a könyv alfája

Jonas Jonasson jópofa svéd figura, vidéken, Gotlandon (*sóhaj*) él egy klasszikus vörös-fehér faházban. Kint térdig érő hó, nem is érdemes megnézni, mi látszik még ki az autóból, bent a kandallóban lobog a tűz, Jonas pedig viccesen műmerev tartásban izlandi ságákat olvas, hogy megjöjjön az ihlet a könyvének befejezésére. Snowmobilon élvezi a svéd "tavaszt", csirkéket posztol ezzel a felirattal: "The hens have a crisis meeting apropos that the fox appeared in the neighborhood." Valahol itten tájt kedveltem meg.

A 100 éves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt valamint Az analfabéta, aki tudott számolni jótékony üde foltot jelenthetnek az északi dark krimik sűrűjében. De... miért, ó mondjátok, miért kell egy humoros könyvnek gagyi borítót adni?! Ízlelgessük a bal oldali svédet és magyart együtt.

A 100 éves ember után az Analfabétát is nagy érdeklődés övezi, meg is jelent már angolul, németül és franciául is. Így néznek ki ők.

Már gondoltam rá, hogy a) majd akkor elolvasom, amikor tudok már eléggé svédül (hátööö), b) megveszem magyarul és ráragasztok valami nagy matricát, ami az egészet letakarja, vagy beborítom jófajta csomagolóval (pl. legutóbbi ÉS), c) megveszem angolul, esetleg bízva abban, hogy azonos nyelvcsaládra fordítani is könnyebb volt.

És egy sokadik d) felírom a lista végére, és mire odaérek a könyvekben, az is lehet, hogy megtanulok svédül. 

Újraolvasni a Ködmönt

Újraolvastam Móra Ferenc Kincskereső kisködmönét abból az apropóból, hogy a kötelező olvasmányok közül ez az egyik leginkább vitatott darab, és mivel csak 8 éves voltam, amikor nekünk olvasni kellett, nagyon kevésre emlékeztem belőle. Hangulatokra. Sötét volt, nedves és havas, betegszagú. Ijesztő volt, és nem szerettette meg az olvasást, ez biztos (az a Nils Holgerssonnak és a Tüskevárnak sikerült). Ezek a benyomások talán fontosabbak, mint az, hogy milyen felnőttként olvasni, de egészen konkrétan akartam tudni, mi is van a Ködmönnel, és ha a 8 éves gyerekeknek nem, hát kinek való ez a könyv.

Középen Móra. Forrás: Wikipedia

Ez utóbbira igazából nem tudok válaszolni újraolvasás után sem. Felnőttként olvasva a történetek nem olyan komorak, sőt valami elmesélői derű lengi be az egészet, akinek "jelenléte" kissé sok is, az író túlságosan átlátszik a történeteken, és elveszik a természetesség. Csakhogy valójában nem a komorság tűnt el a Ködmönből, az olvasó lett edzettebb a halál, betegeskedés, szeretteink elvesztése és a nyomor olvastán. Az egyik legrosszabb tényleg a szörnyű, kiterjedt és mélységes nyomor. Gergőéknél a széljárta malomházban a szokásos három fogásos étel - derül ki már a 20. oldalon belül - : kenyér, haja, béle. De amikor betegségből felépül (amibe a kishúga belehalt), fejedelmi bundás gombóc, azaz hajába főtt krumpli, kertészpecsenye, azaz sült tök és vadribizli kerül az asztalra. Ám még ez a szegényes vacsora is csak kerülne, ha a felbukkanó Küsmödi bácsi, aki igazából egy rongyos csöves koldus, de mindenki babonás tisztelettel kezel, fel ne zabálná az egészet. Gergő, akit nem lehet nem az író valamilyen távoli alteregójaként kezelni, nehéz sorban nő fel, apja korán meghal, a ködmönt hagyja hátra a fiának, az anyjának pedig nincs pénze iskoláztatni a fiút. "Szegény embernek szegény a gyásza is." Gergőt inasnak adják, de sehol nem válik be. Végül a "tündér" Malvinka öregasszony segít rajtuk, aki megszánva a síró gyereket, magához veszi szobainasnak és támogatja a taníttatását.

Móra-ház Kiskunfélegyházán

A végére nem marad egyetlen negatív szereplő sem, még a bűbájos Küsmödi bácsi is átalakul, csak az unokájáért él, aki a kis bice-bóca, neki próbál napi betevőt szerezni, miközben a távoli elhagyatott bányában élnek télvíz idején is, mert a Küsmödi mániákusan hisz a bányában, ahol aztán a végzetes robbanás után valóban találnak is szép adag szenet...

Szóval ez a könyv csupa betegség, halál, veszteség, nyomorúság, éhezés, fázás - gügyögőre írva. Az elmesélés módja tényleg kisgyerekeknek olvastatná, de amit mond, az még nagyon nem nekik való. A nagyobbaknak pedig már túlságosan szájbarágós ez a stílus és sok ez az erkölcstanítás, ami ebben van sűrítve, így a kettő között lebeg egy sehova nem sorolható térben. Ráadásul minél többet olvasok össze Móráról, Mórától, annál inkább úgy gondolom, hogy semmi más nem volt a célja, mint ez a direkt tanítás az élet kegyetlenségéről, a régiek nehéz sorsáról, hogy ma becsüld meg, hogy jobb van. Sőt talán valami szentimentális múltbanézés is átlengi az egészet.

Móra Ferenc szintén Kiskunfélegyházán született, és legutóbb teljesen véletlenül megtaláltam az apukájának halálozási bejegyzését a beszkennelt anyakönyvi kivonatokban. Móra a Ködmönt az apukája halála után írta meg, de már felnőttként.

Capa a tömegben

Gondoltam, hogy sokan lesznek, de hogy ingyenes, azt nem, és hogy emiatt zárás előtt másfél órával háromnegyed órás sor van a bejutásért, hát azt sem. De ingyen már a hülye is kivárja, ha más nem azért, hogy jöjjön-e még egy fizetős körre is. Robert Capa épp tegnap lett volna 100 éves, és ez alkalomból előkerült egy hangfelvétel is, aminek ugyan semmilyen szerepe nem tudott már lenni a kiállításon, de azért elmondom, hogy először hallhatjuk, hogy beszélt, milyen volt a hangja, sőt elmondja azt is, miért lett Friedmann Endréből Robert (Bob) Capa és hogyan is készült a milicista halála című kép. Capa hangja, beszéde nagyon kellemes, mesélős. Ahogy a kiállításon olvasott néhány szövegből (pl. Én, Friedmann Endre) kiderült, írni is úgy írt, ahogy beszélt, anekdotásan, mesélősen. Az Én, Friedmann Endréből megtudjuk (hogy ez az írás hol jelent meg, az nem derült ki), hogy Capa is mozgolódott volna a komcsi témában, és találkozott is valakivel, akivel nem kellett volna. Legalábbis másnap be is vitték a rendőrök és jól összeverték, az apja meg csak kapcsolatai révén tudta kihozni a dutyiból, egyáltalán megtudni, hogy hova vitték az akkor 17 éves fiút, akinek aztán el is kellett hagynia az országot. Újdonság volt nekem az is, hogy Kassákkal is barátkozott. Kicsit továbbra is rejtély számomra, miként néztek egymásra Capa és André Kertész, de hogy ismerték egymást, az is tuti.

