Végülis minek szálltam villamosra, úgyis fázik éjjelente a lábam, kell neki a mozgás, a vérkeringés, de épp jött a hazavivő villamos, most másfele kell, át kell menni ma a Dunán, de még nem a következő megálló, technikai okok állítanak meg, pedig éreztem az égésszagot az előzőn, nem is az hibásodott meg, jóval feljebb volt a gond. Gyalogléptek Szabadságon, a víz tömege, erős szél gyúrja, lapítja dagadtra, a hullámzás most nem a fodros vízszínt, inkább zöldet mutat, közel sem megyek a korláthoz, magába húz. Hiába, hogy becsületes dolgom van itt, nem állhatom a Kálvin teret, a betonport a szememben, a libasort a fal mentén, a légkalapácslikacsos hámló utakat. Libasor, lassan halad, menetelünk. A gödrökbe nézek, valahol elöl ropogás, mintha fegyver szólna. A gödrökben mi van – tömegsírok?
Tülekedés mögöttem – tömegpánik. Ha csak a lábam nézem könnyen jön a háborús feeling. Olykor elképzelem, hogy az autók lények, nem ül bennük embersofőr, sunyi fényszórószemei, cápafeje van. Majnem elüt a Bimbón, mert fékre nem tapos, ám az út itt gurít, mint a teke, ki tudja hány bábút kaszál, hullik a banán, ha lábtörést gurít nekem a szerencsekerék, na talán az hiányozna a súlyozáshoz, ki és egyen. Ezt csináltam egész este, mert ilyen a világi helyzet, egyensúlyoztam majd ettem, nehéz leszek, kővé leszek, alszanak vajon a kövek?
Még semmit nem írtam a Menyasszonyról. Látszólag. Egyébként pedig nagyon is írtam róla. Bennem van, ma tettem le, pökhendiség nélkül csak mondani annyit, hogy elolvasása ilyet enged meg az embernek, ilyet leírni.
Megtalálni
Gothár Péterrel voltam elfoglalva, mert kollektív megnéztük a Gothár-napok idején az Idő van-t. Azóta is szeretném legalább a Megáll az időt, de egyébként mindegy is, bármelyiket. Ha valaki kukázna egy VHS lejátszót… Cikk: Gothár Péter forgatókönyv írás okán olvasgatja a Spanyol menyasszonyt. Fura cím, jó cím. Nem tudni miről szólhat. Érdekeljen? Lehet, hogy csak egy ötlet van benne… rágondolok Cortázar novellájára, olyan kis semmike, nem a legnagyobb, pedig a legnagyobb Nagyítás született belőle.
Bajom volt és Fringe fesztivál. Új könyvet akartam vinni a Millenáris füvére, s szerelmes regényt! Ilyen nehéz dolgom még nem volt. Az Írók Boltjában talán két órán át olvasgattam különböző könyvekbe, és reméltem. Nem divat már szerelemről írni, most hogy emlékezem is, elő kellene szedni Bunyint, kamaszlányoknak való combmelengető. Márquez ósdi volt, Kőrösi generációproblémás, ponyva és kábé ennyi. Politika, holokauszt mindenmás. LovasI két pirossága kortársak között alig tűnt fel, de mégis. Randa borító, Houdinival és fátyollal, sokak szerint szellemes alcímmel: lány, regény. Még a Kalligram felirat a legszebb rajt’. Sokat olvastam belőle, nem úgy, mint ahogy Fukuyama Bizalmát szavaztam meg. Azon inkább ültem a Millenáris füvén, emezt meg olvasni kezdtem.
Lassan jön meg
Sokáig azt hittem csalódom. Középszerű, érdektelen életírós ömlengés lesz, kicsit falusiasra véve, hogy azért. Rosszabb idők jöttek, s kezdett annyira erősödni a regény, hogy letettem. Felkavart.
Jobban lettem és előszedtem. Emlékeztem minden mozzanatra, kezdett keretes lenni, de olvasóban ez még nem volt tudatos.
Menyasszony
Nem mondom el mitől spanyol a szabadkai. (hú, de hangos lett a háttérben a tabla, kizökkentett a balkánosságból) A borítóhoz választottam volna a könyv szimbólumai közül a Magdolnás liliomokat, nehéz fehéret, a mérges virágot, émelyítő színben és buján. Még, hogy kamaszlány írott regény – ezt mondják róla recenziók, s nem tudom miként olvasták, ha igen – éppoly skizofrén a narrátor főszereplő-menyasszony, mint morfinista férje, Csáth? Hogy kerülünk diszkóba hát? Aztán csirke nyakát vágni? Duna partra és tévébemondónak? Három generáció, cseléd és büntetlenül gyilkoló orvos? Az írónő nem nőcisen, karakánul maszatolja össze azt és ezt. Felér a sakkal, de nem Houdinis, a cél, a vég valami más, valamit felismerünk, ami elfogad, és megint megszeretjük a tisztaságot, és oda szórnánk a liliomot, ahol látszólag romlottság, valójában…
Lovas Ildikó életrajzába belefért néhány dolog, köszönünk nekik. Nem gondolom, hogy író az, aki önéletrajzot ír, vagyis nem szépíró. A szépíró jelen fizikumától elrugaszkodva teremt világot, aztán írhat még saját életet. Aki valamennyire is érez magában írást, romantikusnak találja a saját életét megírni, mert azt romantikusnak és izgalmasnak találja, s az ilyen szegény-regényeket elkerülöm, főleg, ha olyast olvasok, mint e post első bekezdése, már dobom is el. Micsoda villamos izgalom, micsoda Duna-élmény, elmilitarizálódott szomorúsága a világnak! A jó hír az, hogy itt, ebben nem üt át annyira eléggé, hogy az önmagukban érdektelen önéleti részek “Megtanultam jól, gyorsan, koncentráltan tölteni az időmet a vágószobában, és egyre biztosabban hittem abban, hogy újságíró leszek, rohanok, forgatok, beesem a sminkbe, fölsietek a vágóba, és nem lesz időm semmire.” gyorsan vált ” A kertben, ami mellé odaragasztották a sárga bakterházat, piszkosszürke lepedők lengedeznek. A ház előtt elhúzó vonatok füstjétől olyanok a lepedők, mintha abban mosták, forgatták, sulykolták volna. A lepedők előtt nagyfejű gyerekek esznek, folyton esznek valamit, mintha soha nem laknának jól; tán addig kellene befalni a karéj kenyeret, míg nem jön a vonat, de ezt nem lehet, mert az mindig jön, valamelyik mindig elhúz a bakterház előtt, a gyerek nem tud gyorsan enni – hát gyerek -, késésben van, csak tömi befelé a falatokat, egyre nagyobb a feje, de a testébe nem jut, vézna marad…”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése