Ittzés Laura: Nyolc perc

Még tavaly év végén olvastam ki Ittzés Laura Nyolc perc című könyvét. Talán nem tudtam volna a könyvről, ha Laura nem az ismerősöm, ugyanis saját kiadásban adta ki; - úgy tűnik nekem, sokat és mélyrehatóan foglalkozott a könyvkiadással, mint vállalkozás is, ugyanakkor a könyv maga is nagyon szép lett, akár a Magvetőből is jöhetett volna. Bár csak egyszer beszélgettünk, azt tudtam, hogy Laura ír valamit, és amikor megjelent, nagyon kíváncsi voltam, hogy mit írt. Az, hogy kémkrimi egy kicsit meglepett, bár abban biztos voltam valamiért, hogy sztori várható és nem hangulatplecsni köldöknézés. Ennyit arról, hogyan került hozzám a könyv, különösen, ha valaki esetleg tudja, hogy sem a krimi, sem a kémkrimi nem áll közel hozzám. (még leírni is alig tudtam, mindenáron krémkrimi akart lenni :D)

Íme a fülszöveg:
Hanna harminchárom éves magyar nő, aki a német középosztály kényelmes és biztonságos életét éli Sylt szigetén, egy lakóházzá alakított világítótoronyban. Nyomasztó kamaszkori élményeiről senkinek sem mesél, még a férjének sem. Nincs más vágya, mint hogy pár hónap múlva nyugalomban megszülje első gyermekét.

Egy nap megjelennek a világítótorony körül a német titkosszolgálat emberei. Hanna megtudja, hogy Tobias Müller, a magyar hírszerzés egykori magas rangú tisztje előző este meghalt egy Berlin környéki autóbalesetben. A nő úgy dönt, hogy – férje tiltakozása ellenére – azonnal hazautazik Magyarországra, és felteszi végre azokat a kérdéseket, amelyekre már régóta tudja a választ.

A véleményem röviden összefoglalva: ez egy jól megírt könyv. Filmes hangulatú is, gyors vágásokkal, amik felpiszkálják az olvasó kíváncsiságát a történet iránt. Ide-oda ugrik az időben, és fokozatosan adagolja az információkat. Több szereplő szemszögébe is belelátunk, ez szerintem kevésbé sikerült jól, de lehet, hogy csak én szeretem túlságosan, ha van egy központi narrátor, aki mindent tud. Azt kicsit kevésbé szeretem, ha a szereplők épp mindig elmondják, amit tudnunk kell - főleg magukban monologizálva, úgy beszélnek magukban régmúlt eseményeiről, mintha minden nap ez foglalkoztatná őket, ami nem életszerű.

Ahogy már írtam előbb, nagyon szépen megírt könyv, szép szóhasználattal, szép mondatokkal. Néha, sőt többször is úgy éreztem, hogy miért is kellett ennek kriminek lennie? lehetne egy lassabban hömpölygő szépirodalom. Ritka alkalom, de van is egy kedvenc részem, amit megjegyeztem és visszakerestem, ahol olyan csodásan szépek a mondatok, hogy szinte éreztem, hogy az agyam belecsavarodik, simul szépen a fa évgyűrűibe, be, vissza a múltba, ahol egy pillanatra el lehet hinni, hogy minden könnyű.

"Hogyan tudnék visszatalálni az akkori magamhoz? És miközben ezen kínlódtam, és kétségbeesetten rohantam vissza az évgyűrűk között, mint egy labirintusban, megjelent előttem Mária, a húgom. Szaladt, szaladt előttem, csattogott a fehér szandálunk a járdán, izzadt tenyerünkre tapadt az ünnepi selyemruhánk, repkedett a fonott copfunk a fejünk körül, és mi boldogan lihegtünk bele a fülledt nyári délutánba." (111. oldal)

Bőven akadnak krimis fordulatok, leleplezések, a végén a történet összeáll, az nagyon szép, amikor a múlt és a könyvbeli jelen eseményei szinkronba kerülnek. Ez a rész volt talán a kedvencem. (Látjátok, hogy nagyon igyekszem nem spoilerezni?)