Maga a kiállítás persze túl nagy volt és túl nagy volt a tömeg. Várni kellett, furakodni, odébb menni, otthagyni, és összességében nem maradt meg több így, mintha egyesével nézném meg az életmű egyes részeit. Például most elég lett volna a kínai rész, valahogy ez kötött le legjobban. Capa többször találkozott a cenzúrával, és annyira nem zavartatta magát emiatt, legalábbis a rádióinterjúból ez derült ki. Ugyanakkor azért elég ütős páros lett a Csang-Kaj-Seknéről készült riportképek eredeti és cenzúrázott verziója. Sajnos a neten nem találtam meg őket, amúgy itt vannak a kínai képek. Csang-Kaj-Sekné a diktatórikus vezetők nejéhez méltóan a mindent megtekintő kedves vezető cselekvő asszonyi formáját hozta, a kórházban beállt az ápolók közé, a gyárban leült a varrógép mögé. A retusált képeken nem látszik az, ami az eredetin igen, hogy Csang-Kaj-Seknét mindenhol népes katonai kíséret támogatja, hogy ezek a látogatások nagyon megrendezettek és alkalmiak, a first lady ottléte nem hétköznapi, nem munkaszerű, beépült, mindössze a fotó kedvéért rántotta magára a köpenyt. A varrógépnél teli fogsorral mosolygó Kaj-sekné mellett eredetiben pedig egy majdnem pityergő, görbülő szájú szurtos gyerekmunkás(?) ül, hihetetlen kontrasztot alkotva a csillogó-villogó első asszony mellett. Ezek a képek csak újságkivágásként külön dobozokban volt megnézhető, nem a főanyagot képezték. Jellemző, hogy ezt értékeltem a legjobban. És persze nézegettem a gépeit, legalábbis amennyire tudtam, mondom, áradat volt.

Érdekes még, hogy ilyet is csináltak, mint a The 400 million dokufilm, és általában véve az, hogy Capa pozíciója korántsem volt semleges, a képek közlésének például voltak politikai, esetleg provokatív céljai, szemben a háború, a mészárlás képeinek mai, egyetemes humánus láttató hozzáállásával. Mondjuk ez már nem annyira Capán, mint inkább a korabeli sajtón múlt szerintem, akkoriban más és ilyen módon nagyon élő dolog volt a propaganda.

A győri Capa kiállítás valahogy többet tudott adni azzal együtt, hogy kicsi volt, de tömeg hiányában hosszan lehetett ülni(!) egyes képek előtt, és épp annyi elég is volt, amennyi jutott. A mostani kiállításról a kedvenc képem a lebombázott Budapesten készült 1948-ban. Egy romos ház előtt az utcán felállított asztalról esznek összeverődött emberek.

Könyvtár a zsinagógában

Lehetne csinálni könyvtárnéző túrákat, persze ha nem lenne nyáron, meg amúgy hétvégén zárva többnyire minden könyvtár. Pedig, hogy milyen kincsek vannak, azt az alábbi ábra is mutatja... úgy pár éve figyeltem fel rá, hogy a bajai könyvtár egy impozáns zsinagógában kapott helyet, csak hát eddig mindig hétvégén voltam, amikor mindössze a csukott rácson át lehet leskelődni.

Alant a belső udvarról látható a zsinagóga-könyvtár. Micsoda hasznosítása egy ilyen remek épületnek! Az Alföld bővelkedik elhagyott zsinagógákban, láttam én már olyat is, amiben bútorbolt volt, és nos az... elég szánalmas. Baján azonban nagyszerűen ötvöződik a vallásos, középületi hangulat a közkönyvtárival, aminek ugyancsak megvan a maga áhítatossága.

Bár az őstörténelemtől kezdve lakott hely volt, a 17. század végén lett város Bajából és a 18-19. században vált fontos alföldi központtá. Tele van a város gyönyörű klasszicista, késő barokk és copf stílusban épült házakkal, a kis utcákban felbukkanó műemlék táblák, az elszórtan sokfelé fellelhető koros épületek, a Sugó ívén kanyarodó utcák, az enyhe balkáni beütés teszik a legvonzóbb alföldi várossá - szerintem.

A 19. század közepére, mint valami aranykorban, nagyon sok minden épült. Mint például ez a zsinagóga is. 1845-re lett "kulcsrakész". Építésekor a városrendezési szempontokat tartották szem előtt, így a bejárat nem a vallási előírások szerint tájolt. A 20. század azonban más alföldi városokhoz hasonlóan elsodorta a városi zsidóságot, és az épületet a megmaradtak nem tudták fenntartani. A városra bízták a zsinagóga sorsát, amely pedig az épület jellegét a lehető legnagyobb mértékben szem előtt tartva könyvtárat csinált belőle. 

A zsidó áldozatok nevét soroló kerengő, középütt a rabbi hamvai(?)

És ez nem csak szöveg. Ahogy bementünk, akár mehettünk volna templomba is, csak az elparavánozott előtér után derül ki, hogy könyvtárban vagyunk. Itt kap helyet a recepció és mindenféle adminisztráció. Középütt a látogatóknak fenntartott számítógépek, amiket használnak is az olvasók, oldalt pedig a boltívek alatt végig a könyvsorok.

 Az oldalhajókban pihenők, hangulatos emelet, ugyancsak pihenőkkel, asztalokkal, lámpával, meghitt zugokkal.

Egy könyvtár értéke persze nem merül ki az épület szépségében. Elég rendesen átfésültük a kínálatot is, és arra sem lehet panasz. Bőséges helyet töltenek meg az "újdonságok" polcai, a találomra kiválasztott kortárs szerzőktől is minden fontosat megtalálni. Igazából semmi olyan nem tudott eszembe jutni, ami hiányozhat. Még a kortárs költőktől is voltak kötetek.

A kikölcsönzött könyvekkel pedig máris le lehet bújni itt. Fantasztikus ez a kert.

 

Az egyik legszebb dolog pedig az, mintha nem rongálnák a könyvtár-zsinagógát, a jövő-menő látogatókat nem ellenőrizgeti, követi senki. Így még egy I. Ferenc Józsefnek készült vagy egy méter széles borítójú "Király könyvét" is simán végiglapozgathattunk, amire nem hiszem, hogy a kölcsönkönyvtári részlegen máshol lehetőségünk lett volna.

Egyébként a márványlapok mögött falba mélyesztett perselyekbe gyűjtöttek a tanulók, a betegek és egyáltalán a szegények javára.

 Pár száz méterre innen pedig a mindig nyitva(!) álló ortodox templom áll. Ez egy ilyen nyitott város, ahol ugyanúgy végig lehet menni a városon fürdőruhában, mint a Balatonnál.

Jön a Vad nyomozók!

Négy és fél éve volt, amikor elkezdett piszkálni, hogy miért nem lehet Magyarországon semmilyen nyelven sem kapni Roberto Bolañótól semmit. Még nem voltam harminc éves, sőt a huszonötön innen (jobban mondva onnan) éreztem magam, így még óriásibb a távolság, ahogy visszakerestem most egy e-mailből az érdeklődésemet jelző amúgy érdektelen eszmefuttatást arról, hogy azért a világ 10 legjobb könyvének tartott dolgokból kéne legyen magyar fordítás, még ha ez valami túlzó rangsorkodás is, minimum hallani kellett volna róla. De nem.

