Könyvtár a zsinagógában

Lehetne csinálni könyvtárnéző túrákat, persze ha nem lenne nyáron, meg amúgy hétvégén zárva többnyire minden könyvtár. Pedig, hogy milyen kincsek vannak, azt az alábbi ábra is mutatja... úgy pár éve figyeltem fel rá, hogy a bajai könyvtár egy impozáns zsinagógában kapott helyet, csak hát eddig mindig hétvégén voltam, amikor mindössze a csukott rácson át lehet leskelődni.

Alant a belső udvarról látható a zsinagóga-könyvtár. Micsoda hasznosítása egy ilyen remek épületnek! Az Alföld bővelkedik elhagyott zsinagógákban, láttam én már olyat is, amiben bútorbolt volt, és nos az... elég szánalmas. Baján azonban nagyszerűen ötvöződik a vallásos, középületi hangulat a közkönyvtárival, aminek ugyancsak megvan a maga áhítatossága.

Bár az őstörténelemtől kezdve lakott hely volt, a 17. század végén lett város Bajából és a 18-19. században vált fontos alföldi központtá. Tele van a város gyönyörű klasszicista, késő barokk és copf stílusban épült házakkal, a kis utcákban felbukkanó műemlék táblák, az elszórtan sokfelé fellelhető koros épületek, a Sugó ívén kanyarodó utcák, az enyhe balkáni beütés teszik a legvonzóbb alföldi várossá - szerintem.

A 19. század közepére, mint valami aranykorban, nagyon sok minden épült. Mint például ez a zsinagóga is. 1845-re lett "kulcsrakész". Építésekor a városrendezési szempontokat tartották szem előtt, így a bejárat nem a vallási előírások szerint tájolt. A 20. század azonban más alföldi városokhoz hasonlóan elsodorta a városi zsidóságot, és az épületet a megmaradtak nem tudták fenntartani. A városra bízták a zsinagóga sorsát, amely pedig az épület jellegét a lehető legnagyobb mértékben szem előtt tartva könyvtárat csinált belőle. 

A zsidó áldozatok nevét soroló kerengő, középütt a rabbi hamvai(?)

És ez nem csak szöveg. Ahogy bementünk, akár mehettünk volna templomba is, csak az elparavánozott előtér után derül ki, hogy könyvtárban vagyunk. Itt kap helyet a recepció és mindenféle adminisztráció. Középütt a látogatóknak fenntartott számítógépek, amiket használnak is az olvasók, oldalt pedig a boltívek alatt végig a könyvsorok.

 Az oldalhajókban pihenők, hangulatos emelet, ugyancsak pihenőkkel, asztalokkal, lámpával, meghitt zugokkal.

Egy könyvtár értéke persze nem merül ki az épület szépségében. Elég rendesen átfésültük a kínálatot is, és arra sem lehet panasz. Bőséges helyet töltenek meg az "újdonságok" polcai, a találomra kiválasztott kortárs szerzőktől is minden fontosat megtalálni. Igazából semmi olyan nem tudott eszembe jutni, ami hiányozhat. Még a kortárs költőktől is voltak kötetek.

A kikölcsönzött könyvekkel pedig máris le lehet bújni itt. Fantasztikus ez a kert.

 

Az egyik legszebb dolog pedig az, mintha nem rongálnák a könyvtár-zsinagógát, a jövő-menő látogatókat nem ellenőrizgeti, követi senki. Így még egy I. Ferenc Józsefnek készült vagy egy méter széles borítójú "Király könyvét" is simán végiglapozgathattunk, amire nem hiszem, hogy a kölcsönkönyvtári részlegen máshol lehetőségünk lett volna.

Egyébként a márványlapok mögött falba mélyesztett perselyekbe gyűjtöttek a tanulók, a betegek és egyáltalán a szegények javára.

 Pár száz méterre innen pedig a mindig nyitva(!) álló ortodox templom áll. Ez egy ilyen nyitott város, ahol ugyanúgy végig lehet menni a városon fürdőruhában, mint a Balatonnál.

Jön a Vad nyomozók!