Van viszont pár dolog, amit szívesen megkérdeznék, hogy miért úgy és ahogy.
Az egyik dolog, hogy a főszereplők motivációi számomra nem annyira világosak. Miért utazott haza Hanna, itt nekem hiányzott volna egy fejezet, ahol ez a motiváció felépül, kiépül a karakter. Nem világos Tobias motivációja sem. Vagy nekem nem volt elég. Hanna múltbéli karaktere eléggé oké a könyvben, a középiskolás lány hangulatai, az érzelmek túlsúlya, az elveszettség, ez mind nagyon ül. A jelenbeli alakja viszont kicsit nincs jelen, nem fejlődött, olyan maradt, mint volt. Nem adott már sokat hozzá a tinikori önmagához. Márta nagyon jó karakter, abszolút életszerű, hihető, minden vele kapcsolatos nagyon ott volt. A kémsztori - ezt nem tudom megítélni, de gyakran jutott eszembe olvasás közben, hogy ez tényleg lehetséges? Szóval mondjuk a titkosszolgálatok tényleg így viselkednének adott helyzetben? Az összes ilyen irányú műveltségem kimerül a tiniként olvasott Berkesi András könyvekben és néhány újságcikk elolvasásában. De kíváncsi lennék, honnan jött az ötlet, és mi támasztotta meg történelmileg. A Möbius-szalag motívum nagyon tetszett. Úgy érződik számomra, mintha ez lett volna az alap, valami, ami köré kell építeni egy regényt, és hát igen :) Meg is hallgattuk aztán sokszor ezt:



Most úgy tűnik, ilyen időszakom van, megint az jár a fejemben, hogy mit akart mondani a művész? Az összes mostanában olvasott könyvnél gondban vagyok ezzel. Ez több, mint szórakoztató krimi, de akkor miért krimi?
Errefelé lehet róla még olvasgatni.

Julian Barnes: A Napba nézve

Mielőtt  kihajítanám ezt a könyvet az adománypolcra, mégis álljon itt néhány sor, mert azért okozott kellemes perceket. Sajnos azonban nem hagytam félbe, amikor kellett volna.

Julian Barnes Man Booker díjas kortárs angol író. Nem tudom már, hogy találtam rá, de valahol olvastam egy másik könyvéről, a Flaubert papagájáról, ami nagyon érdekelt, de aztán ahelyett A napba nézve került elém. Igen, nem ezért a könyvért kapta a jelöléseket és a díjat, de akkor is csalódást okozott, hogy közepesnél is rosszabbul végzett nálam.

Kezdjük egy írót nem érintő fikázással. Főleg, mivel magyar kiadásról van szó. Az Ulpius kiadó (hát igen, 2002-ben még adtak ki szépirodalmat Ulpiusék), szóval elkövették, hogy annyira jópofák akartak lenni, hogy a borítót kéziratosra véve a címben szereplő "napba" szó helyett azt írták "nabba", áthúzták, fölé a jót. Gondolnád, hogy akkor ennek köze van a regényhez. Nincs. Nagyon égő. Ennek a kiadónak már mindegy. De azért. Amúgy nem lenne rossz borító, igaz, bármelyik 14 éves tud ilyet csinálni Paintben. A kiadót tervező cég mondjuk nagyot futott azóta, szóval lehet, hogy én vagyok a hülye :)

Rátérve a lényegre: a könyv olyan, mintha az írónak egy ötlete lett volna (a pilótáé), amire aztán nem tudott igazán történetet felépíteni, így amikor kifulladt a főhősünk élettörténete, akkor szinte a könyv felét kitevő sületlenségek, a főhős fiának mániás témázásai futnak. A harmadik fejezetet egy az egyben a kukába dobtam volna. Persze vicces és érdekes, hogy 1986-ban egy író miként gondolja az akkor még csak nagyon bimbózó számítógépes világ jövőjét. Hát nem úgy képzelte, mint amilyen lett. Megesik. A számítógép itt voltaképp egy lexikon, és van egy kiterjesztése, ami meg olyan, mint egy orákulum. Az író pedig utal rá, hogy a vonal túloldalán valójában emberek ülnek, akik jót röhögnek a válaszokat kereső, nyughatatlan alakokon. Egészen 2008-ig eljutunk, ahol az író létrehozza az AI-t regényében, ami elég megdöbbentő volt hirtelen, már azt hittem, tényleg van itt valami orákulumság, de valószínűleg csak a fordításban lett AI, mert az Abszolút Igazság rövidítéséből állt össze. De legalább ezzel jött el a számítógép orákulummá kiterjesztése. Érdekes gondolatok. De valahogy összefűzve a főhősünk fiának öngyilkossági gondolataival, ez így nem állt össze. Őszintén kimondva: semmi értelme sincs. És ezt én mondom, aki posztmodernt is elolvas.