És íme érkezik. Először kiadták a számomra kissé csalódást keltő Éjszaka Chilébent, aztán még egy rövidkét, mire bepróbálkoznak a világ más pontjain sikerkönyvként futott Los decetives salvajes-szel, ami magyarul Vad nyomozók címen fog megjelenni. Legalábbis úgy tűnik, most már tényleg kiadják augusztusban, ha nem lesz ebből újabb halogatás. És akkor nem kell angolul olvasnom, ami fura ötletnek tűnt egyébként is. De ha egyszer eredetiben nem megy.

Bónusz a történetben, hogy ezt most Kertes Gábor fordítja, ellenben az eddig kiadott Bolaño könyvekkel. Őt pedig azóta kedvelem nagyon, mióta behozta a tudatomba Samanta Schweblint és a kortárs latin-amerikai fiatalokat.

Kimégy a vadonba, és?

Az Egy sziget lehetősége után egy másik társadalomkritikus könyv következett, a Doppler. A Dopplerben azonban nincs semmi brutális vagy nyíltan naturalista szexuális, ez egy humoros, könnyed könyv, kissé naiv is.

Talán nem is meglepő, hogy Norvégiában vagyunk, a trondheimi születésű Erlend Loe a Naiv.Super című regényével futott be, ami azért sokat mondó :)

De lássuk a Dopplert!

Először is, ez nem a Walden, de nem is az Út a vadonba. Ennek semmi köze ahhoz, milyen valójában kint élni a vadonban, így ez egy teoretikus, képzeletbeli illetve leginkább naiv felállás. Doppler, aki mindig biciklivel jár dolgozni, mintapolgár és jól menő állása van, elesik a bicóval, beveri a fejét, és hirtelen rájön, hogy nem való a társadalomba, nem bírja az embereket. Ki is költözik a norvég erdőbe, és egy kölyök jávorszarvas lesz a társa, akinek az anyját leöli, hogy legyen mit ennie.

Nem bírom az embereket.
Nem bírom, amit csinálnak.
Nem bírom, amit mondanak.
Nem bírom azt, amilyenek.

Nagyon egyet lehet érteni a vadonba vonulás indítékaival. Különösen mostanában nagyon együtt tudok érezni Dopplerrel. Valami azonban hiányzik.

Megoldás nincsen. Dopplernek néha le kell mennie az emberek közé, illetve van, hogy felmennek hozzá olyanok, akiknek megtetszik ez az élet. Bár nem bírja az embereket, mégis barátkozik néhány furcsa figurával, és úgy tűnik, megszereti őket. Megveti az okoskodást és okoskodásmentes világot akar, mégis folyton okoskodva magyaráz a jávorszarvas kölyöknek, és tulajdonképpen végigokoskodja az egész könyvet is.

Szóval akkor mi van? Otthagyja a családját, az életét, és választ egy egyszerűbbet, megtagadja a civilizáció szabályait, a fogyasztói társadalmat, csere útján szeretne dolgokhoz jutni, de aztán inkább lopni kényszerül (balták).

Szóval nem tudom, aranyos könyv és vicces, és nagyon érdekes Düsseldorf beékelt története, de a végén hiányérzetem maradt.

Túl az emberségen

Köszi a Könyvfesztiválnak, hogy idén elhozta Michel Houellebecq-et, és köszi a mindenféle könyvesblogoknak, hogy agyonreklámozták a dolgait, még ha sokszor leginkább csak arról szólt ez, hogy jujjujujjjj, Magyarországra jön a botrányhős író, aki piál, cigizik interjú alatt, vagy el is alszik, van, hogy nem szívesen válaszolgat, és csak a szép fiatal lányoktól élénkül fel, és hogy még a saját anyja is megfenyegette a regényei miatt. A munkásságáról meg nagyjából annyit sikerült csak leszűrni ezekből, hogy a könyvei tele vannak szexualitással, brutalitással, és hogy ő a "kiábrándult értelmiségi".

A dedikálásra nem is mentem ki, gondoltam, hogy nagyon hosszú sor lesz, és valahogy a személye nem igazán kezdett szimpatikus lenni, hanem aztán valahogy mégis elkezdett izgatni, na meg kortárs francia, szóval hogy mégis el kéne olvasni tőle valamit. Úgyhogy a fesztivál keretében a kedvezményt kihasználva meg is szereztem az Egy sziget lehetőségét.

Még egy további elolvasott könyv (a Doppler...) távlatából a konklúzió: igen, ez egy kiábrándult könyv, kiábrándult a kultúrából, a civilizációból, az emberekből, végső soron a fejlődésből is. Egy valamit azonban le kell szögezni, hogy nem gonosz. A legkeményebb jelenetek is inkább szánalmasak, és az egészet áthatja a szeretet utáni vágy, illetve a boldogság képességének hiánya. A főszereplő Daniel (aki azért valamelyest az író alteregója) a kutyájának, Foxnak szemében látja meg egyedül az önfeledt boldogságot, és úgy érzi, erre az odaadó szeretetre már csak az állat képes.

S hogy mi az élet? Végső soron van-e azon túl valami, ami az emberben állati? Pontosabban: számít valami a szexen kívül?

A könyv elején kicsit kezdett rajtam eluralkodni a csalódás, mert úgy tűnt, tényleg csak arról van szó, hogy felépít egy hedonista, köcsög karaktert, és jónapot. A főhős egy standup humorista, aki kemény fekete humorral ostorozza a közönséget (akit mélységesen megvet), és amelynek ez annyira bejön, hogy dúsgazdag embert csinál belőle. Daniel pedig nem fukarkodik a javakkal, házak, jó kocsi, minden. Na és nők. Úgy tűnik, Daniel mindenkit szeretne megdugni, aztán mégis lesz egy felesége, egy (bulvár) újságírónő, aki kamuinterjút szervez vele, csak hogy megismerkedjenek. Két intelligens ember, mindketten valahol a szórakoztatóipar mélyén, kiábrándultak, gyereket természetesen nem akarnak. Telnek az évek, és az asszony öregedni kezd, és egyik napról a másikra minden el is romlik.

Amikor eltűnik a szexualitás, a másik teste hirtelen élesen láthatóvá válik, enyhén ellenséges fényben: a zajok, a mozdulatok, a szagok; egy olyan test puszta jelenléte, amelyet nem szabad megérinteni, és az érintéssel szentté avatni, lassan kín forrásává válik – sajnos ezt ismerjük. A gyöngédség szinte azonnal eltűnik, amint eltűnt az érzékiség; a testiségtől megtisztult kapcsolat, a lelkek felsőbbrendű egyesülése, és semmi ehhez hasonlító nem létezik, és nincs semmi, ami akárcsak célzatos módon is megidézhetné. Amikor a testi szerelem eltűnik, minden eltűnik; komor, tompa rosszkedv tölti be az egymás után következő napokat. És a testi szerelemmel nemigen voltak illúzióim. Fiatalság, szépség, erő: a testi szerelem alapfeltételei pontosan ugyanazok, mint a nácizmus alapfeltételei. Mindent összevéve: jó nagy szarban voltam. 69.o.

(Egy kis ízelítő a szélsőséges véleményből, amiből azonban szerintem süt a szarkazmus, és a szeretet keresése később meg is magyarázza az egészet, véleményem szerint, hogy nem kellene ezt annyira komolyan venni, mint azt sokan teszik.)

