Van egy rakat szuper könyv, amit az utóbbi időben olvastam, és nem kaptak helyet a blogon. Lássuk csak.
Karácsonyra kaptam, és kb. 2 nap alatt kiolvastam
John Green: Turtles all the way down c. könyvét. Ez az a szerző, aki a
Csillagainkban a hiba c. könyvvel lett nagyon ismert, amiről csak annyit tudok, hogy egy rákos lány az egyik főszereplő, akinek van egy szerelme. Ebben a könyvben pedig betekintést kapunk egy beteg, kényszeres-mániákus ember gondolkodásába, tehát tulajdonképpen ennek a könyvnek is alapfelállása egy durva betegség.
A fedősztori valójában csak a könyv elején érdekes: adott egy nagyon gazdag cégvezető, aki egyszer csak eltűnik, és igen magas nyomravezetői díjért keresik. Két lány pedig elhatározza, hogy nyomra vezetik a rendőrséget, és így majd jól megkapják a díjat, amiből végre gazdagok lesznek. A potenciális sikert arra alapozzák, hogy az egyik lány barátja volt az eltűnt férfi fia. Persze ami előny, ott épp hátrány, mert igen nehéz elárulni a régi barátot, aki ráadásul úgy tűnik, megint baráttá kezd válni.
Akár lehetne egy kellemes romantikus limonádé innentől. Hazudhatná azt a szerző, hogy mindenki jól lesz, jönnek a nagy egymásra találások. Csakhogy a kényszerbetegség nem egy ilyen egyszerűen működő valami. Valójában inkább olyannyira elromlik minden, hogy a lány szinte mindent elveszít, az embereket maga körül, szinte az életét is. Ennél jobban nem szeretném elspoilerezni.
Az tetszett a könyvben, hogy nincsenek benne bénaságok, és végre a fiatalok tényleg olyanok, amilyenek a fiatalok. Az író pedig nem fél a digitális világot ábrázolni. A lányok úgy tudják feltúrni az internetet, mint egy poweruser, akinek nincs laptopja, profin nyomja telefonról hüvelykujjal akár a regényírást is. Hogy a csóró fiatalok hogyan filléreskednek. Hogy milyenek az életmódbeli kontrasztok a társadalmi rétegekben. Hogy milyen végletesek, elszálltak, szóval fiatalok tudnak lenni a középiskolás fiatalok. Van benne egy jó adag - számunkra kevésbé érthető - Amerika, a maga viszonyaival, pl. hogy tényleg mennyire durván elérhetetlen, egy életre eladósítóan drága a felsőoktatás.
Azért feltettem a szokásos kérdést magamban: miért? És erre a legjobb válaszom, hogy még így voltam eddig a legközelebb ahhoz, hogy megértsem, min megy át egy ilyen beteg ember. Ez a művészet.
Amikor megkaptam a Kindle-t, végignéztem egy barát 2017-es Goodreads összefoglalóját, sci-fik után kutatva, és egyértelműen
Blake Crouch: Dark Matter című regényére esett a választás. Elég volt ehhez nagyjából az, hogy kvantumfizikáról lesz benne szó. Nagyon ráharaptam erre a témára az Interstellar óta.
Hogy milyen a könyv? Amerikai, ez is az, nagyon. Azóta még további könyveken tapasztaltam, hogy van egyfajta amerikai, minőségi bestseller stílus, amikor a könyv pontosan úgy adagolja az információkat, adja a fordulatokat, a narrációt, mintha filmet néznénk. Eléggé szórakoztató, ugyanakkor nekem ettől kicsit hiányérzetem marad. A történet ettől még elég szuper.
Alapkérdés: elégedett vagy az életeddel? Mi lenne, ha az életed adott pontjain eltérő döntéseid alapján létrehozott másfajta életbe migrálhatnál? Milyen életek várnának ott rád? A millió apró döntés millió másfajta élethez vezet, és még az is lehet, hogy a millió mind téged irigyel egyedül...
Jason Dessen, a főhősünk atomfizikus... lenne, valójában tanárként éli kispolgári életét, van egy felesége és egy kamaszfia. Munka, család, néha kikapcsolódás, így telik az élet. Mígnem egy nap furcsa dolog történik, valaki elrabolja, megitat vele valamit, és egy furcsa helyen ébred. Egy kísérleti laboratóriumban, ahol úgy tűnik, őt mindenki ismeri, de ő nem ismer senkit.
Aztán kvantumállapot és
Híd az örökkévalóságon át - ha ez utóbbi Richard Bach könyv mond valamit.