Különös volt, hogy ezek után megnéztük a Porco Rossót, és abban van egy jelenet, ahol az első világháborúban meghalt pilóták a gépükkel felemelkednek a felhők fölé, és ott, mint valami légköri műholdsávban, keringenek a Föld körül tömött sorban, nos erről eszembe jutott ez a könyv, ami szerint a pilóták egyik öngyilkossági manővere, hogy egyre magasabbra emelkednek, ahol már nagyon kevés az oxigén, és itt elájulnak. Vagy ahogy a pilóta tudja látni a napfelkeltét, magasságtól függően egymás után akár többször is.. Az ötlet jó volt, mondom na.

Néhány könyvvel megint többen

Én kérem, olvasok. Csak posztot írtam már régen.
Időközben pedig itt volt az esedékes Könyvfesztivál, meglepetésre belépőjegy nélkül. Így történt, hogy a négyből három napon is ott voltam. Hát igen. Jó volt.

Az első alkalommal még szolidan csak a szabad ég alatti részen, a Typotex kiadó standjánál cövekeltem le, és nem is bírtam otthagyni a 3 kiszemelt könyvből egyet sem. Hát visszajött ez. Gyerekkorom óta megőrülök a tudományos ismeretterjesztő könyvekért, úgyhogy az olvasmányos bármilyen tudományos könyvek kiválóan eladhatóak nekem. Ha még a szörnyűnagyfizikahiányosságaimat is pótolhatom, akkor pláne. Nem beszélve, ha megfűszerezik némi asztronómiával. A Data-Driven Astronomy kurzus* óta, folyamán teljesen odavagyok a csillagok keletkezése, illetve ha már, akkor halála és fekete lyukak keletkezése témákért.

Nem tudom, mire lesz jó nekem Leonard Susskind és George Hrabovsky elméleti minimuma klasszikus mechanikából, de azt már tudom, hogy Lente Gábor Vízilónaptej és más történetek kémiából könyve 14 éves kortól bárkinek ajánlható. Ha ilyen témák is felmerültek volna anno az Odüsszeia kapcsán, akkor talán nem tűnt volna annyira unalmasnak az ókori görög irodalom.

Az idővel nem vagyok manapság jóban. Eltűnik, elfolyik, ha van, ha mégis akár, akkor valahogy mégsem úgy alakulnak a dolgok, ahogy kellene, és csak a frusztrációt hagyja maga után a lazább nap is. Így amikor Rüdiger Safranski Időjét olvasni kezdtem, meg is vett magának a(z előszó) kezdőmondatával.

Nem csak akkor semmi sem egyáltalán az idő, amikor az ember csak úgy éldegél. Sokkal furcsább, hogy akkor is úgy tűnik, hogy egyáltalán semmi sem, amikor összpontosított figyelmünket irányítjuk rá.

Illetve 1. fejezet összefoglalóból:

Annak előnyéről, hogy képesek vagyunk unatkozni. Az események eltávoznak, az idő eljön. A lineáris idő elviselhetetlenségéről.

Mivel az időmenedzselési tanácsokkal már torkig vagyok, jöjjön akkor némi filosz, hehe.

Időközben letöltöttem Einstein speciális és általános relativitáselméletét, ami már egyenes következménye volt annak a másik könyvnek, amit ma kezdtem olvasni, és az utolsó napon a Libri standon leltem. Ez a könyv a megjelenésében is csodálatos Hét rövid fizikalecke, Carlo Rovelli által írva. Rögtön az első volt a relativitáselmélet, avagy a legszebb. Egy olasz lap kultúrrovatában jelentek meg cikk formájában ezek az írások, elég menő. Azt tervezem, hogy kiolvasás után szobadíszt csinálok a könyvből, olyan gyönyörű borítót adott neki a Park kiadó.

