kcuf your problem

Nem bírom magam elviselni, hogy még mindig nem reagáltam az év eddigi legfontosabb olvasmányélményére, ami alapjában változtatta meg, miként gondolok a regényre általában.

A 49-es tétel kiáltása – ezt a furcsa című regényt olvastam el tőle először. Thomas Pynchon a ’60-70-es évek hippi-Amerikájának emblematikus irodalmi figurája, ámbár a ’60-as évektől egyáltalán nem jelent meg nyilvánosan, nem adott interjúkat, az utolsó fotó a tengerészetnél készült róla. A hippikorszakkal azonban nem múlt el a pynchon-korszak. Legutóbbi, 2009-ben megjelent regényét egy rövid trailerrel reklámozta a kiadó, az olvasók előjegyzésben várták a könyv érkezését, egyes könyvkereskedőknél jól látszott, miként megy fel a könyv árfolyama.

Az Inherent Vice-t én féláron vettem meg, de a megjelenéshez közeledve az ár végül duplájára emelkedett. Sokan találgatták, ki beszél a traileren. Egyesek szerint maga a szerző. Pynchon valószínűleg Kaliforniában él, legalábbis regényeinek fő helyszíne oda tehető, és úgy tűnik, kívülről-belül ismeri a terepet, az embereket, elvonult, de csak a média elől, azt ugyanis különösen nem kedveli. A 49-esben sem hagyta ki, hogy oda ne fingjon az orruk alá, amikor a helyi rádiót KCUF-nak nevezte el, ami visszafelé olvasva FUCK, ugyebár. Szerencsére a fordítónak, Széky Jánosnak ezt esze ágában sem volt magyarra ültetni. Amúgy is csaknem jövevényszó ez már minálunk. Pynchon talán nem úgy vonult el, mint J.D. Salinger vagy Phillip Roth, utóbbiak belekeseredtek a “mába”, az elviselhetetlentől menekültek, bár Roth alkot, Salinger életének utóbbi 40 évében nem publikált semmit. Pynchon viszont alkot, publikál és könyvet ír. Az amerikaiak pedig kajálják. Hogy van ez, azt még nem értem. A pynchon-cuccok nagyon kemények, nagyon csavarosak, nem könnyűek, oda kell rájuk figyelni. Nem lehet félálomban olvasni az ágyban, reggeli kótyagosan a metrón, és nem is érdemes oldalanként haladni vele. Annyira nem egyszerű, hogy enciklopédia, vagyis pynchonwiki is született a számtalan utalás, kifejezés elemzésére, amit nyilván a fordítók nagyban hasznosítanak a lehetőleg érzékletes átültetés miatt. Van, amit úgysem lehet átültetni, például sosem fogjuk érteni a tipikus amerikai feelingeket, de ha jó a fordító legalább felfedezzük, hogy ni, ott van, talán még kicsit át is jön, hogy milyen, még ha nem is idéz fel bennünk aha-élményeket. Én sokszor jobb szeretem ezt a feelinget kapni, mintha szovjet utóérzésű kelet-európai fájdalmagást kellene olvasnom, ami viszont valóban felidéz bennem aha-élményeket.

A 49-es tétel kiáltása – ez is egy nagy adag társadalomkritika. Van az unatkozó amerikai feleség, az idióta, öntelt férj, az ország pedig elég nagy ahhoz, hogy bármi megtörténjen, hogy bármikor jöjjön valami, amitől fejére lehet állítani a világot. A nő kap egy levelet, a volt szeretője őt jelölte végrendelete végrehajtójának, ami fullgáz, mert azóta férjnél van, és mert nem is tudja, mit kellene csinálnia egzekútorként. Sok mindent lehet elemezni a könyvben, talán rögtön először az Ophelia nevet, meg is tették páran. Én nem végzek mélyelemzést. Ez a könyv kriminek nyilván pocsék lenne, de hát nem is az. A benne felmerülő probléma jelentősége marginális, nem is történnek gyilkosságok, vagy igen? Nyomozás van vagy nem? Ophelia nyomoz, és tök érdekes, globális összeesküvés ez? Ó, de szeretjük a dohos antikváriumokat, ahonnan rejtélyes kéziratok kerülnek elő, kedves sznob Higginsek meg a történelmet, amikor van esély, hogy átírjuk hipp-hopp.
A legnagyobb kérdés, ami megfogalmazódott bennem, hogy a fenében van az, hogy ezt az amerikaiak kajálják? Már félig kiolvastam a Súlyszivárványt is. Az még nehezebb. Sokkal. Hosszabb is. Sokkal. Az az érzésem, hogy Magyarországon esélytelen lenne, hogy egy ilyen regény népszerű legyen. És nem azért, mert nálunk nagyon más emlékű a múlt, hanem azért is, mert a jelen irodalma is még nagyon távol van ettől. Viszont egyre nagyobb kedvet csinál az amerikai irodalom további feltárásához.