Hangkupola alatt

Nagyszabású főpróba tanúi voltunk tegnap, a Millenáris egész szabad területét betöltötte Peter Ogi álma, egy zenés, aszimmetrikus, mozgó tér, amit ő MusiContactnak nevezett el, mert a dolog célja, hogy a közönségre gyógyító-rezgető hangtér boruljon, ami az ő sétakedve szerint változik, a lélek és a test az egybecsengés tengerében kigyógyul bajaiból.

Sajnos nem vittem magammal fényképezőgépet, pedig látványnak is különleges volt az esemény. Kevés fény a zenészekre, néhol semmi, de a tó körül sétálva egyszercsak feltűnik, hogy itt is, ott is énekesek zengedeznek a víz felé fordulva, és hogy gerilla módon mindenféle egyéb zenészek csatlakoztak a hivatalos lineup-on túl.

Az "előzenekar" érthető választás, egyben furcsa volt. Beöltözött sámándobosok csoportja egy órán át ütötte hangszerét, közben egyet jobbra egyet balra illegtek, és népdalokat énekeltek. A tér legmagasabb pontjára kiállva sem volt a dob elég hangos, az énekkel és illegéssel együtt az egész igen fura elegyet alkotott, sehogy se volt szakrális sem, és néptáncos sem. Szerencsére kibírtuk őket, és 6-tól Ogi elkezdte berendezni a teret az önkéntes zenészekkel. Gitárosok, dobosok, zongora, didzseridook, hegedűk és szintik, ezerféle csörgőbörgő, indián zenészek, torokénekes és hát a tér alapzaja.

Bármennyire kaotikusnak tűnt néha, mivel mindenkinek C-ben kellett lennie, ezért mégis volt összetartás, de a hangminta minden ponton más volt, és folyton arra késztetett, hogy velük dúdoljam a hangokat, így az egész tényleg felért egy megrezgető spirituális élménnyel... csak... hideg ne lett volna, és ne lettem volna alulöltözve, ami miatt a Cage darab után eliszkoltunk haza. Sajnos Cage 4'33'' darabja alatt nem volt valami nagy a csönd, a zongoránál Ogi ült, néhány méterre meg a büfé előtt dőlt az értelmetlen és harsány csacsogás, mögöttünk valaki azon röhögött, hogy a fotósok felveszik a "semmit". Úgy tűnik, cseppet sem tudtak belegondolni, milyen eszményi alany a fotósnak a mozdulatban zenész, milyen feszültséggel teli képet lehet ebből komponálni, és hogy mire jó a csendélet... Maga az esemény viszont nagyon jó fogadtatásra talált szerintem, lehetne ilyen instrumentálisan, kihangosítás nélkül, workshop jelleggel.

Pixel

Kevés kortárs szépirodalmat látok a tömegközlekedésen olvasni, de ezt határozottan szoktam, ránézésre értelmiségi, fiatal nők kezében, elmélyülten, és most már engem is érdekel, mert a könyvesboltban találomra beleolvastam, és egyszerre volt közönségesen izgató és kíváncsiságot felkeltő az a másfél oldal, amikor becsuktam a könyvet, kiderült, hogy a fülszövegen is épp az a rész van, amit olvastam, szóval jellemző, talán épp ilyen ez a könyv, izgató és kíváncsi(skodó). Lehet, hogy méltó párja a Magas labdának, ami szerintem az eddigi legjobb, legkiforrottabb kötete.

A figyelmeztetés

Jól emlékszem az esetre, Bács megyei székhely úgy tizenöt évvel ezelőtt, ébredőben a betonházi szürkeségből a parkosított belvárosba, újranyíló kávéházak és kirakodóvásárok korai nyara, és a vasútállomás, ami talán ma is a régi, tehát kopottas sárga, borzalmas vécével, és taszító restivel, és hogy már itt is voltak árusok, a kozmetikai szerek, babra vacakságok és az újságok között lehetett unaloműzni, mert a parkban megállni nem ajánlatos a részeg ismerkedők és a bokrokban szükségüket végző szatírkezdemények között, az oda vezető sárga macskaköves út túl rövid, és még annak is unalmas; tehát a vasútállomáson minimum negyven percet kell várni, sietni ezért sem érdemes, mindegy, hogy mikor ereszt el a munka a város másik feléről, vagy elhoz valaki az előbb említett park széléig, a várakozás negyven perc, ha a menetidő megfelelően érünk ki, a vonat 20-40 perces késésére is számíthatunk, mintegy megtorló figyelmeztetésként, élnénk áramlásban a világgal inkább, és olvasgassuk csak a magazinokat és könyveket a vasútállomás mozgó árusánál, mert ez a dolgok rendje, mint ahogy a tizenöt évvel ezelőtti világ természetes rendje volt nem csak, hogy a vevő olvas, de hogy a mozgóárus nem tudja, mit jelent a vevő, és hogy kinek van az a közhelyszerű igaza, na meg, hogy miért, és tizenöt évvel ezelőtt egészen tizenöt évesen beplántálta a kódot a mozgóárus: vedd meg, ne olvasgasd, förmedt, a könyv pedig, bár talán a spórolt zsebpénzt is megcsörrentette már, kihullott a kézből, és ideges megigazítás mellett helyet foglalt a pontosan párhuzamosan és derékszögben, szigorúan csukott, olykor lefóliázott társai között.

Nem csinálok nagy ügyet semmiből

"- Tényleg, hogy csinálod ezt, Micimackó?
- Mit?
- Hogy tudsz ilyen Könnyed lenni?
- Nem csinálok nagy ügyet semmiből.
- Mégis minden dolgod megoldódik.
- Valahogy maguktól megtörténnek."

Bizonyára kellett az hozzá, hogy épp az ötnapos pihenőről hazatérve a vonaton olvastam (ki) ezt a könyvet, és eleve nagy hatást tett rám a hely, ahol a nyári pihenőt töltöttem. Felértékelődött az élet, mint egyszerű létezés szerepe, és nyugodt lemondás kezdi övezni az élet stresszes tartalmait. Legalábbis ha lehetséges. Mindennek segítségével végre mostanában kezdem tudni, hogy mi az az egészen határozott néhány dolog, amikkel a következő években foglalkozni szeretnék. Ez is a Tao. A könyv pedig, ami néhány dolgot előmozdított, a Micimackó és a Tao.