Aztán volt még olyan, hogy találtam könyvet. Nem véletlen hagyták el, szándékos könyvelhagyás történt a JAK-osok (József Attila Kör) által. Néha lehet szerencsém. Szépen becsomagolt könyv, és igazából tetszenek ezek a történet-versek. Most a versekre egyébként is újfent fogékonyabb vagyok, Peer Krisztián 42 c. kötete is megfogott, meg Krusovszky, na meg végigültem egy egyórás versügyi beszélgetést, és még érdekesnek is találtam. Pl. tudtátok, hogy a környező országokban mindenhol van versfesztivál, ahol találkoznak a kiadók, verselők, fordítók, más országok stb., de Magyarországon nincs? Ki gondolná, hogy a fesztiválok ürügyén Szlovéniának pl. van legalább 3 nemzetközileg ismert kortárs költője? Én nem gondoltam volna. Emlékszem, hogy vadásztam minden szlovéniai utunkon a könyvesboltokat, kíváncsi voltam. De nagyon-nagyon picinek tűnt a szlovén könyvpiac. Az is. Nem is tudom, van nemzetközileg ismert kortárs költőnk? Most nem jut eszembe Petőfi óta senki. Volt még egy sor érdekes, elgondolkodtató dolog, amitől amúgy nekem ez a költői kánon olyan távoli.

*Lényegében Pythonoztam igazi csillagász adatokon. Keresgéltünk így fekete lyukakat, egyes csillagokhoz tartozó bolygókat, tanítgattuk a gépet a galaxisok felismerésére stb.

Boldog Észak

Megvettem 4 éve, amikor megjelent, de hiába voltam nagyon lelkes éppen az északi irodalom iránt, az első 30 oldal után leraktam. Az afrikai rész akkor nekem nem jött be az egész középkori misztikusságával, vuduval, óriáskígyókkal. Aztán amikor néhány hete újra levettem a polcról, a lehetőségekhez képest extra gyorsasággal felfaltam a könyvet, és azt követeltem magamban, még-még! Kellett hozzá nyitottság, és abszolút megérte. Íme egy nagyszerű magyar regény! Az írója tud írni és volt is miről írnia, és ebből a kettőből születnek a jó dolgok.

Aimé Billion élete abszolút megérte, hogy regény váljék belőle, tele van tanulságos fordulatokkal, szerethető életfelfogással, elfogadással az élet adta lehetőségek iránt. Bár Kun Árpád a könyv végén is megírja az úm. tényeket és interjúban is nyilatkozott róla, én nem volnék biztos benne, hogy Aimé Billion létezik (van viszont Párizsban ilyen nevű kis utca, ami persze nem jelent semmit :)). De ez nyilván nem baj, esetleg érdekesebbé teheti egyes olvasóknak a regényt, és ennyi, a többi az író dolga.
A norvég falu életét szinte leredukálja a történet az idősotthonra, és ez épp olyan jól leírja a norvég társadalom állapotát, ahogy ezt tette Kjell Askildsen a kis történeteiben. Az időskori mindennapok méltóságával/méltatlanságával teli életét. A bezárkózást, az elhidegülést. A jól szervezett társadalom által mégis megadatott méltóságot, a komfortos berendezkedés elleni parányi lázadásokat. Csak egy pillanatra tűnik fel, hogy ezeknek az embereknek is volt ereje teljében lévő fiatalkora, amikor Aimé az egyik gondozott házának falán megtalál egy csoportképet, ahol szinte az összes ápolt életerős fiatal még. És ez az idő nagyon-nagyon rég volt. Norvégia öregnek tűnik, és ahol még nem öregedett el vészesen, ott is beteg, de nem reménytelenül.

És mintha azt is mondaná még a regény, hogy nem csak a saját család, az igazi otthon is várhat ránk máshol, nagyon távol, ha a jelenlegiben nem vagyunk otthon. Ott, ahol talán nem is gondolnánk. Vagy inkább: ahogy kívülről nem megítélhető. Aimét annyira belülről látjuk, hogy az a tény, hogy fekete afrikai, eltörpül az extrém introvertált személyiségben, ami tökéletesen passzol a norvég mindennapokba. Mintha neki saját magának afrikai identitása nem is lenne, a franciát pedig szép lassan levetkőzi. És mintha épp Amerikában járnánk, mindaz, ahogy része a társadalomnak, épp elég ahhoz, hogy ténylegesen is a társadalom része, a hagyományok folytatója legyen.

