Economics of Good and Evil

Megtaláltam a nekem való gondolkodót. Úgy hívják, Tomáš Sedláček.
A többséggel - legyen az közeli-távoli barát, ismerős vagy újságíró, blogger stb. - általában az a bajom, hogy elmennek egy irányba, és rögeszméssé válnak, nem tudnak kinézni belőle, és minden szent, ami onnan jön, és minden szar, ami máshonnan. És így már nem is igazán gondolkodók, hanem hívők. Na mindegy.

Ínyencrapszódia

Nem hiába telt el 6 év az Ínyencrapszódia és A sündisznó eleganciája között. Az utóbbi sikerére való tekintettel idén nálunk is kiadott Ínyencrapszódiát vissza kellett volna adni átdolgozásra az írónőnek, és akkor ez  most egy nagyszerű regény lenne, és nem egy fércmű.

Vagy ezt érdemeljük.

Erre van szükségünk. Vagy ezt érdemeljük.
Népszabadság A szürke ötven árnyalatáról, és a kötve-fűzve blog ugyanarról, az újabb Tiffany-regényről.

Btw onnantól kezdve, hogy a kereskedők így nyomatják, az ún. toplisták élén virít, és a csapból is ez folyik, naná, hogy kíváncsiak rá az emberek...

Egy családregény vége

Ahogy haladtam előre a könyvben, egyre jöttek a stációk, most éppen miért gondolom úgy, hogy ez egy nem is olyan nagyszerű könyv.

Biztos sokan meghökkennének azon, ha valaki azt meri mondani, Nádas Péter írása, legalábbis az Egy családregény vége nem annyira zseniális. Az első oldalak még tetszettek, de néhány tíz oldal után majdnem leraktam, mert már nagyon nem lehetett követni. Összekuszálódtak az alanyok, a szavak, és az egész túlságosan takarékos volt, nem éppen feszes, ahogy a méltatók írják.

Aztán a következő stáció az volt, hogy ez az egész igazán a zsidóknak érdekes, úgy értem, akinek ilyen gyökerei vannak. De itt is mintha elfáradt volna az író, az első néhány száz évről, amik több ezer évre nyúltak vissza, részletes, kimerítő történetet kapunk, aztán ahogy haladunk előre az időben, egyre jobban pörögnek az életrajzok, és az utolsó zsidó ősökből már csak egy-egy név van, pedig róluk már sokkal többet lehetne tudni elvileg... ha valamit feltételezhetünk egyáltalán. Persze a misztikumba vesző történetek engem is (jobban?) izgatnak.

Végül a család - ilyen a család? És mi ez a bizarr kiképzőiskola? Mire mond nemet a gyerek - ez is az egyik fő méltatás. Nem értem.

Az egész könyv valahogy nem volt kielégítő. Nem szerettem a nyelvezetét, nem vitt a történet, és csak mozzanatok voltak, amikor igazán élveztem, de akkor mindig jött egy váltás, de nem simult, az egyes elemek egymásra voltak csak hányva, és végül rajtamaradt a posztmodern zubbony, hogy márpedig ezt sznobkötelesség szeretni, homokozólapáttal.

Szántó Piroska: Akt

"... pedig énvelem már egy évvel ezelőtt közölték, hogy nem vagyok festő. S Pista sem író már."

Összebarátkoztunk Piri nénivel, és elmesélte nekem az ötvenes éveket és a hatvanasakat is. Azt, hogy miért voltak ők akkor kommunisták, és aztán miért nem voltak igazán azok. Hogy miként lehetett túlélni, amikor semmi nem működött és üresek voltak a boltok. Hogy a hatalom vonzza a középszerű, tehetségtelen embereket, és hogyan nyomja el a kreatívokat. Hogy miért született annyi remek fordítás abban az időben. Szántó Piroskát leginkább a könyvillusztrációi után ismerhetjük. Pedig festő akart lenni.

Aktja nélkül nem érteném az '50-es éveket, és még kevésbé '56-ot.

Az első döbbenet: Szántó Piroska Kiskunfélegyházán született, és élt vagy 16 éves koráig. Már megvolt a Constantinum, más nem sok volt amúgy sem, és már akkor is elég állott és poros volt a kisváros - hát mit kezdene ott egy művész, egy festő?

Annyi nyomot hagyott az Alföld, hogy a festő lelkének mindig csodálnivaló maradt a természet, de a termesztés művei is, és ez a naiv művészet még segítségére lehetett akkor, amikor hosszú-hosszú éveken át illusztrációkból élt.