Négy és fél éve volt, amikor elkezdett piszkálni, hogy miért nem lehet Magyarországon semmilyen nyelven sem kapni Roberto Bolañótól semmit. Még nem voltam harminc éves, sőt a huszonötön innen (jobban mondva onnan) éreztem magam, így még óriásibb a távolság, ahogy visszakerestem most egy e-mailből az érdeklődésemet jelző amúgy érdektelen eszmefuttatást arról, hogy azért a világ 10 legjobb könyvének tartott dolgokból kéne legyen magyar fordítás, még ha ez valami túlzó rangsorkodás is, minimum hallani kellett volna róla. De nem.

És íme érkezik. Először kiadták a számomra kissé csalódást keltő Éjszaka Chilébent, aztán még egy rövidkét, mire bepróbálkoznak a világ más pontjain sikerkönyvként futott Los decetives salvajes-szel, ami magyarul Vad nyomozók címen fog megjelenni. Legalábbis úgy tűnik, most már tényleg kiadják augusztusban, ha nem lesz ebből újabb halogatás. És akkor nem kell angolul olvasnom, ami fura ötletnek tűnt egyébként is. De ha egyszer eredetiben nem megy.

Bónusz a történetben, hogy ezt most Kertes Gábor fordítja, ellenben az eddig kiadott Bolaño könyvekkel. Őt pedig azóta kedvelem nagyon, mióta behozta a tudatomba Samanta Schweblint és a kortárs latin-amerikai fiatalokat.

Kimégy a vadonba, és?

Az Egy sziget lehetősége után egy másik társadalomkritikus könyv következett, a Doppler. A Dopplerben azonban nincs semmi brutális vagy nyíltan naturalista szexuális, ez egy humoros, könnyed könyv, kissé naiv is.

Talán nem is meglepő, hogy Norvégiában vagyunk, a trondheimi születésű Erlend Loe a Naiv.Super című regényével futott be, ami azért sokat mondó :)

De lássuk a Dopplert!

Először is, ez nem a Walden, de nem is az Út a vadonba. Ennek semmi köze ahhoz, milyen valójában kint élni a vadonban, így ez egy teoretikus, képzeletbeli illetve leginkább naiv felállás. Doppler, aki mindig biciklivel jár dolgozni, mintapolgár és jól menő állása van, elesik a bicóval, beveri a fejét, és hirtelen rájön, hogy nem való a társadalomba, nem bírja az embereket. Ki is költözik a norvég erdőbe, és egy kölyök jávorszarvas lesz a társa, akinek az anyját leöli, hogy legyen mit ennie.

Nem bírom az embereket.
Nem bírom, amit csinálnak.
Nem bírom, amit mondanak.
Nem bírom azt, amilyenek.

Nagyon egyet lehet érteni a vadonba vonulás indítékaival. Különösen mostanában nagyon együtt tudok érezni Dopplerrel. Valami azonban hiányzik.

Megoldás nincsen. Dopplernek néha le kell mennie az emberek közé, illetve van, hogy felmennek hozzá olyanok, akiknek megtetszik ez az élet. Bár nem bírja az embereket, mégis barátkozik néhány furcsa figurával, és úgy tűnik, megszereti őket. Megveti az okoskodást és okoskodásmentes világot akar, mégis folyton okoskodva magyaráz a jávorszarvas kölyöknek, és tulajdonképpen végigokoskodja az egész könyvet is.

Szóval akkor mi van? Otthagyja a családját, az életét, és választ egy egyszerűbbet, megtagadja a civilizáció szabályait, a fogyasztói társadalmat, csere útján szeretne dolgokhoz jutni, de aztán inkább lopni kényszerül (balták).

Szóval nem tudom, aranyos könyv és vicces, és nagyon érdekes Düsseldorf beékelt története, de a végén hiányérzetem maradt.

Túl az emberségen

Köszi a Könyvfesztiválnak, hogy idén elhozta Michel Houellebecq-et, és köszi a mindenféle könyvesblogoknak, hogy agyonreklámozták a dolgait, még ha sokszor leginkább csak arról szólt ez, hogy jujjujujjjj, Magyarországra jön a botrányhős író, aki piál, cigizik interjú alatt, vagy el is alszik, van, hogy nem szívesen válaszolgat, és csak a szép fiatal lányoktól élénkül fel, és hogy még a saját anyja is megfenyegette a regényei miatt. A munkásságáról meg nagyjából annyit sikerült csak leszűrni ezekből, hogy a könyvei tele vannak szexualitással, brutalitással, és hogy ő a "kiábrándult értelmiségi".

