiábavalósága tökéletesen beteljesedik.
Na ez így nagyon rejtélyes, de nem lehet béna spoilerek nélkül ezt. Tanakodtam a vége felé, hogy oké, hogy jó ez a könyv, de van-e valami tanulság is nekünk.
"Egyszerűen nem lehetnek nem kiagyaltak, mert ha elhinnénk, hogy ilyesmi a valóságban létezik, akkor összeomlana minden más hitünk is, a tudományos hitet sem kivéve: nem fekhetnénk le, mert nem hihetnők, hogy reggel felébredünk, lábunkban nem tehetnénk ki a házból, mert nem hihetnők, hogy hazatérünk. Olyan féltve őrzött fogalmakba vetett hitünket kéne feladnunk, mint a Szeretet, a Gyermek és Szülő Kapcsolatának Szentsége. Úgy tűnne, hogy a gyermek arcán a leghétköznapibb mosoly szinte elemi csapást ígér, és minden csók - júdáscsók." (275. oldal)

Falu Tamás: Jánoska

Az év nagy projektje volt némi családfakutatás, ezzel együtt, mert szerintem csak így érdemes, helytörténet is. Kerestem az alföldi helyi írókat, és találtam például Falu Tamást (Kkfháza., 1881 - Ócsa, 1977), akitől régebben olvastam egyszerű kis verseket. Már megint le kell írnom az együgyű szót, de nem találok jobbat rá. Pozitív és viszonylag egyszerű ez a fajta irodalom, de a maga korában kedvelték, Falu Tamás (aki Balassa Lajos néven született Kiskunfélegyházán) a Nyugatba is írt. A Felvidéken volt jegyző vagy valami ilyesmi, a háború után a terület lecsatolása elég rosszul érintette, úgyhogy a nevével korabeli Trianon-ellenes írásokon is találkozni lehet. Különös vonzerejét adta, hogy a dédszüleimmel volt nagyjából egy idős, és amit ő látott, azt esetleg ők is, szóval valahogy mégis bepillanthatok abba a világba.

Ha a szövegről, mint regényről beszélünk, a Jánoskából sajnos hiányzik a kraft, bár volna benne lehetőség. Falu Tamást erősebben foglalkoztathatta a magányosság, a magányban az élet kitöltésének gondja, illetve gondolata. Mivel alapvetően optimista alkatnak tűnik, talán ezért van, hogy a könyvében mindenki valahogy jó, még az is, aki amúgy nem (egyetlen kivétel az állandóan jajgató pletykagép asszonyság, talán). Jánoska egy gyermektelen házaspár meg nem született kisfia. Mikor már minden megvan, egy dolog még mindig hiányzik, ez a gyerek. És ahelyett, hogy meghülyülnének, kitalálják ezt. A meg nem született gyerek életét. Tanítják, nevelik, játékokat vesznek. Átjárnak a szomszéd gyerekek, és játszanak a Jánoska játékaival. A szomszéd gyerekek aztán van, hogy meghalnak (akkoriban elég nagy volt a gyerekhalandóság), de Jánoska továbbra is van. Jánoska tanulásával pedig a szülők is tanulnak. Apu pedig befejezi a házasság miatt félbehagyott tanulmányait, leérettségizik, aztán mérnök lesz. Egy szerencsétlenségből lett szerencse folytán pedig a csendes titkárból ő lesz a bányaigazgató. Hát ilyen szép ez. A feszültség lehetséges pontjait nem használja ki, nem billent ki minket derűs állapotunkból, amit a könyv laza tipográfiája kelt.

És amúgy nem is alföldi az egész, hanem hegyvidéki, hiszen Falu Tamás csak gyerekkorában élt Félegyházán.

Falu Tamás egyik verse is egyébként valahogy erre a témára rezonál:

Ha nincs senkid a világon,
nincs más társad, csak az álom.
Ha ezek is kitagadnak,
hazudj valakit magadnak. 

Kádár Lajos: Tyukász Péter

A Jánoska után nem adtam fel, és tök véletlen egy antikváriumban találtam is egy autentikus írót. Úgy volt, hogy felütöttem a könyvet, a mondat pedig valahogy úgy kezdődött, hogy "Alpáron..." és akkor egyből tudtam, hogy hú végre, ez tényleg helyi cucc.

Míg a Jánoska valahol a Felvidéken viszi a cselekményt, a Tyukász Péter alföldi szociográfus regényszerű mű, amiben igazán ráismertem a mi vidékünkre. Mert még ma is használják ezeket a tájszavakat, amiket Kádár Lajos (Alpár, 1896 - Bp., 1982) olyan ízesen pörget. Remek stílus szerintem, jófajta irónia szövi át, kicsit Bengtssonos ilyen módon, és értékei nem klasszikusan a regény értékei, bár klasszisokkal érdekesebb a Jánoskánál, szerintem. Kádár Lajos az '50-es években el volt tiltva a megjelenéstől, a Tyukász Péterben is megtalálták azt a félmondatot, amiben a főhősnek épp nem tetszik a valamilyen bolsevik szónok agitációja, bár amúgy semmi antibolsevista nincs benne - ja kivéve, hogy mert írni az első világháborúról és az orosz hadifogságról. Na meg a mindenféle parancsnokokról, akik közül talán csak egy volt emberséges és szimpatikus, és az is bosnyák volt.