Merthogy mi is történt...
"- Hát én azt gondoltam pedig, hogy legalábbis miniszter lesz most, kedves Peroska.
Nem Károlyka az első, aki ezt dörgöli az orrom alá, többen csodálkoznak,  hogy én, a régi kommunista, így élek, s nem tartottam a markomat felszabaduláskor azzal, hogy most kérem a megdicsőülést, a nagy állást, egyáltalán a díjazást és a kárpótlást azért a nagyon kevésért, amit csináltam. Undorító. De most mondjam el neki, hogy még festőnek sem minősülök, csak sokszorosító grafikusnak vettek fel a Szövetségbe, mert nem tudom azt csinálni a piktúrában, amit most követelnek? És hogy életemben sem csináltam sokszorosító grafikát? Hogy igazán nehezen élünk, Pistának rengeteg a kötelezettsége, s kevés a lektori fizetése, s fordít, nem jelenhet meg? Hogy Panni tanár,  német-francia szakos, s nem a szaktárgyát tanítja borzasztóan kevés pénzért? Hogy rettegünk az éjszakai csengetéstől, hiszen én a diákperben együtt ültem Rajkkal? Lehetetlen. Nem tehetem. Senkinek sem beszélünk erről, éppen Károlykának jajgassam el, hogy én nem így képzeltem..?"



"Elvársak, közeleg Rákosi elvtárs születésnapja, elvárjuk, hogy  munkájával részt vesz az ország atyja és bölcs tanácsadója köszöntésében. Készül az ország Rákosi elvtárs születésnapjára, és ugyancsak fő Vas Pista és Réz Pali feje, ők szerkesztik az ünnepi kötetet, ördögöt szerkesztik! Hiszen nincs az a vacak könyvborító, mit fel ne kellene küldeni a minisztériumba, hát még az ilyen csudát. És folyik a könyörgés, tanácskérés, hogy a Paliék, ugye, dicsérően terjesztik a minisztérium elé, ugye jó? ugye ilyen kell, ők tiszta szívből írták, elég értelmes? elég méltató?..."

Vas István ki akar lépni a pártból, megírja a levelet, de sosem veszik komolyan, és a tűzhöz közelebb ücsörgő ismerősök valahogy megvédik a legrosszabbtól. Tehát nem halnak éhen.

Soronként, mint gyárban, fizették a versért a normát: 12-t tehát soronként, így született a hosszú-hosszú Vackor és a többi gyerekvers Kormos Istvántól például. A gyerekirodalom és a fordítás elment azoktól is, akiket csak megtűrtek. S csak, hogy érezzük az áthallásokat legközelebb, Kormos, aki sokáig, akárcsak Piroska testvére, Panni, Vaséknál lakott, így szólott a ("a Keletiék lakásában családjával beköltöző") határvadász négyéves kisfiához a gangon, amikor az odabiciklizett az ajtajuk elé, és megkérdezte, Mitök van?
"- Mi az, hát nem hozott a papád ma tőkés bácsi ujját? Se tőkés bácsi fél szemét a jó kisfiúnak? Tőkés bácsi szőrös szívét se?"


'56-ot az a végletekig kizsigerelt nyomor hozta el, hogy az embereket szinte öntudatlanul vonzotta a lázadás. Még merték azt, amit félő, hogy ma talán nem. És volt szociális háló, ami a szinte teljes hiány állapotában is fenntartotta az embereket, félő, hogy ma nem lenne ilyen.

Miért éppen a Rukkola?

Még persze meglehet, hogy kifullad, de sok embernek már így is tiszta nyereség, hogy létrejött a Rukkola. Már az elejétől fogva azon gondolkodtam, miért tetszik ez az embereknek, miért jönnek fel ide, adják ingyen a mindenféle könyveiket, sőt fizetnek postázást azért, hogy valaki megkapja az ő könyvüket, miközben néhány száz forintot is sajnálnak adott esetben a könyvekre az antikváriumokban és az egyéb más adok-veszek oldalakon. Két dolog a kulcs azt hiszem, és mind a kettő egyformán fontos.