Még lehet, hogy újra fogom olvasni, mert úgy érzem, elképesztően aktuális ez a könyv.

A vad szava

Néhány napja volt 100 éve, hogy meghalt Jack London. 1916-ban Jack London 40 éves volt; nagy szerencsénk, hogy írótehetsége révén elképesztően kalandos életét átcsepegtette a regényeibe, és így nem kevéssel járulva hozzá ahhoz, hogy megkönnyebbülve sóhajthassunk fel, mi mégiscsak ebben a könnyed, puha 21. században élünk. Avagy kinő - remélhetőleg - az empátiánk.

A politikai nézeteik miatt szokás egyes írókat időnként elfelejteni, nem vagyok túlzottan meglepve, hogy a The Iron Heel (magyarra fordítva Vaspata, ami szerintem kimondottan nem jó fordítás, bár jól hangzik címnek), szóval hogy az Iron Heel nem egy felkapott mű mostanában. (Elárulom: Jack szocialista volt, a saját igen mélyről induló tapasztalatai alapján azzá lett fajtából) Felnőtt olvasmány, London világnézetével, politikai nézeteivel, szociális érzékenységével átitatott mű szemnyitogató tapasztalatokkal az aktivizmus terén is. Angolul kezdtem el olvasni, sajnos csak félig jutottam benne az e-olvasón, amikor aztán készüléket cseréltem, és azóta nem került vissza az e-olvasó program a telefonomra. De nem azért említem, mintha ez lenne London legkiemelkedőbb műve, inkább csak azért, mert én itt kaptam képet arról, milyen emberré formálta az élete, és a relatív mércénken ez alapján tologathatjuk Az éneklő kutyát vagy az aranylázról szóló műveit. Hogy milyen ez alapján Jack London? Erős és erőteljes, hirtelen, talán indulatos típus, aki nagyon szívén viseli a saját született osztálya(=szegények) sorsát, kész kiállni, felhasználni ismertségét politikai célokra, és tenni az elnyomás ellen, forradalmista típus, aki egyre pesszimistább és dühösebb lesz, minél többet tud.

Gyerekkorom meghatározó olvasmányai voltak Az éneklő kutya és A beszélő kutya. (Jerry of the Islands és Michael, Brother of Jerry - természetesen a magyarban még a kutyaneveket is le kellett fordítani, Jeromosra és Mihályra arrrrgghhhh. Érik már ezeknek is angol nyelvű újraolvasása, hiszen eredeti nyelven majdnem minden jobb.) London által ismertem meg a Klondike világát (A vadon szava), tanultam meg átélni a Chilkoot-hágón átkelők elszántságát, szenvedését. Az általános iskolában év végi jutalomkönyvként kapott, de csak később elolvasott Országútonból pedig képet kaphattam az amerikai sötét oldalról, milyen nincstelennek, hobónak, ezer kilométereket vonatszerelvényeken csüngve hajszálra a haláltól utazó csórónak lenni, szörnyű kalandok, életveszélyes "játékok" amikre rávesz, kényszerít ez a fajta nincstelen élet, és hogy milyen az, amikor a kicsivel jobb helyzetben lévők segítenek. Talán ez fogott meg legjobban. A picivel jobb helyzetben élők (van hol laknia, van miatt ennie) távolsága a nincstelentől. Ami egyszerre nagy, ha a nincstelen felől nézzük, és kicsi, ha a picit jobb helyzetben lévő felől nézzük. Nem véletlen a picit jobban élők olykor bekapcsoló empátiája a nincstelenek felé.