A dedikálásra nem is mentem ki, gondoltam, hogy nagyon hosszú sor lesz, és valahogy a személye nem igazán kezdett szimpatikus lenni, hanem aztán valahogy mégis elkezdett izgatni, na meg kortárs francia, szóval hogy mégis el kéne olvasni tőle valamit. Úgyhogy a fesztivál keretében a kedvezményt kihasználva meg is szereztem az Egy sziget lehetőségét.

Még egy további elolvasott könyv (a Doppler...) távlatából a konklúzió: igen, ez egy kiábrándult könyv, kiábrándult a kultúrából, a civilizációból, az emberekből, végső soron a fejlődésből is. Egy valamit azonban le kell szögezni, hogy nem gonosz. A legkeményebb jelenetek is inkább szánalmasak, és az egészet áthatja a szeretet utáni vágy, illetve a boldogság képességének hiánya. A főszereplő Daniel (aki azért valamelyest az író alteregója) a kutyájának, Foxnak szemében látja meg egyedül az önfeledt boldogságot, és úgy érzi, erre az odaadó szeretetre már csak az állat képes.

S hogy mi az élet? Végső soron van-e azon túl valami, ami az emberben állati? Pontosabban: számít valami a szexen kívül?

A könyv elején kicsit kezdett rajtam eluralkodni a csalódás, mert úgy tűnt, tényleg csak arról van szó, hogy felépít egy hedonista, köcsög karaktert, és jónapot. A főhős egy standup humorista, aki kemény fekete humorral ostorozza a közönséget (akit mélységesen megvet), és amelynek ez annyira bejön, hogy dúsgazdag embert csinál belőle. Daniel pedig nem fukarkodik a javakkal, házak, jó kocsi, minden. Na és nők. Úgy tűnik, Daniel mindenkit szeretne megdugni, aztán mégis lesz egy felesége, egy (bulvár) újságírónő, aki kamuinterjút szervez vele, csak hogy megismerkedjenek. Két intelligens ember, mindketten valahol a szórakoztatóipar mélyén, kiábrándultak, gyereket természetesen nem akarnak. Telnek az évek, és az asszony öregedni kezd, és egyik napról a másikra minden el is romlik.

Amikor eltűnik a szexualitás, a másik teste hirtelen élesen láthatóvá válik, enyhén ellenséges fényben: a zajok, a mozdulatok, a szagok; egy olyan test puszta jelenléte, amelyet nem szabad megérinteni, és az érintéssel szentté avatni, lassan kín forrásává válik – sajnos ezt ismerjük. A gyöngédség szinte azonnal eltűnik, amint eltűnt az érzékiség; a testiségtől megtisztult kapcsolat, a lelkek felsőbbrendű egyesülése, és semmi ehhez hasonlító nem létezik, és nincs semmi, ami akárcsak célzatos módon is megidézhetné. Amikor a testi szerelem eltűnik, minden eltűnik; komor, tompa rosszkedv tölti be az egymás után következő napokat. És a testi szerelemmel nemigen voltak illúzióim. Fiatalság, szépség, erő: a testi szerelem alapfeltételei pontosan ugyanazok, mint a nácizmus alapfeltételei. Mindent összevéve: jó nagy szarban voltam. 69.o.

(Egy kis ízelítő a szélsőséges véleményből, amiből azonban szerintem süt a szarkazmus, és a szeretet keresése később meg is magyarázza az egészet, véleményem szerint, hogy nem kellene ezt annyira komolyan venni, mint azt sokan teszik.)

Az asszony önszántából elhagyja Danielt, még mielőtt az megcsalhatná. Daniel azonban ahelyett, hogy megvenné magának a szerelmet, vergődik az emberek között. Houellebecq elég nyílt undorral festi le az embereket, az öregeket, akik nem jöttek rá, hogy már hasznavehetetlenek és idióták, a gyerekeket, aki arra születtek, hogy pokollá tegyék a szüleik életét. Daniel egyenesen olyan filmet akar forgatni, amiben minden csecsemőt megölnek, de végül nem talál hozzá stábot.