Egyre fontosabbá váltak a netes közösségi hálók, lehet, hogy túlzás nélkül állítható, hogy facebook nélkül nem menne. Egyrészt azért, mert így nagyon könnyű a regisztráció, másrészt bizalmat ad. Még akkor is, ha vannak, akik álneves facebook-fiókkal regisztrálnak. Ráadásul így nagyon könnyű mindenféle akciókat lemenedzselni, kiemelni könyveket (pl. minapi 'linkelj be egy általad ajánlott rukkolt könyvet' nagyon megmozgatta a forgalmat). A másik, egyébként ezzel a szemponttal rokon, hogy minél egyszerűbb egy ilyen oldal, annál jobban szeretik használni az emberek. És ilyen a Rukkola. Szép nagy ikonok, gombok, betűk. Világos feltételek, kattintásra rukkolható könyvek - moly.hu nélkül sem tartana itt az oldal -, és kattintásra happolható, bárki számára elérhető, nincsenek korlátok. Az én tapasztalataim egyelőre azt mutatják, hogy a legfiatalabbak számára megy a legkönnyebben, és őket izgatja legkevésbé, hogy postázni kell-e, és pénzbe kerül-e, ők adnak a könyv mellé ajándékot, könyvjelzőt, csomagolnak gondosan, és szeretnek kapcsolatot tartani, írnak szívélyesen levelet, gyorsan reagálnak. Hullámokban jön, vannak napok, amikor 3-4 happolást kapok, és felpörögnek az események. Posta ide-oda, találkozók szervezése. Van, akit levelezéskor már ismerősként üdvözlök...

Persze lesznek a rendszernek kihasználói, az álnéven regisztráltak, a nagymama és a szülők szocializmus óta könyvespolcon porosodó néhány száz könyvét rukkolók, és az oldal tele lesz az ilyen könyvekkel - erre kell a strukturálás, mégis az első happolt könyvem most jelent meg a könyvhéten, szerintem nem is olvasta ezt a példányt senki, és júniusban azért nem vettem meg, mert betelt a könyvre fordítható keretem, vagyis nem akartam költeni rá, most meg itt van ingyen, illetve nem ingyen, hanem cserébe más könyveimért, amikről nem is hittem volna, hogy valakit érdekelni fognak, mert főleg szépirodalomról van szó, pláne ha kortárs... Négy happolt könyvemből három új vagy újszerű állapotú, egy pedig '66-os kiadás, így koránál fogva annyira újszerű nem lehet, de jól tartja magát.

Bár az emberek felfedezhették volna más oldalakon is, akár vegyük csak ide a moly.hu-t, hogy adni jó (ott is lehet cserélni, eladni), eddig azért nem öltött ilyen méreteket a csere, mert a mérleg két serpenyőjének kiegyenlítését mindenki ugyanazzal a féllel képzelte el, tehát akinek adok, attól kapok, csakhogy a Rukkola lehetővé teszi, hogy adjak valakinek úgy, hogy valaki egészen mástól fogok kapni, egészen más értékben adott esetben. Olyan tehát a Rukkola, mint egy piac, összehozza a feleket, egy nagy kalapba bedobjuk amink van, és mindenki kihúzza a számára kedveset, és nincs civakodás, azé a cucc, aki a leggyorsabb, aki a legaktívabb, aki a legtöbbet adja, vagyis hát ha mindig, rendszeresen ad. Csak akkor lehet könyvekhez jutni, ha adunk is. Az értékegyeztetés pedig nem abszolút, mert mindenkinek más a fontos, tehát minden ugyanannyit ér, csak a keresettebb könyvek érnek picivel többet, de általában véve nagy könyvegyenlőség van.

A netes oldalakon, antikváriumokban sok könyvet fillérekért meg lehetne venni, és mégsem kell senkinek, de egy ilyen piacról elviszik. Azért is viszik el, mert rémesen egyszerű. Nem kell Ptk. által szigorúan leszabályzott rendszer, nem kell hatvanhat adatot kitölteni, és nagyon remélem, hogy ez így is marad, nem kell oda állapotkijelzés, nem kell földrajzi meghatározás, mert akkor elindul a szelektálás, lekorlátozza a játékot, pedig épp az a szép, hogy egyik nap Kozármislenyről kapok valamit, másnap Dabasra küldök... hogy ők sincsenek kizárva abból, hogy szuperjó feltételekkel hozzájussanak a könyvhöz, ami érdekli őket. Ha úgy tetszik ez egyben egy vidék-város összehozó program is, vagy felzárkóztatás a vérkeringésbe, ami - én tudom - nagyon hiányozni tud vidéken.