Én hiszem azt, hogy az olvasás segíti az empatikus átélés kialakulását, és a Jack London művek ebben kimagaslóak. Az író szenvedélyes természete, az így elmesélt nagyon átélhető történetek sokkal közelebb állnak a fiatal felnőttekhez és nagyobbacska gyerekekhez (akik még nagyon érzelem-vezéreltek a felnőttekhez képest), mint sok más aktuális kötelező olvasmány, na és persze jobban is hatnak rájuk. Szerintem. Sajnos anno csak ajánlott volt egy-két Jack London mű, pedig simán inkább ezt olvastatnám a gyerekekkel, mint [...].

Az évforduló arra is alkalom, hogy végre írjak a Jákob botjáról, amit hónapokkal ezelőtt olvastam. A címből nem derül ki, de a könyv főhőse Jack London, és tulajdonképpen az ő megregényesített életéről olvashatunk a könyvben. A fiatalkori életéről. Arról az időszakról, amikor még nem volt író, egészen addig a pontig, amikor elhatározza, hogy de márpedig az lesz, és felhagy az addigi csavargó (hobós, kalózkodós, hajós) élettel.

Persze ne gondoljunk teljesen tényhű életregényre, de azért elég sok mindenben stimmel. Talán leginkább abban, amilyennek megismerjük a fiatal Jacket. Remélem nem tévedek nagyot, de én ilyennek ismertem meg, ilyen nyersnek, bevállalósnak és mégis lelkizősnek. Különösen nagy hangsúly kerül a könyvben az írói pálya, a tanulás felé motiváló kapcsolatra. A könyvtáros, Ina Coolbrith (a regényben Coolbirth) valóban ösztökélte Londont a tanulásra, azonban szerelemről és vad szexuális életről kettejük között nem volt szó (úgy tudjuk :D), ellenben a könyvvel, ahol az író el is változtatta a fentiek szerint Ina nevét ezáltal utalva a szál fikciós voltára.

Elég sok anyagot kellett összegyűjteni ehhez, hogy ennyire hitelesnek hasson. Számos kamaszkori kedvencem ugrott be róla, pl. Kenneth Roberts (csak 9 évvel volt fiatalabb Jack Londonnál). Bár korábban nem voltam annyira tudatos olvasó, így nem emlékszem olyan sokra azokból a könyvekből, és az azért valószínű, hogy a karakterek nem voltak ennyire kidolgozottak, mint itt. De a hangulatban és a sodrásban van valami hasonló, vagy csak az emlékeimben róla.

A Jákob szerintem átdolgozottabb, mint a Jégvágó, de a kettőt egymás után olvasva mégis úgy gondolom, hogy bár a Jákob tűnik kerekebbnek, egészebbnek, a Jégvágó mégis jobb mű. Tegyem hozzá itt és most, hogy én a posztmodern elhajlásokat is szeretem, és ha van némi káosz egy regényben az számomra nem feltétlenül bűn, ellenkezőleg. Bár nehezen azonosultam Dan Coolbirthszel, és sokkal könnyebben Jackkel, nekem Dan mégis élőbb és valódibb és jobban reflektál a mai problémáinkra. Nem meglepő. Hiszen Jack lehetne példa, de mivel nagyon másként élünk, szerintem nem tud az lenni, bár ennek nem kellene számítania. A kortalan empátiát nem éreztem áthatni rajta. Hogy mi hiányzott ehhez azt egyelőre nem tudom megmondani (majd talán ha kiolvastam az Art of Dramatic Writingot :)) Én azért nagyon várnám a Jákob folytatását, bár nincs szó róla, hogy készülne ilyen. A könyv vége felé érve akartam olvasni még, még, nagyon sajnáltam, hogy vége lett. Pont olyan volt, mint kamaszkoromban, amikor egy nyári nap alatt kiolvastam az Észak-nyugati átjárót Kenneth Robertstől.

Centauri regényeit úgy olvasom már, mintha az író barátom lenne, amihez biztos nagyban hozzájárul az íróktól szokatlan közvetlen facebook-jelenléte, és az inkognitót csak részben feladó író-olvasó találkozó. És én szeretem ezt. [Itt még volt némi ömlengés arról, hogy mennyire jó, hogy ír, regényeket ír, és hogy ez mennyire jóság, hogy közvetlen a kapcsolata az olvasókkal, nem csak a szokásos írószereplésekről van szó, mint általában, és hogy gratulálok neki, mint ilyesféle barátként, hogy alkot, és hogy ez nagy munka volt, pacsi.]