Az asszony önszántából elhagyja Danielt, még mielőtt az megcsalhatná. Daniel azonban ahelyett, hogy megvenné magának a szerelmet, vergődik az emberek között. Houellebecq elég nyílt undorral festi le az embereket, az öregeket, akik nem jöttek rá, hogy már hasznavehetetlenek és idióták, a gyerekeket, aki arra születtek, hogy pokollá tegyék a szüleik életét. Daniel egyenesen olyan filmet akar forgatni, amiben minden csecsemőt megölnek, de végül nem talál hozzá stábot.

És akkor összetalálkozik a szektával. Itt az ideje megemlíteni, hogy a regény disztópikus képpel indul, több ezer évre vagyunk mától, amikor is új emberi faj létezik, olyan, amelyből mindazokat a tulajdonságokat kiküszöbölték, ami az embernek szenvedést okozott. A régi embernek. Az új emberek üvegbúrák alatt élnek, és csak fényre van szükségük és ásványi sókra, nincs a hagyományos értelemben vett emésztésük, és nincs szükségük testi kontaktra, az utódlás pedig egyfajta klónozással történik. Az üvegbúrán túl a vadak élnek, a régi emberek leszármazottai, akik ősemberhez hasonlatos szintre fejlődtek vissza. A Földön bekövetkezett katasztrófák sorozatát egyébként is csak a legerősebb és legkegyetlenebb, leggátlástalanabb emberek élhették túl - utal rá az író.

Úgy tűnik, az új emberek nem tesznek mást, mint az egykori régi ember ősük önéletírását olvasgatják, feldolgozzák és kommentálják, illetve készülnek valami eljövetelére. Daniel 24 a külsején kívül már semmiben nem emlékeztet Daniel 1-re.

S hogy ennek mi köze a szektához? Visszatérve a mai korunkba, a történet szerint a szekta uralkodó vallássá fajul, és végül a hívek tömérdek pénzét beleöntve sikerül is megvalósítani a fő célt, az örök létet, pontosan a hívők genetikai állományának megőrzésével, illetve ennek klónozásával, amiből azonban nem csecsemők, hanem rögtön felnőtt emberek "születnek". Nem csak Danielnek, de még Foxnak is vannak klónjai, akik követik az időről időre meghaló egyedeket. Ez persze valójában nem jelent örök létet, az egyes klónok tudata között nincs folytonosság. Legékesebb bizonyíték erre, hogy az új emberek nem értik a régi emberek érzelmeit.

Daniel 1 itt a mai szexuálisan túlfűtött és fogyasztásvezérelt világunkban megismerkedik végzetével, egy nagyon csinos fiatal lánnyal, aki viszont nem szereti őt. Hanyagolja, majd végül dobja is. Daniel pedig nem tud ebbe beletörődni, még ha tudja és látja is, hogy semmi más számára a lány, mint egy szép szextárgy. A mai világról való véleményének kiteljesedése a lány születésnapi bulija, ahol van minden, kokó, pia, szép fiatal emberek, rengeteg gruppenszex, mindenki mindenkivel, mindenhol. De az öreg (40 körüli) faszi már nem kell senkinek, még az elázott kis lotyóknak sem.

…minden jel szerint én voltam nemzedékem egyik utolsó férfipéldánya, aki elegendően kevéssé szerette magát ahhoz, hogy képes legyen szeretni valaki mást is… 402.o.

 Daniel 25-ben azonban felüti a fejét az, ami az új emberek egy részében azért a régi emberek örökségeként megmaradt - elindul keresni, meg akarja tudni, milyen a szeretet, milyen ez az érzés, ezért kilép az üvegbúra alól, és tényleg meg is kapja, mi az a fájdalom és szeretet.

Az író zsenialitása azonban nem  hagyja, hogy banális véget érjen a történet. A tengeri sókon is jól elélő Daniel ugyanis nem talál társakat a kinti világban, egyedül bandukol, és nem marad neki semmi más, mint a vegetálás a vízen és sókon, és várni míg eljön a programozott vég.

Az Egy sziget lehetősége minden ízében kortárs, sőt azt tudom mondani, aligha olvastam ennél kortársabb, egyben zseniális művet.

waiting...

Van-e szabadság?

Ezt, ha jól számolom, úgy 15 évvel ezelőtt kellett volna. Nem is tudom, hogy ma vajon kötelező, de legalább tárgyalt olvasmány-e a Sorstalanság. Talán a Nobel-díj óta, miatt már igen. De a '90-es években még biztos, hogy szót sem ejtettek róla, márpedig a könyv már 1975-ben megjelent. Az álszent "továbblépésnek" pedig máig isszuk a levét.

Teljesen távoli maradt, hogy egyáltalán megtörtént, és tudjuk, amikor az egész úgymond kiderült, az akkori emberek is alig akarták elhinni. A kétely, a holokauszt-tagadás pedig máig él. Azt, hogy egy totalitárius rendszer alatt még nem lehetett, de hogy a '90-es években miért nem vett gyökeres változást az oktatás e téren, az rejtély. S hogy miért képzelik még mindig jónak a lineáris haladást az anyagban... pedig visszafelé, az élőből, a megélhetőből, az ismerhetőből az archaikus felé haladva a gyökerek is jobban megérthetők. Így viszont a lényeg, ami az utolsó évfolyam utolsó óráinak rohamszerű befejezésére marad, elsikkad.

Ez a fiú alig két év múlva vonattal épp Auschwitz felé tart.
Kertész Imre 13 évesen. Forrás.

A Sorstalanság nem azért jó, mert elmeséli a borzalmakat. Maga Kertész Imre is úgy fogalmazott egy 2007-es interjúban, "ha én egy mocskos világot ábrázolok, amelytől az ember undorodik és fél hallani róla, akkor nem végeztem jól a dolgom". 

A könyv cselekménye egy tetemes részen a koncentrációs tábor legdurvább körülményeiből félrehúzódva, tábori kórházban zajlik, ahol ráadásul meglepő módon egyre emberibbek a körülmények. És itt, pont emiatt talán, elfért volna egy jegyzet. Hogy mi is történt Buchenwaldban, amitől már-már emberi is tudott lenni. Pont azért, mert ezek a dolgok teljesen kimaradtak, nem csak irodalomból, de történelemórán is. Oké, nagyjából elmondják, de képzeljünk el valakit, legyen 30 éves, és kételkedik az egészben, és a kezébe adjuk. Kertész már-már megkönnyebbültté teszi őt. A művet átitatja az elfogadás ugyanis, de már a kezdetektől. És ez, ez igazán hátborzongató az elején. A naivság, a sejtelmek hiánya, a bizalom a hatalomban és képviselőiben, a tisztelet, ami adott, de csak egy irányban. Még annak a 20 percnek is elfogadása, amikor Auschwitzban a sorban arra várnak, hogy balra vagy jobbra-e, azaz munkaszolgálat vagy gázkamra. 
Kertész nem maradt Auschwitzban, szerencséjére
talán, tovább került Buchenwaldba majd Zeitzbe. A könyv főhőse ugyanannyi idős, mint Kertész volt, amikor odakerült, alig 14 éves. A sorsot, az adottat mindig elfogadó szavak mögül előkerül, ahogy sárgás, aszott csont- és bőrfoszlánnyá, egyetlen éhes gyomorrá, kizárólag testté váltak az emberek. 