És akkor összetalálkozik a szektával. Itt az ideje megemlíteni, hogy a regény disztópikus képpel indul, több ezer évre vagyunk mától, amikor is új emberi faj létezik, olyan, amelyből mindazokat a tulajdonságokat kiküszöbölték, ami az embernek szenvedést okozott. A régi embernek. Az új emberek üvegbúrák alatt élnek, és csak fényre van szükségük és ásványi sókra, nincs a hagyományos értelemben vett emésztésük, és nincs szükségük testi kontaktra, az utódlás pedig egyfajta klónozással történik. Az üvegbúrán túl a vadak élnek, a régi emberek leszármazottai, akik ősemberhez hasonlatos szintre fejlődtek vissza. A Földön bekövetkezett katasztrófák sorozatát egyébként is csak a legerősebb és legkegyetlenebb, leggátlástalanabb emberek élhették túl - utal rá az író.

Úgy tűnik, az új emberek nem tesznek mást, mint az egykori régi ember ősük önéletírását olvasgatják, feldolgozzák és kommentálják, illetve készülnek valami eljövetelére. Daniel 24 a külsején kívül már semmiben nem emlékeztet Daniel 1-re.

S hogy ennek mi köze a szektához? Visszatérve a mai korunkba, a történet szerint a szekta uralkodó vallássá fajul, és végül a hívek tömérdek pénzét beleöntve sikerül is megvalósítani a fő célt, az örök létet, pontosan a hívők genetikai állományának megőrzésével, illetve ennek klónozásával, amiből azonban nem csecsemők, hanem rögtön felnőtt emberek "születnek". Nem csak Danielnek, de még Foxnak is vannak klónjai, akik követik az időről időre meghaló egyedeket. Ez persze valójában nem jelent örök létet, az egyes klónok tudata között nincs folytonosság. Legékesebb bizonyíték erre, hogy az új emberek nem értik a régi emberek érzelmeit.

Daniel 1 itt a mai szexuálisan túlfűtött és fogyasztásvezérelt világunkban megismerkedik végzetével, egy nagyon csinos fiatal lánnyal, aki viszont nem szereti őt. Hanyagolja, majd végül dobja is. Daniel pedig nem tud ebbe beletörődni, még ha tudja és látja is, hogy semmi más számára a lány, mint egy szép szextárgy. A mai világról való véleményének kiteljesedése a lány születésnapi bulija, ahol van minden, kokó, pia, szép fiatal emberek, rengeteg gruppenszex, mindenki mindenkivel, mindenhol. De az öreg (40 körüli) faszi már nem kell senkinek, még az elázott kis lotyóknak sem.

…minden jel szerint én voltam nemzedékem egyik utolsó férfipéldánya, aki elegendően kevéssé szerette magát ahhoz, hogy képes legyen szeretni valaki mást is… 402.o.

 Daniel 25-ben azonban felüti a fejét az, ami az új emberek egy részében azért a régi emberek örökségeként megmaradt - elindul keresni, meg akarja tudni, milyen a szeretet, milyen ez az érzés, ezért kilép az üvegbúra alól, és tényleg meg is kapja, mi az a fájdalom és szeretet.

Az író zsenialitása azonban nem  hagyja, hogy banális véget érjen a történet. A tengeri sókon is jól elélő Daniel ugyanis nem talál társakat a kinti világban, egyedül bandukol, és nem marad neki semmi más, mint a vegetálás a vízen és sókon, és várni míg eljön a programozott vég.

Az Egy sziget lehetősége minden ízében kortárs, sőt azt tudom mondani, aligha olvastam ennél kortársabb, egyben zseniális művet.

waiting...

Van-e szabadság?

Ezt, ha jól számolom, úgy 15 évvel ezelőtt kellett volna. Nem is tudom, hogy ma vajon kötelező, de legalább tárgyalt olvasmány-e a Sorstalanság. Talán a Nobel-díj óta, miatt már igen. De a '90-es években még biztos, hogy szót sem ejtettek róla, márpedig a könyv már 1975-ben megjelent. Az álszent "továbblépésnek" pedig máig isszuk a levét.