Két jó nő

Mióta kisB megszületett, három könyvet olvastam ki, ami szerintem nem is olyan rossz. Valahogy úgy alakult, hogy az első két könyv szerzője nő, és mindkettő kelet-európai.

Jó, valójában az egyikük csak félig kelet-európai, inkább észak-európai vagy nyugat-európai. Gondolkodásában inkább utóbbi, de amiről ír, az nagyon kelet-európai, és az a része, ami a szovjet érából néz ránk, még annál is keletibb, mint amit mi itt Magyarországon megtapasztalhattunk. Érdekes és érdemes átérezni, milyen volt észt (nő)nek lenni a második világháborútól mostanáig.

A két női szerző közös vonása még az extravagáns megjelenés, akár testvérek is lehetnének :)

Sofi Oksanen és Sylvia Chutnik

Sylwia Chutnik lengyel szerző, tőle a Női zsebatlaszt olvastam el. El is határoztam, hogy a Typotex kiadó világirodalmi sorozatát kiemelten figyelem ezentúl. Kár lett volna ezt elszalasztani például. Történetek nőközponttal, többnyire tragédiában, háborúban, nyomorúságban, kelet-európaiságban. Bár nem vagyok annyira a téma kedvelője (úgy mint kelet-európai nyomorúság), Chutnik oldottan, enyhe gúnnyal tudja ábrázolni ezt a szenny lakótelepet, ahonnan az összes sors kinő, ami a könyvben szerepel. A történetek olykor szörnyen bizarrak, máskor ráeszméltetnek bizonyos dolgok fontossági sorrendjére, és emiatt szerettem meg igazán ezt a kötetet. Miközben épp marhára nem volt könnyű fontosságot felállítani, segített rálazulni a hétköznapi dolgokra.

Sofi Oksanentől a Tisztogatást olvastam el, végre. Végre, mert már nagyon régóta szerettem volna. Már az első oldalak után az lett a benyomásom, hogy hát igen, ezt egy képzett(!) író írta. Valahogy átsütött rajta az írókurzusok tananyaga, bár fogalmam sincs, hogy Oksanen járt-e ilyenekre. Mégis pont olyan volt minden, hogy kell, ahogy úgymond meg van írva. A nyitány, a szimbólumok, karakterfejlődés, történelmi részletek, egyszerűen minden. Ebből lehet tanulni, ha valaki arra vágyik. Kicsit talán túl feszes is volt nekem, szeretem, amikor az író személye, gyarlósága átjön a műn, amikor nem tud húzni már többet, szószátyárkodik. Itt ilyesmi nincs, kissé dühödt, de kristálytiszta a szöveg. Tűpontos és nem lehet elfelejteni, mert sallangmentes. Háború, oroszok, kitelepítés, kémkedés, szerelmi háromszög, körözött személy bújtatása... és a jelenben orosz maffia, prostitúció kb. lánykereskedelem, zsarolás, Szibériából Nyugatra, gyökerek keresése, szembesülés azzal, hogy időközben áthatolhatatlan falak nőttek, vagy mégis van némi rés... Izgalmas és jó. Oksanennek mindent elhiszek. Különben egy közéletileg aktív írónőről van szó, imádom a facebook-posztjait.

Centauri: Jégvágó

Szépirodalomba oltott kalandregény, fejlődésregény, ars poetica, amerikai. Ezek jutottak eszembe összességében a könyvről. 4/5, ha értékelnem kellene, ezt már így rögtön az elején elárulom.

Sokáig kerülgettem, beleolvastam, de nem tetszett a nagyon direkt megszólaló elbeszélői hang, a kamasz hangja és a gondolkodása sem jött be. De semmi vész, hátha lesz még szerethető karakter (nem lett). Kimondom hangosan is: nem lett. De honnan is lenne egy olyan környezetben, ahol a család egy csődtömeg, de annak tök átlagos, hiszen alkoholista ám viccesnek tűnő családtag, aztán rendmániás frusztrált családtag, tehetetlen bocshogyélek balfasz családtag simán jut szinte mindenkinek, ennek a srácnak meg ebből áll az egész család. Aztán kihalnak, és kiderül számunkra, hogy általában az emberek is eléggé csődtömegek. Csak Oaklandben kicsit másképp, mint pl. Montanában.