A kiegészítő jegyzet pedig szólhatna arról, hogy Buchenwaldban a rabok között ellenállók csoportja kezdett szerveződni, összetartottak, alkatrészenként lopták el a fegyvereket a katonáktól, megtartották egymás nemzeti ünnepeit, élelmet szereztek. A buchenwaldi tábori kórházban is egy ellenállási pont működött. Így volt lehetséges, hogy a könyv hőse is ki tudta húzni ott a felszabadításig.

A Sorstalanság nem abban nagy, mint például a szintén Buchenwaldból szabadult Elie Wiesel  (aki a lenti képen is látható a középső boxban) Night című írása, a Sorstalanság ugyanis nem egyszerű leírás, hanem irodalom. Wiesel a borzalmakat írja le pőrén, a hit, az emberség, az életösztön elvesztését, a kapcsolatot mindennel, ami emberi. A Sorstalanság nagy kérdése azonban a sors körül forog. Van-e sors? Ha van sors, nincs szabadság, nincs választás. De ha van szabadság, akkor nincs sors, akkor sorstalanság van. A túlélő pedig azt mondja, nem lehet és nem kell új életet kezdeni, mert ezt, ami megvan, nem lehet, nem szabad elvenni, kitörölni, mert akkor nem marad semmi. Erre, a meglévőre építve kell folytatni az életet.

Buchenwaldi rabok a szabaduláskor, 1945. április 16. 

Visszajött a verses kedvem. Olvasáshoz, íráshoz. Ünnep.

A Ház, amelyben...

Hiányozni fog a Könyv, a világ, A Ház, amelyben... három hónapon át jóformán minden este álomba húzattam magam, mint valami tandemben. A Ház mindig garancia volt arra, hogy elfelejtsem az egész nap történteket és éjfélig vagy egy óráig olvassak, hogy aztán eljöjjön az ájult álom. Már most hiányzik, pedig percekkel ezelőtt tettem le, és tudom, hogy nincs folytatás, bár sokan reménykednek benne. Mindenre választ ad és saját világához hű visszacsatolásokkal teljesen kereken lezárja a történetet. "Mert az idő nem úgy folyik, mint a folyó, amelybe nem lehet kétszer belelépni. Hanem olyan, mint a vízen szétfutó körök. Ha pedig ezekbe a szétfutó körökbe beleejtünk, mondjuk, egy tollat, abból megint csak körök támadnak. Kicsik, alig láthatóak... de metszik a nagyokat."

Nem egy sztori a Ház, és nem is Roxfort, nem egy jól kifundált történet jóról és rosszról. Nem is tudom, volt-e ebben a történetben igazán jó vagy rossz szereplő, inkább mindenki egyszerűen karakteres volt. A Ház pedig egy világ.

Szándéka szerint sem készült regénynek. Az írónő, Mariam Petroszjan még a '90-es évek elején moszkvai diákként kezdte magának írogatni és rajzolgatni a világot, aztán a paksamétát otthagyta egy barátjánál. A kézirat kézről kézre járt, mire eljutott egy kiadói emberhez, akinek aztán nem volt könnyű dolga abban, hogy megtalálja, ki is volt igazából a szerző. Amikor megtalálták Petroszjant, rávették, hogy dolgozza át, fejezze be a könyvet kiadáskészre, és megjelent három kötetben a saját illusztrációival. A jereváni grafikus/illusztrátor könyve 2010-ben megkapta a legjobb regény díját Oroszországban. Nálunk a bő 100 oldalnyi illusztráció nélkül, egy kötetben, 800 oldalon jelent meg 2012 második felében.

A húsz év egy burjánzó világot eredményezett, a mai kortársaktól kicsit szokatlan, mágikus realista hangon. Eleinte kettő, majd a befejezés ki tudja hány idősíkon fut, a síkok között nincs szájbarágós kapcsolat, de az utalások és metaforák kapcsolatrendszerében mindenre rá lehet jönni.

Adott egy Ház, amelyben lelkileg és testileg sérült gyerekek nevelkednek. Társadalmi kitaszítottságuk a Házat mágikus hellyé, míg a Kintet rettenetté varázsolja, legtöbbjük számára a Kintben, a Házon kívüli létben a semmi van. Így egyetlen dologtól félnek, ami minden évfolyam életében eljön 18 éves kor körül, ez a kibocsátó.

A Sellő és a Patkánylány?

A fő karakter a tolókocsis (ahogy a kerekesszékeseket hívják, kocsizó) Bagós, aki az eminens csapatban kezdi (ahogy a könyvben nevezik magukat: falkában), majd "kiharcolja", hogy a megbélyegzett, idióta pedánsok közül kikerüljön az egyik leghírhedettebben őrült falkába. Egy véletlen folytán kerül a "négyesbe", amikor elkóborol a háziak saját szervezésű kávézójába (Kávéskanna) és ott valamiért fontos benyomást tesz a csapat nagy öregjére, egyben bohócára, Tabaki Sakálra.

A Házban mindenki új nevet kap valamilyen jellemző alapján, egyedül a Bagós igazi nevét tudjuk meg a regényben, a többiek maradnak a Lord, a Vak, a Makedóniai, a Fekete, a Dögkeselyű, a Ló, a Kötőtű, a Sellő stb. A másik fő szereplő talán a Szfinx, aki egy kar nélküli kisgyerekként kerül be a Házba, és egy ideig az ő sorsán követjük végig, milyen is lehetett felnőni a Házban. Azt viszont nem tudjuk meg, mikor és miért lett ő Szöcskéből Szfinx, ahogy azt sem, hogy Tabaki tényleg a Büdöske "folytatása-e", bár nagyon valószínű. A Ház a Szfinxből az egyik legerősebb egyént neveli ki a bekerülő aranyos kisfiúból, aki nagyon gyorsan megtanul lábbal verekedni úgy, hogy féljenek tőle, miközben ő az egyik legbölcsebb és higgadtabb figura. A Vak pedig különös érzékenységével éri el ugyanezt, így verhetetlen, szinte szuper falkavezérré válik.

Ilyeneket nem találunk a magyar kiadásban.

A falkák világa kegyetlen és nyomasztó, a benne lévők ezt nem is érzékelik, a Bagós kívülálló szemüvegén át látjuk ilyennek a Leghosszabb éjszakát, amikor rendszeresen meghalnak egyesek, a falkavezérek közti rivalizálási harc cseppet sem gyerekes nyakon szúrós kimenetelét és a Mesék éjszakáját, ami ugyan egy kedvesebb esemény, de a mesélés itt is sokszor thrillerbe hajló, a mesék nyomasztóak és súlyos titkokra utalnak.

A falkás társadalmi berendezkedést az a fajta csoportdinamika hozta létre, amit a Legyek Urából is ismerhetünk, de úgy tűnik, a Házban beáll az egyensúly, megszervezik a saját szórakoztatásukat, kikeverik a saját piáikat és drogjaikat, testvéries kötődések alakulnak ki, de egyben kőkemény szabályok, és teljesen megkomolyodva, néha a becsavarodás határán sokan nem értik, mi is van tulajdonképpen a Házzal, mit csinál velük a Ház?

Merthogy gyakran történnek furcsa események, furcsa álmok, a Vak az Erdőben sétál, ami a Házban van, alakváltó rém, aki mintha az Erdőben farkasként működne, vannak Átugrók, és a végén kiderül, hogy vannak, akik teljesen át tudnak menni az "odaátba".