A szabályok zseniálisan vannak megkomponálva. Nem elég a pont, naná, hiszen éppen fennállhatna az az eset, hogy valaki felnyomja a nyolcvankötetes villamosművek évkönyveket, és mindjárt vihetne is... Nem, az is fontos, hogy a könyved érdekeljen valakit, vigyék el, legyen arányában annyi lezárult tranzakciód, amennyi még éppen motivál: 1:3 arányban.

Úgy tűnt eleinte, hogy jön az első kör, és el is fogynak az izgalmas könyvek, és marad ez az áradat, ami sok esetben érdektelen, a ponyvamassza, amiből feltöltöttek már tízet, pedig egy se kell senkinek. De nem, mindig jönnek újak, és ha elég ösztönző marad a rendszer, akkor a könyveket újra és újra feltöltik majd, és érdemes lesz várni, böngészni. Azt hiszem, eddig csak az nem kapott a Rukkolától semmit, aki nem volt elég szemfüles.

A semmi értelme

Egy szuszra kiolvasós könyv. Cizellálatlan gyerek(?)gonoszság(?).

Van ez a Janne Teller könyv, a címe Semmi. Először botránykönyv lett, betiltották, aztán eltelt néhány év, és kötelező olvasmány lett belőle ugyanott, Dániában. Ha semminek nincs értelme, akkor nincs értelme csinálni semmit.

Erre jött rá Pierre Anthon, összepakolta iskolai könyveit, és hazament. Onnantól többet nem ment iskolába, hanem egy szilvafán ücsörögve osztotta az észt az oda tartó társainak. Mint egy gonosz filozófus, úgy gúnyolta őket azért a kisszerű életért, amiért éppen tanulnak, amire nevelik őket, amit a szülők elhallgatnak, és amit majd ők is jól megszoknak, csak ne kelljen soha sem arra gondolni. Hogy mire? Hát, hogy van-e értelme mindannak a kisszerűségnek, amit csinálnak, és csinálni fognak.

A szilvamaggal köpködő Pierre Anthon maga Lucifer, aki mint már ősidőktől fogva, az emberekben lakozó rosszat, elégedetlent, rebellist piszkálja. Csakhogy nem jár sikerrel. Annak ellenére sem, hogy az egész könyv mást sugall, hiszen tele van erőszakkal. Nem, Lucifer nem jól választott célközönséget, a gyerekek ugyanis még túl tiszták, és még hisznek. Hisznek abban, hogy ami nekik fontos, az valami abszolút. Ezért amikor lázadásképp elkezdik összeszedni a fontos dolgokat, akkor nem relativizálják egymásét, hanem egyformán fontosnak, mondhatni darabra ismerik el azokat, és fontosságukban így egyenlőek ezek a dolgok, mint ők maguk egyenlőek, ahogy egy osztályba járnak. Így készül el a Fontos Dolgok Halma. Mivel az élet értelem nélkül elviselhetetlen lenne, be akarják bizonyítani, hogy vannak fontos dolgok, van mit feláldozni, és ebben az áldozathozatalban egymással szemben egyre durvábbak lesznek, és könyörtelenek. Már nem olyanok, mint a gyerekek. Végül elkészül a halom, de Pierre Anthon annak a nyugalmát is elveszi tőlük, amit az átvitt és szó szerinti megcsonkítással nyertek. Lucifernek pusztulnia kell.

A gyerekvilág tehát nem a felnőttvilágban látja meg az ellenséget, hiába lázít Lucifer, mert még hisz benne, hogy majd ő más lesz. Bármennyire manipulálhatók a gyerekek, furcsa mód épp hogy őket nem tudja kedve szerint manipulálni Lucifer: saját maga bukik csak bele a felvilágosodásba. És az élet megy tovább kisszerűen, de többé már nem olyan ártatlanul.  Az élet értelme végül nem több egy kupac hamunál (por és hamu... ez is szimbolika)

Ez a könyv adja magát, hogy elemezzék, és nagyon megosztó. Furcsa mód már magában a könyvben is van két értelmezés. Az egyik utószó Bárány Tiboré, már-már fáj ez a mézes közhelyesség..a másik Tandori Dezsőé, aki meg, miként műveit mostanában a Scolar kiadó adja ki, gondolom felkérettetett egy röpke szövegre, és ő az ő véleménye kicsit karcosabban szól a bestsellerről. Mert lehámozva a sztorit, ennek a kisregénynek nincs nyelve, tere, miliője. Ez a regény óriási lenne ezekkel együtt.