Teljesen távoli maradt, hogy egyáltalán megtörtént, és tudjuk, amikor az egész úgymond kiderült, az akkori emberek is alig akarták elhinni. A kétely, a holokauszt-tagadás pedig máig él. Azt, hogy egy totalitárius rendszer alatt még nem lehetett, de hogy a '90-es években miért nem vett gyökeres változást az oktatás e téren, az rejtély. S hogy miért képzelik még mindig jónak a lineáris haladást az anyagban... pedig visszafelé, az élőből, a megélhetőből, az ismerhetőből az archaikus felé haladva a gyökerek is jobban megérthetők. Így viszont a lényeg, ami az utolsó évfolyam utolsó óráinak rohamszerű befejezésére marad, elsikkad.

Ez a fiú alig két év múlva vonattal épp Auschwitz felé tart.
Kertész Imre 13 évesen. Forrás.

A Sorstalanság nem azért jó, mert elmeséli a borzalmakat. Maga Kertész Imre is úgy fogalmazott egy 2007-es interjúban, "ha én egy mocskos világot ábrázolok, amelytől az ember undorodik és fél hallani róla, akkor nem végeztem jól a dolgom". 

A könyv cselekménye egy tetemes részen a koncentrációs tábor legdurvább körülményeiből félrehúzódva, tábori kórházban zajlik, ahol ráadásul meglepő módon egyre emberibbek a körülmények. És itt, pont emiatt talán, elfért volna egy jegyzet. Hogy mi is történt Buchenwaldban, amitől már-már emberi is tudott lenni. Pont azért, mert ezek a dolgok teljesen kimaradtak, nem csak irodalomból, de történelemórán is. Oké, nagyjából elmondják, de képzeljünk el valakit, legyen 30 éves, és kételkedik az egészben, és a kezébe adjuk. Kertész már-már megkönnyebbültté teszi őt. A művet átitatja az elfogadás ugyanis, de már a kezdetektől. És ez, ez igazán hátborzongató az elején. A naivság, a sejtelmek hiánya, a bizalom a hatalomban és képviselőiben, a tisztelet, ami adott, de csak egy irányban. Még annak a 20 percnek is elfogadása, amikor Auschwitzban a sorban arra várnak, hogy balra vagy jobbra-e, azaz munkaszolgálat vagy gázkamra. 
Kertész nem maradt Auschwitzban, szerencséjére
talán, tovább került Buchenwaldba majd Zeitzbe. A könyv főhőse ugyanannyi idős, mint Kertész volt, amikor odakerült, alig 14 éves. A sorsot, az adottat mindig elfogadó szavak mögül előkerül, ahogy sárgás, aszott csont- és bőrfoszlánnyá, egyetlen éhes gyomorrá, kizárólag testté váltak az emberek. 

A kiegészítő jegyzet pedig szólhatna arról, hogy Buchenwaldban a rabok között ellenállók csoportja kezdett szerveződni, összetartottak, alkatrészenként lopták el a fegyvereket a katonáktól, megtartották egymás nemzeti ünnepeit, élelmet szereztek. A buchenwaldi tábori kórházban is egy ellenállási pont működött. Így volt lehetséges, hogy a könyv hőse is ki tudta húzni ott a felszabadításig.

A Sorstalanság nem abban nagy, mint például a szintén Buchenwaldból szabadult Elie Wiesel  (aki a lenti képen is látható a középső boxban) Night című írása, a Sorstalanság ugyanis nem egyszerű leírás, hanem irodalom. Wiesel a borzalmakat írja le pőrén, a hit, az emberség, az életösztön elvesztését, a kapcsolatot mindennel, ami emberi. A Sorstalanság nagy kérdése azonban a sors körül forog. Van-e sors? Ha van sors, nincs szabadság, nincs választás. De ha van szabadság, akkor nincs sors, akkor sorstalanság van. A túlélő pedig azt mondja, nem lehet és nem kell új életet kezdeni, mert ezt, ami megvan, nem lehet, nem szabad elvenni, kitörölni, mert akkor nem marad semmi. Erre, a meglévőre építve kell folytatni az életet.

Buchenwaldi rabok a szabaduláskor, 1945. április 16. 

Visszajött a verses kedvem. Olvasáshoz, íráshoz. Ünnep.