Embed from Getty Images

A könyv első fele jelentős részben családi anekdota és a késő kamasz szenvedései; néha szívesen kiszálltam volna a srác fejéből. Olvastam valamikor a Zabhegyezőt, nyilván nem véletlen Salinger emlegetése, de nekem az nem jött be, rosszkor talált meg, és nem is emlékszem túl sokra belőle emiatt. Ha engem kérdezel (ez még a könyv hatása), a Jégvágó végülis egy fejlődésregény, amiben kiderülhetne, hogy egy nem túl szeretetteljes, ámde problémás családi környezetből fel tud-e nőni ez a srác. Többször felsejlik az esély, hogy igen, aztán mégsem.

Embed from Getty Images

Kb. kétharmadnál átmegy kalandregénybe, a töréspont mondhatni hollywoodias, ami nem baj. Úgyis kicsit kevés olyan magyar regény van, ami szórakoztató módon izgalmas és leköt. Úgy értem, valami, ami a ponyván túl, de a szépirodalmon innen van. Nem csak hogy az USA-ban játszódik, szerintem egészen amerikai is ez a regény, nem érezni rajta a magyar regény sajátosságait, teljesen más az atmoszféra és máshogy dolgozik. Már Centauri novelláiban is megmutatkozott, hogy tud sodrón írni, burjánzó képekben utaztatni, szereti a csattanókat, akár hatásvadász is tud lenni. Nem bánja, ha szórakozik az olvasó, nem akar nyomasztani (ami eléggé átitatja amúgy a mai magyar irodalmat), bár a regény végét cseppet sem mondanám vidámnak, de a helyzetet feloldja a továbbra is változatlan elbeszélői hang, nincs itt semmi bánni való érzéssel. Nekem a vége ettől eltekintve nem annyira tetszett, mert túl sok lett a hatásvadászatból. Úgy éreztem, hogy a regénybeli karakterhez ennyi fejlődés mellé valami profánabb befejezés dukál, de hát nem én írtam :-D

Egyébként szeretek olyan regényeket olvasni, amelyek elvisznek valahova, és új helyek atmoszféráját szívhatom magamba legalább addig, amíg elalvás előtt a könyvet olvasom. Márpedig úgy tűnik, Centaurinak van helyismerete, így különösen Montanából ismerhettünk meg valamit. El is kezdett érdekelni, Google Mapson nézegettem, a képeket is ennek az utánanézésnek köszönhetitek. Ezek annál a tónál készültek, ahol a regény második fele játszódik. Flathead-tó, vicces egy név.

Vannak hegyek, nagy erdők, tér, víz, hideg, a távolban kisváros, aztán kemény tél.

Van még  a regényben véletlen kettős gyilkosság, lobotómia, rejtélyes családi szálak, szerelem idősebb nővel, kocsma, utcai fegyverhasználat, roadmovie a kanadai határhoz fel Montanába, van még eltűnt tata, van neki háza, van indiánlány, van kis mágikusság, van grizzly, van megőrülés.

Olyannyira sok minden kezd összegyűlni, hogy egy ponton ki is szól a regényből az író, igen a pánikhelyzetben hirtelen a falban megjelenő rejtekajtó nem a kedvenc húzása, de hát ha egyszer ez történt... illetve nem a falban volt, hanem a padlóban, és egy rejtett dolgozószobához vezetett, ahol előkerült egy holttest is...

Embed from Getty Images

Mihez kezdetek mindezzel spoilerezős részletek nélkül? Túl sok mindent kellene elárulnom ahhoz, hogy értelme legyen a cselekmény részéről beszélni. Picit eszembe juttatta Thomas Pynchont, de csak egész picit, annyira nem elvetemült és kusza.

Az is eszembe jutott még, hogy milyen jó, hogy magyar a szerző, és hogy Izlandon például minden 5. ember ír könyvet, rengeteg meg is jelenik, és megy Hans, megveszi a szomszéd frissen megjelent könyvét, aztán talán beszélgetnek róla, vagy másképp néznek egymásra. Örülnék, ha Centauri lenne a szomszédom.

Embed from Getty Images