Az Angyal, aki nem akar az lenni.

A Házban élő nevelők leginkább mellékszereplők, nekik csak epizódok jutnak, de a Ház életének folyásában semmit nem tudnak befolyásolni, és jelenlétük nem tudja megakadályozni, sem pedig akármilyen tervük, hogy a kibocsátó végül olyan legyen amilyen. A Házban zajló mágikus dolgok pedig pont akkor kezdenek realisztikussá fajulni, amikor az egyik nevelő, akiről kiderül, hogy igazából az egyik növendék nagyanyja, aki a gyereket el akarja tenni láb alól, eltűnik. Átvonszolják az "odaátba", ahol mindenki átalakul, a nőből egy négyéves kis fúria lesz, és sosem tér vissza. A rejtélyes eltűnés után a nevelők még inkább háttérbe szorulnak, az egyetlen valamennyire ható nevelő, Ralph a kibocsátó előtti éjszakán is lepattan a gyerekek elszántságáról.

Lehetetlen összefoglalni, és nem is lenne szép ezt az egész 800 oldalas művet, többszáz éves vissza-visszatérő emberrel, Angyallal, szektával, Hullagyárral, a folyosókkal, a senki tárgyaival, Nanettával, fán éldegéléssel, remeteséggel, a szülők érdektelenségével, mindennel együtt. Talán tényleg jobb lett volna, ha itthon is trilógiaként jelenik meg. Így egyben nagy törést jelentett a Ház egyik fő törvényének megváltozása, a szinte magyarázat nélküli esemény, amikor hirtelen megnyitják a lányok és a fiúk az egymás közti utat, és többé nem tilos csajt vinni a hálóba. Itt eléggé el lehet veszíteni a fonalat. Eleinte a lányok világába is elkezdünk bejárni, de aztán marad az a néhány lány, aki tartósan átszivárgott a fiúk világába, és ott is maradt, a többi elkopik a történetben. A fordítás nagyon finom, ízes. Bár nehéz megítélni, szerintem jól sikerült. Hiszen különösen nehéz visszaadni a sokféle nézőpontot és karaktert, ami megszólal, a mindig más mesélő hangját. Ez többnyire inkább sikerült, Tabaki alakja különösen hálás ilyen téren. Nincs narrátor, aki elmagyarázna mindent, így a végére is maradnak rejtélyek, és épp annyira a megérzéseinkre vagyunk utalva, mint sokszor a Ház lakói.

És hogy mi lehet a könyv tanulsága? Egyrészt pont az önmagába visszatérő ösvény, a vízbe dobott kő, a hullámok, mi minden apróság megváltoztat dolgokat filozófiája, a figyelem, a szemlélődés, a mikrovilág, a valamihez tartozás fontossága, a csodák, amiket magunkkal lehet vinni. Az olvasás tanulsága pedig az, hogy újra kell olvasni, hogy az első élménybe az újabb felfedezett részletek újabb hullámokat vessenek.

Gottland

2013 eleji hír: 56 millió korona kártérítést követel a Bata család a második világháború után elkobzott vagyonukra a cseh államtól. Ennyit érne ma a családi birodalom, szerintük. Ez nagyjából 1,4 milliárd forintnak megfelelő összeg, hatalmas pénz. Mégis milyen családi vagyon lehetett az a háború előtt?

A Bata-birodalom története a 19. század végén, valahol 1894 körül kezdődik. A cipész három gyereke odaáll az apa elé, és kikéri a halott anya után járó örökséget - előre. Innen indul a különleges üzleti érzékkel megáldott Baták karrierje. A fiatal felnőtt gyerekek a pénzből alkalmazottat vesznek fel, de az üzlet nem megy. Egy év múlva tízszer akkora adósságuk van, mint az örökség, amit felvettek. Két tesó lekoccol, egy pedig marad, és Tomás Bata a kétségbeesés pillanatában világrengető ötlettel áll elő: ha nincs pénz bőrre, vászonból fog cipőt készíteni. Az éppen iparosodás közepén álló, tömeges elszegényedést, városba vándorlást, majd kivándorlást megélő Európában hatalmas sikert arat, villámgyorsan slágertermékké válik a batovka, ezerszám jönnek a rendelések.

batovka

Bata azonban itt nem nyughat, állandó nyüzsgése az Egyesült Államokba viszi, ahol szerelembe esik a Ford-tempóval, és általában véve nagy benyomást tesz rá az amerikai talpraesettség. A tengerentúlon már évek óta használják a karórát és percben mérik a termelést, Bata akkor lát ilyet először. Visszatér Zlínbe, és állítólag azt írja ki az üzeme falára, hogy "Egy nap 86 400 másodpercből áll." Az emberek nem értik, azt hiszik, meghülyült, valójában Bata újfajta időszámítást vezetett be a munkában, a napokat nem napszakokban, hanem percekre felosztható egységekben méri.

Kitör az első világháború, és az üzemtulajdonos megrémül, a munkásoknak be kell vonulni. Ám támad egy ragyogó mentőötlete, és a reggelit félbehagyva Bécsbe robog, hogy megrendelést szerezzen a hadseregtől. A vége felé már ötezer embert foglalkoztat.

Miközben a kis cipészműhelyek sorra mennek tönkre miatta (Bata szerint az akkor kétmilliárd földi embernek mindössze kilencmillió pár cipőt készítenek évente, pedig a szükséglet évi két pár, tehát a törekvő cipésznek volna lehetősége...), és egyre nagyobb a munkanélküliség és szegénység a háború után, Bata azzal húzza ki magát a csávából, hogy nem küldi el a dolgozóit, hanem megfelezi a bérüket és megfelezi a cipők árát is. Az olcsó cipő annyira sikeres lesz, hogy újabb ezreket tud alkalmazni, és fellendül a gyár.

Alig néhány év telik el, Batát a város elöljárójának nevezik ki, és megalapítja első iskoláját. Szófogadó, dolgos embereket nevel, batamanokat (ó, még nagyon messze van az orwelli 1984 ekkor). Étkezdéket, áruházakat épít, majd pedig lakóházakat - egyenházakat. Az asszonyoknak nem kell főzni, "még a befőttet is elintézi Bata helyettetek", és még arra is erős javaslatot tesz, mivel töltsék szabad idejüket a batamanok. Például ne olvassanak orosz regényeket, mert az elveszi az emberek életkedvét, másrészt ha unatkoznak, szünetben behozhatják a munkában lemaradásukat. Betiltja az alkoholt, az ajánlott ital a tej. Mindent racionalizálnak. Már kétmillió pár cipőt gyártanak, az export őrült tempóban növekszik.

Még nem érte el őket a '30-as évek gazdasági világválsága, amikor Bata balesetet szenved. A pilóta nem tudta lebeszélni a ködös időben repülésről, gyárkéménynek ütköznek. A családi birodalmat halála után öccse, Jan veszi át.