Keveset, szépen

Vannak könyvek, amik jobbá tesznek. Felejts el csúnya beszédet, ne adj isten, káromkodást, csináld kedvvel a legapróbb teendőket, és közben mégis légy méltóságod teljes tudatában, szeresd a mindennapi csodákat, de ne akarj sokat, pontnyi életed éld épp úgy, mint egy pont, elégedetten. Valami ilyen filozófia.

Muriel Barbery könyve, A sündisznó eleganciája egy véletlen, ezúttal, mint ilyen, szerencsés választás volt. A molyon jártamban véletlenül keveredtem oda, ahol megemlítette olyasvalaki, aki kedvel egy igen ritkán kedvelt könyvet, amit nem mellesleg én is kedvelek, és az ilyen ritka találkozások azt a nyomatot hagyják bennem, hogy meg kéne nézni, mit kedvel még, és akkor jött ez.

Mindig, amikor egy adag szépségtudatra van szükségem, ezt kell elolvasni. Muriel Barbery francia filozófus professzornő egyébként, aki mostanában Japánban él.


A növényeket
és gyerekeket muszáj gondozni.
Muszáj.

Nagyon hálás vagyok azért, hogy a házmesternő is lehet rejtett filozófus, a filozofálgató kislány pedig beképzelt kisköcsög, akit még így sem tudunk utálni, mert együtt tanul velünk, és mert szerencsére van egy filozófus házmesternő, aki érti és befogadja, és immúnis a kamaszkor gonoszságaira. Természetesen most már végképp szeretném elolvasni az Anna Kareninát. Kakuro: "A boldog családok mind hasonlók egymáshoz..., René: ...minden boldogtalan család a maga módján az".

Fel kell írni valahová nagy betűkkel: csak kevés dolgot kell csinálni, de szépen. Úgy kellene ismerni mindent, amit szeretünk, ahogy René és Kakuro ismerik a filmeket, a kedvenc festményeiket, a stílusokat már első pillantásra, a kedvenc zenéket néhány hangról, a közös érdeklődést két szóból.

Milyen unalom

Megpróbálom felidézni a legutóbbi 4-5 könyvet, amit olvastam, köztük azt, milyen is volt Per Petterson To Siberia című regénye. Nem Norvégiában, nem Szibériában, Dániában vagyunk.

Azt hiszem, azt adta a könyv (kicsit hasonlóan a Lótolvajokhoz), hogy milyenek voltak az azelőtti idők, amikor a skandináv térség még nem volt egyenlő a gazdag jóléti államok fogalmával. Másrészt arról, hogy milyen volt megélni a háborút, amikor bejönnek a németek, de nincs híradás, csak úgy hírlik.. milyen várni egyáltalán, mindig várni valakire a kikötőben, a hideg szélben, nézni az egyre növő hajótestet, ahogy közeledik a távolból. Minden, ami elképzelhető, jó és izgalmas, jön vele együtt, és aztán sokszor a baj és szomorúság, a család veszte is hitelképtelenség formájában. Hogy milyen a gyűlölet, hogy bimbózik ki az antiszemitizmus. Megcsókol az iskola után egy fiú, és kiderül róla később, hogy zsidó. Ciki. Pedig ő volt a leghelyesebb srác az osztályban.
Az, hogy lehet valaki erős, de a hatalom mindig erősebb, pedig hamis, faragatlan és bunkó. A keretek adottak, a társadalmi normák szétfeszíthetetlenek. "Voltak rossz tapasztalataim a jutlandiakkal". A kommunizmus naiv kísértete (Szibéria). Norvégia, Svédország, Dánia szerepe a háborúban. Hogy hová aljasodnak az emberek a hatalom koncáért, amit a dánok nem hagynak egymás közt megtorlatlanul.

Ezen kívül a fő alakot, a szemünk előtt felnövő lányt kevésbé értem. Fiús, mert olyan akar lenni, mint a bátyja. Senkije nincs ezen a srácon kívül, és végül ő sem lesz már. De addig mindent megtenne, és meg is tesz, vakon, bármit. Olyan ez, mint egy testvérszerelem. És reménytelen. A szülők kvázi zombik, a nagyapa alkoholista farmer, aki felakasztja magát. Nagyapa és fia között pattanásig feszülő ellentétek, mint vetélytársak. Lovak, amiknek van gazdája. Az unalom, amit a női test jelent, amikor a férfiak vágynak rá, és megkapják.

Sok mindent jelent ez a könyv, de semmi nem elég kerek, nem elég koherens, vagy csak kérne egy magyarra fordítást.