Íme a fülszöveg:
Hanna harminchárom éves magyar nő, aki a német középosztály kényelmes és biztonságos életét éli Sylt szigetén, egy lakóházzá alakított világítótoronyban. Nyomasztó kamaszkori élményeiről senkinek sem mesél, még a férjének sem. Nincs más vágya, mint hogy pár hónap múlva nyugalomban megszülje első gyermekét.
Egy nap megjelennek a világítótorony körül a német titkosszolgálat emberei. Hanna megtudja, hogy Tobias Müller, a magyar hírszerzés egykori magas rangú tisztje előző este meghalt egy Berlin környéki autóbalesetben. A nő úgy dönt, hogy – férje tiltakozása ellenére – azonnal hazautazik Magyarországra, és felteszi végre azokat a kérdéseket, amelyekre már régóta tudja a választ.
A véleményem röviden összefoglalva: ez egy jól megírt könyv. Filmes hangulatú is, gyors vágásokkal, amik felpiszkálják az olvasó kíváncsiságát a történet iránt. Ide-oda ugrik az időben, és fokozatosan adagolja az információkat. Több szereplő szemszögébe is belelátunk, ez szerintem kevésbé sikerült jól, de lehet, hogy csak én szeretem túlságosan, ha van egy központi narrátor, aki mindent tud. Azt kicsit kevésbé szeretem, ha a szereplők épp mindig elmondják, amit tudnunk kell - főleg magukban monologizálva, úgy beszélnek magukban régmúlt eseményeiről, mintha minden nap ez foglalkoztatná őket, ami nem életszerű.
Ahogy már írtam előbb, nagyon szépen megírt könyv, szép szóhasználattal, szép mondatokkal. Néha, sőt többször is úgy éreztem, hogy miért is kellett ennek kriminek lennie? lehetne egy lassabban hömpölygő szépirodalom. Ritka alkalom, de van is egy kedvenc részem, amit megjegyeztem és visszakerestem, ahol olyan csodásan szépek a mondatok, hogy szinte éreztem, hogy az agyam belecsavarodik, simul szépen a fa évgyűrűibe, be, vissza a múltba, ahol egy pillanatra el lehet hinni, hogy minden könnyű.
"Hogyan tudnék visszatalálni az akkori magamhoz? És miközben ezen kínlódtam, és kétségbeesetten rohantam vissza az évgyűrűk között, mint egy labirintusban, megjelent előttem Mária, a húgom. Szaladt, szaladt előttem, csattogott a fehér szandálunk a járdán, izzadt tenyerünkre tapadt az ünnepi selyemruhánk, repkedett a fonott copfunk a fejünk körül, és mi boldogan lihegtünk bele a fülledt nyári délutánba." (111. oldal)
Bőven akadnak krimis fordulatok, leleplezések, a végén a történet összeáll, az nagyon szép, amikor a múlt és a könyvbeli jelen eseményei szinkronba kerülnek. Ez a rész volt talán a kedvencem. (Látjátok, hogy nagyon igyekszem nem spoilerezni?)
Van viszont pár dolog, amit szívesen megkérdeznék, hogy miért úgy és ahogy.
Az egyik dolog, hogy a főszereplők motivációi számomra nem annyira világosak. Miért utazott haza Hanna, itt nekem hiányzott volna egy fejezet, ahol ez a motiváció felépül, kiépül a karakter. Nem világos Tobias motivációja sem. Vagy nekem nem volt elég. Hanna múltbéli karaktere eléggé oké a könyvben, a középiskolás lány hangulatai, az érzelmek túlsúlya, az elveszettség, ez mind nagyon ül. A jelenbeli alakja viszont kicsit nincs jelen, nem fejlődött, olyan maradt, mint volt. Nem adott már sokat hozzá a tinikori önmagához. Márta nagyon jó karakter, abszolút életszerű, hihető, minden vele kapcsolatos nagyon ott volt. A kémsztori - ezt nem tudom megítélni, de gyakran jutott eszembe olvasás közben, hogy ez tényleg lehetséges? Szóval mondjuk a titkosszolgálatok tényleg így viselkednének adott helyzetben? Az összes ilyen irányú műveltségem kimerül a tiniként olvasott Berkesi András könyvekben és néhány újságcikk elolvasásában. De kíváncsi lennék, honnan jött az ötlet, és mi támasztotta meg történelmileg. A Möbius-szalag motívum nagyon tetszett. Úgy érződik számomra, mintha ez lett volna az alap, valami, ami köré kell építeni egy regényt, és hát igen :) Meg is hallgattuk aztán sokszor ezt:
Most úgy tűnik, ilyen időszakom van, megint az jár a fejemben, hogy mit akart mondani a művész? Az összes mostanában olvasott könyvnél gondban vagyok ezzel. Ez több, mint szórakoztató krimi, de akkor miért krimi?
Errefelé lehet róla még olvasgatni.