Gazdasági válság és új korszak kezdődik. Jan Afrikába küldi embereit a lehetőségek feltérképezésére. Közben egyfolytában támadások érik, kihallgatja a Gestapo, de otthon a cseheknek túlságosan német. Jan lesz az, aki a tök egyforma, modern házakat megépítteti Zlínben, az "önszaporító" várost. Jan Bata több száz művészt visz a városba, hogy meggyőzze őket, a dolgozó népnek alkossanak, másrészről ő lesz az első igazi "Nagy Testvér", mozgó irodáját egy üvegliftben rendezik be, így anélkül tudja szemmel tartani az üzemet, hogy ki kellene lépnie az irodából, és azonnal ott lehet bármelyik kívánt szinten a tizenhat emeletes toronyházban. Az emberek nem tudnak mit kezdeni az egyen lakóházaikban, ami az élethez túl kicsi, és a házak olyan közel állnak egymáshoz, hogy akaratlanul is egymást figyelik.

Zlín

A háború elején Göringgel találkozik, és a Wermachtnak készülnek a cipők. Amikor a németek bevonulnak Csehországba, Jan elhagyja az országot és az Egyesült Államokba megy, majd Brazíliában telepszik le.

A háború után a kommunisták elítélik, és bár az amerikaiak ki akarták húzatni a feketelistáról, mert nem volt ellene bizonyíték (és később bizonyítást nyert, hogy az emigráns cseh kormányt támogatta titokban), a kommunisták nem hagyták ezt, mert csak így kobozhatták el a vagyonát. Zlín új nevet kap, a teljes cseh hatalomátvételt levezénylő Gottwald nevét, a Bata cipőgyár neve pedig Svit lesz.

Hát így történt.

Zlín 1990-ben nyerte vissza nevét, az emberek állítólag önfeledten kiabálták: "Sanyargass minket, Bata!". A Bata cipőgyár a világ számos pontján a mai napig működik, így ni.

Ez a szöveg nagyrészt Mariusz Szczygiel lengyel újságíró Gottland című könyvében megjelenteken alapul - kivéve nyilván a poszt eleji friss info. Sosem figyeltem volna fel egy ilyen sztorira, ha nincs ez a könyv. Úgy érzem, azelőtt semmit nem tudtam a csehekről, de most egy lépést tettem, hogy ledolgozzak valamit az adósságból, hiszen kész szégyen, hogy ezek a bizonyos szempontból sorstárs országok mennyire tökéletesen ismeretlenek a számunkra a sztereotípiákon kívül.

Szczygiel kedvenc országa Csehország, és számos cseh témát karolt fel Gottland című könyvében, főként a huszadik századból, és mindannyiszor olyan érdekes részletekkel töltötte meg a sztorikat, hogy az egyes történetek túlmutatnak a történetiségen. A század történelmének fordulópontjai között nem veszti el a fonalat, Szczygiel teljesen pártatlan tud maradni, és egyetlen, saját magához mérhető mércéje van, bár nem méricskél, inkább csak az áthallásokban engedi meg az ítélkezést. Például, hogy milyen hasonlóság van a mindenhova beférkőző, álnok és nyomasztó bulvármédia és a totalitárius rendszerek módszerei között - így például zsarolás, lehallgatás, lesifotó, ezen anyagok publikálása az érintett tudta vagy beleegyezése nélkül, szavak és szövegek kiragadása és átértelmezése szövegkörnyezet nélkül vagy belemagyarázással, egyes emberek tönkretétele egy "jól sikerült" újságcikkel stb..

A könyv riportgyűjtemény, az író amellett, hogy bámulatos kutatómunkát végzett (és ezzel nagy figyelmet keltett, na nem nálunk, Magyarországon erről nem lehetett hallani), nem esik a terjengősség hibájába, és nem válik regényessé. Mégis ki tudja színezni a történeteket annyira, hogy azok gördülékenyek legyenek és átélhetők. Miközben a legtöbb történet ólom nehéz tanulságokat hordoz, a stílus inkább derűs, sőt vicces, sosem kesereg és nem feketít. Ez olyan újdonság a magyar olvasó számára, amit mindenképp érdemes megtapasztalni.

Batáék története csak egy a könyvből, de nagyszerűen összefoglalja az egész huszadik század történelmét, és közben olyan világba nyerhetünk bepillantást,amiről eddig talán nem is tudtunk. Szczygiel a megfoghatót, valóst keresi, és megtalálja még Kafka Prágájában is, ahol a turisták megelégszenek a kafkás emléktárgyakkal, kafkás kávézókkal, kafkás bögrékkel, a sok-sok utánzattal, miközben a kávézó fölött, ahová kafkás képregényt olvasgatva ülünk be, öt emelet magasban még mindig ott élt Kafka unokahúga - aki nem utánzat.

Évhosszmérő

Mégis lesz itt valami évzáró poszt így utólag, mert mindig jó visszaemlékezni egy évet, ugyanis kiderül, hogy nem is olyan rövid ám, mint amilyennek tűnik. Ki emlékszik már az év elején, hovatovább egy éve olvasott könyvekre? Na ezért jó egy blog, vagy egy olvasónapló. Többek között.

Megszámolva a 2012-es címkével ellátott bejegyzéseket, 36-an vannak, hárommal kevesebben 2011-es és 2010-es társaiknál, ugyanakkor 2012-ben volt olyan, hogy egy bejegyzésen belül négy könyvről írtam, szóval nem volt kevesebb a könyv, de nem ám.

Idén sokat újítottam könyvélmények terén, és visszanézve, elég vegyes is volt az év, több olyasmi belefért, amire azt tudtam mondani, hogy "nem jó".

Hát nézzük.
Két bejegyzést tudnék kedvencelni, az egyik Knut Hamsun Éhség c. művéről, a másik Elina Hirvonen itthon megjelent két könyvéről szól. Egy norvég és egy finn, nem meglepő azért annyira tőlem az utóbbi években. Náluk volt az igazán először, hogy amikor írni kezdtem róluk, akkor mindenfélét elolvastam, wikipédiát, interjúkat, és végül olyasmikbe botlottam, amiket máskor nem vettem volna észre, hogy például Hamsun mennyire ott van még az antikváriumok polcain német gót betűs kiadásban, hogy az egyetlen régi újságomban pont van róla egy korabeli cikk, amikor a háború után elmegyógyintézetbe csukták, hogy Elina Hirvonent elmentem megnézni, meghallgatni a Toldiban, amikor itt járt, és dedikáltattam is vele mind a két könyvet, pedig akkor még csak az első olvastam, a másodikat ott vettem meg. Róluk írtam a legszebb bejegyzéseket, de azt nem mondanám, hogy az ő műveik voltak a kedvenceim tavaly.

Kedvencek-kedvencek... kezdjük inkább a nagy hatásúakkal. Két könyv is akadt, amelynek a hatása biztos, hogy sokáig el fog kísérni. Az egyik a csaknem egy éve olvasott Dűne (angolul), a másik Tomas Sedlacek közgazdaságrengető könyve, az Economics of Good and Evil (szintén angolul).