Pontosan szerkesztett történet, nekem voltak karakterhiányosságok benne, belefért volna, hogy még hosszabb és kidolgozottabb legyen, bár akkor nem lenne olyan filmszerű. Viszont valószínűleg újra fogom olvasni. Van benne valami terápiás.
A következő Szabó Magda: Tündér Lala.
Azért vettem elő, hogy belőjem, milyen korú gyereknek való. Nos, nem csak az alsó korhatárról derült ki, hogy gyakorlatilag onnantól való, hogy a gyerek olvasni kezd (ez már nagyobbacskáknak való, igazi meseregény), de az is kiderült, hogy felső korhatár nincs. Ez a könyv felnőttként is élvezhető, csodás olvasmány! Olyan kimagasló műnek érzem, hogy csak azt nem értem, miért nem ismertebb, vajon le van-e fordítva, mikor lesz belőle gyerekfilm stb.
Szabó Magda elképesztően értett a lélekhez, a karaktereit szép dúsan megrajzolja az írásaiban, van bennük vívódás, fejlődés, jó és rossz, sokszor nehéz dilemmák, amikben az író nem csak a jót mutatja meg, néha a hősöknek rosszul kell dönteniük, mert a helyzetükből nem tudnak jobbat lépni, és ezt az író meg is mutatja, még a meseregényben is.
A történetvezetés elképesztően pontos, sehol sem éreztem azt, hogy valami elcsúszott lenne vagy logikátlan, és nem is lógott ki a megoldás lólába féltávon.
És hogy mi is a történet? Adott tündérország, ahol boldogan élik öröklétüket a tündérek, csakhogy a tündérkirálynő kisfiával nem stimmel valami, valahogy nem úgy viselkedik, mint a tündérgyerekek. Folyton elcsatangol, fel akarja fedezni a világot, nyughatatlan rosszcsont. A tündérek mindezek ellenkezői. Egy merész húzásával a tündérfiú bajba keveri magát, és nem csak magát, de egész tündérországot is, és még az is lehet, hogy ezen a bajon csak a nagyon került, általában inkább kártékony emberek segíthetnek... Ám e téren a tündérek, de az állatok képviselői sem igazán naivak.
Vannak könyvek, amiknek egyszerűen csak eljön az ideje. Akkor épp válnak befogadhatóvá, időszerűvé, amikor valahogy megakad rajta a szem, pedig már ott volt a polcon egy ideje. Ilyen volt nekem
Kim Leine: Kalak c. regénye is.
Ahogy vannak amerikai filmszerű regények, úgy vannak skandináv sorsregények, bár igazából elég nehéz lenne megfogalmazni, hogy ezek az eltérések miben nyilvánulnak meg. Talán az önreflexió. Kim Leine könyve folyamatos reflexió, az író, a szereplő saját szemszögéből éljük meg, és értékeljük az életet, ami elválaszthatatlan a társadalomtól, amiben van. Az életmód a társadalmi élet tünete, és egy kisebb egység, a családé.
Ebben a műben a családon belüli abúzus, szexuális kihasználás a vélhetően ritkább felállásban következik be, apa-fiú között, a főhős élete pedig már kamaszkorában elkezd egy furcsa dinamika szerint mozogni, amiben nem csak a felnőtté válást itatja át az önvádat elnyomni akaró önpusztítás, a féktelenség, csapongás, de az egész felnőttkort is.
Talán épp ezért akar egy ilyen ember visszafogott érzelmeken alapuló házasságot, Dánia helyett a kietlen és vad Grönlandot. Grönland vissza-visszahívja, a kietlenség pedig csak tetőzi a féktelen önpusztítást, ami egyébként jellemző a helyi lakosokra és a (drogokkal átitatott szexuális) viszonyaikra is. Kissé úgy tűnik, arrafelé egyetlen normális ember sincs.
Hogy ki lehet-e ebből igazán jönni, azt nem tudni, bár a regény kerete ad némi fogódzkodót - mintha élete derekán jönne rá, hogy nem lehet úgy élni, mintha a múlt traumái nem történtek volna meg. Ami igazán szívszorongató, az ami a gyerekekkel (Marie-val és Johannesszel) történik, ahogy vidám kisgyerekekből végül sérült felnőttek lesznek.
A könyv életrajzi ihletésű többé vagy kevésbé, bár inkább valószínű, hogy többé, de ennek nem olvastam annyira utána. Az ajánlója pedig:
"Johannesnek s Marie-nak ajánlom,
akik arra kértek, hogy ne változtassam meg a nevüket."
A
The Martianról legközelebb írok.