Megértem a Dűnére, eljött az ideje, és megnéztük a filmeket és a tévéfilmeket is. Aztán nem olvastam tovább, nem jött a Children of Dune, pedig szerettem volna. De talán majd idén vagy jövőre. Frank Herbert látó és láttató, és erős stílusa van. Sedlacek könyve pedig szakmakritikai szempontból kezdett érdekelni, elmentem az előadására, amikor Budapesten volt, és utána jött meg pont a könyve, amit megrendeltem (így a dedikálásról sajnos lemaradtam). Nagyon tehetséges ember, akit az élet rögtön fontos pozíciókba helyezett, és milyen fiatal és körbeprédikálja a világot... a könyve pedig nagyon fontos, olvasnia kellene mindenkinek, és már le is fordították magyarra, a nyelv sem akadály már. Az alapvető elgondolkodnivaló belőle az, hogy a gondolkodásunk a mai napig az ókori filozófiai keretekben értelmezi a világot, és hogy mindenféle gazdasági jelenségek, a pénz, a válságok sokkal ősibbek, mint gondolnánk, a civilizációval, a társadalommal egyidősek, s mint ilyenek csak akkor irthatók ki, ha megszűnnének egyben civilizált embernek lenni, és visszatérnénk állati állapotunkhoz. Ezen az alapon egyébként a környezetvédős témákat is végig lehetne gondolni, de az már egy más történet.

Nagyon szép és kedves regény volt tavaly A sündisznó eleganciája, és kedvet csinált ahhoz, hogy műveltebb és finomabb legyek, vagy valami ilyesmi.

Az Izland-szerelem folytatódott az irodalomban, túljutottam Halldór Laxness Izlandi pörén, amiből úgy érzem, hogy szinte minden lényegeset megtudtam Izlandot illetően, nem mondanám, hogy könnyű olvasni, de érdemes. És az '50-es évek vonzásában szert tettem Spiró György Tavaszi tárlatára is, amit én mondjuk kihagyható irodalomnak érzek, de azért jó volt, mindenképp fontos adalék azoknak, akiknek kétségeik voltak a túlzott hatalomkoncentráció, a diktatúra dolgairól. Aztán volt itt egy újabb izgató darab Milan Kunderától, a Tréfa. Különös talán, de ha Kunderát olvasok a bkv-n, úgy érzem magam, mintha valami pornólapot olvasgatnék, vagy fülledt erotikával terhes ponyvát, már-már szégyellem magam, és nem akarom, hogy valaki beleolvasson. Pedig...

2012-es lista:

Marlo Morgan: Vidd hírét az igazaknak - hazugságkönyv, nem szeretnivaló
Frank Herbert: Dune - yeah
Joanna Bator: Homokhegy - a lengyel barátok mégiscsak rokonok...
Elina Hirvonen: Legtávolabb a haláltól - a sztereotíp Afrikaképet kidobhatjuk
Per Petterson - To Siberia - rejtély, de valahogy nem, Dánia-könyv
Muriel Barbery: A sündisznó eleganciája - igazi francia regény, finom és szép
Janne Teller: Semmi - spártai dán irodalom, kemény, üt
Szántó Piroska: Akt - '50-es évek az ajtón belülről
Nádas Péter: Egy családregény vége - csak zsidóknak
Muriel Barbery: Ínyencrapszódia - főzősműsorok helyett
Tomas Sedlacek: Economics of Good and Evil - lesz még ebből nagyobb valami új paradigma
Karinthy Ferenc: Szellemidézés - jobb lett volna, ha mégsem
Knut Hamsun: Éhség - megharapni magunkat
Szvoren Edina: Pertu - ki masztizott, hm?
Selma Lagerlöf: A halál kocsisa - estimese gót gyerekeknek
Sylvia Plath: The Bell Jar - tökéletes önpusztítóregény
Halldór Laxness: Izlandi pör - krónikák egy verselő, jámbor népről
Spiró György: Tavaszi tárlat - józanodás naivoknak
Milan Kundera: Tréfa - kell nekem moldvai népzene
Halldór Laxness: A jó papkisasszony - olyan jópapkisasszonyos
Ingmar Bergman: Laterna magica - élni, élni, élni

Laterna magica

Az a különleges élmény ért, hogy amikor decemberben megnéztem a Fanny és Alexander című filmet, épp hozzá tudtam olvasni mindazt a közvetlen élményanyagot, amiből készült. Pedig igazából nem is így terveztem. Nem terveztem én ezt az egész Bergman szerelmet.

Ingmar Bergman 1918-2007

Nem akarok nagy Bergman-tudornak tűnni. Véletlenül választottam ki az első igazán tudatos Bergman-filmnézéshez a Fannü oh Alexandert, miközben az önéletrajzi könyvéből megtudtam, épp ez volt utolsó filmje, ami ráadásul - ahogy nekem kiderült - egy feloldozós önfilm.

Nem volt előre eldöntött, hogy ez lesz az utolsó, a következő film már fájdalmasan nehezen  indult be az alkotóban, és nem bírta az öregedő, egyébként folyton betegeskedő test. A Laterna magicából nem derül ki a film szinopszisa, de nem lehet nem észrevenni, hogy jelenik meg saját családjának torz képe a filmbéli mostohacsaládban, és saját családjaként pedig a gyerekként álmodott "cirkuszi". Ingmar Bergman protestáns lelkészcsaládba született. A szigorú fegyelem, a büntetések, a beléjük vert bűntudat, a fantáziavilág, amibe ezek elől menekült örökre meghatározta és témát adott a rendezőnek. A filmben megjelenik maga a laterna magica, a fiú menekülő fantáziavilága, a belső tiltakozásképp sorolt káromkodások, a nagymama mindig kedves lakása, a megmozduló fehér nőszobor. Akik előbb a filmjeit látták, azok a könyvből rácsodálkoznak, hogy a filmeket a saját életének élményeiből építette, de nem közvetlenül, hanem magából kilépve örök érvényű műveket teremtve. Visszafelé, azaz előbb a könyvet olvasva pedig úgy működik, mint egy "használati útmutató".

1986-ban írta ezt a könyvet, akkor már 68 éves volt, és úgy írt, ahogy azok írnak, akik már kellően öregek a vaskos öniróniához, az őszinteséghez, önleleplezéshez és az örökségük leleplezéséhez is, és csak azokba nem megy bele, akik még élnek. A Laterna Magica vadul bensőséges, nehéz lenne nem úgy olvasni, mint egy forgatókönyvet, hiszen saját életének történéseit, fázisait mesterien kapcsolgatja át egymásba, lépi át az idősíkokat oda és vissza, mondhatni az egyes forgatókönyvek között, és pont annyit tudunk meg mindenből, amennyi kell, játszi könnyedséggel épít fel néhány szóval hús-vér karaktereket, óriási megfigyelő volt. Önmegfigyelő is, aki reggelente a pár perces rutinszerű meditálós önvizsgálatkor megállapította magáról, hogy hm, fáj a herém, biztos rák. Aztán nem kis cinizmussal ennyiben maradt, és elment dolgozni.

A munka pedig teljes embert követelt. Nyugalomban szeretett létezni, dolgozni, a forgatásokon rendet tartott, fegyelmet követelt, és nem szerette a léhaságot, a csapongó, részegeskedő és drogos színészeket, akik elisszák az agyukat, és nem tekintik munkának a munkájukat.

Úgy tűnik, az a típus volt, aki mindig tudta, mit akar csinálni, már gyerekként, és azt megszállottan hajtotta, aztán el is érte, és benne égett, amíg csak tudott, és ezért olyan áldozatokat hozott, amikért önmagának lehet, hogy sosem tudott megbocsátani. Öt felesége volt, kilenc gyereke született, és még volt néhány tartósabb viszonya. Az egyik ismert Liv Ullmann. A nyugalom-szerelem pedig az utolsó házasság Ingrid von Rosennel. Talán ennyit még érdemes röviden tudni. Többet - röviden - pedig talán nem érdemes.

1997-ben