Julian Barnes: A Napba nézve

Mielőtt  kihajítanám ezt a könyvet az adománypolcra, mégis álljon itt néhány sor, mert azért okozott kellemes perceket. Sajnos azonban nem hagytam félbe, amikor kellett volna.

Julian Barnes Man Booker díjas kortárs angol író. Nem tudom már, hogy találtam rá, de valahol olvastam egy másik könyvéről, a Flaubert papagájáról, ami nagyon érdekelt, de aztán ahelyett A napba nézve került elém. Igen, nem ezért a könyvért kapta a jelöléseket és a díjat, de akkor is csalódást okozott, hogy közepesnél is rosszabbul végzett nálam.

Kezdjük egy írót nem érintő fikázással. Főleg, mivel magyar kiadásról van szó. Az Ulpius kiadó (hát igen, 2002-ben még adtak ki szépirodalmat Ulpiusék), szóval elkövették, hogy annyira jópofák akartak lenni, hogy a borítót kéziratosra véve a címben szereplő "napba" szó helyett azt írták "nabba", áthúzták, fölé a jót. Gondolnád, hogy akkor ennek köze van a regényhez. Nincs. Nagyon égő. Ennek a kiadónak már mindegy. De azért. Amúgy nem lenne rossz borító, igaz, bármelyik 14 éves tud ilyet csinálni Paintben. A kiadót tervező cég mondjuk nagyot futott azóta, szóval lehet, hogy én vagyok a hülye :)

Rátérve a lényegre: a könyv olyan, mintha az írónak egy ötlete lett volna (a pilótáé), amire aztán nem tudott igazán történetet felépíteni, így amikor kifulladt a főhősünk élettörténete, akkor szinte a könyv felét kitevő sületlenségek, a főhős fiának mániás témázásai futnak. A harmadik fejezetet egy az egyben a kukába dobtam volna. Persze vicces és érdekes, hogy 1986-ban egy író miként gondolja az akkor még csak nagyon bimbózó számítógépes világ jövőjét. Hát nem úgy képzelte, mint amilyen lett. Megesik. A számítógép itt voltaképp egy lexikon, és van egy kiterjesztése, ami meg olyan, mint egy orákulum. Az író pedig utal rá, hogy a vonal túloldalán valójában emberek ülnek, akik jót röhögnek a válaszokat kereső, nyughatatlan alakokon. Egészen 2008-ig eljutunk, ahol az író létrehozza az AI-t regényében, ami elég megdöbbentő volt hirtelen, már azt hittem, tényleg van itt valami orákulumság, de valószínűleg csak a fordításban lett AI, mert az Abszolút Igazság rövidítéséből állt össze. De legalább ezzel jött el a számítógép orákulummá kiterjesztése. Érdekes gondolatok. De valahogy összefűzve a főhősünk fiának öngyilkossági gondolataival, ez így nem állt össze. Őszintén kimondva: semmi értelme sincs. És ezt én mondom, aki posztmodernt is elolvas.

Különös volt, hogy ezek után megnéztük a Porco Rossót, és abban van egy jelenet, ahol az első világháborúban meghalt pilóták a gépükkel felemelkednek a felhők fölé, és ott, mint valami légköri műholdsávban, keringenek a Föld körül tömött sorban, nos erről eszembe jutott ez a könyv, ami szerint a pilóták egyik öngyilkossági manővere, hogy egyre magasabbra emelkednek, ahol már nagyon kevés az oxigén, és itt elájulnak. Vagy ahogy a pilóta tudja látni a napfelkeltét, magasságtól függően egymás után akár többször is.. Az ötlet jó volt, mondom na.

Néhány könyvvel megint többen

Én kérem, olvasok. Csak posztot írtam már régen.
Időközben pedig itt volt az esedékes Könyvfesztivál, meglepetésre belépőjegy nélkül. Így történt, hogy a négyből három napon is ott voltam. Hát igen. Jó volt.

Az első alkalommal még szolidan csak a szabad ég alatti részen, a Typotex kiadó standjánál cövekeltem le, és nem is bírtam otthagyni a 3 kiszemelt könyvből egyet sem. Hát visszajött ez. Gyerekkorom óta megőrülök a tudományos ismeretterjesztő könyvekért, úgyhogy az olvasmányos bármilyen tudományos könyvek kiválóan eladhatóak nekem. Ha még a szörnyűnagyfizikahiányosságaimat is pótolhatom, akkor pláne. Nem beszélve, ha megfűszerezik némi asztronómiával. A Data-Driven Astronomy kurzus* óta, folyamán teljesen odavagyok a csillagok keletkezése, illetve ha már, akkor halála és fekete lyukak keletkezése témákért.

Nem tudom, mire lesz jó nekem Leonard Susskind és George Hrabovsky elméleti minimuma klasszikus mechanikából, de azt már tudom, hogy Lente Gábor Vízilónaptej és más történetek kémiából könyve 14 éves kortól bárkinek ajánlható. Ha ilyen témák is felmerültek volna anno az Odüsszeia kapcsán, akkor talán nem tűnt volna annyira unalmasnak az ókori görög irodalom.

Az idővel nem vagyok manapság jóban. Eltűnik, elfolyik, ha van, ha mégis akár, akkor valahogy mégsem úgy alakulnak a dolgok, ahogy kellene, és csak a frusztrációt hagyja maga után a lazább nap is. Így amikor Rüdiger Safranski Időjét olvasni kezdtem, meg is vett magának a(z előszó) kezdőmondatával.

Nem csak akkor semmi sem egyáltalán az idő, amikor az ember csak úgy éldegél. Sokkal furcsább, hogy akkor is úgy tűnik, hogy egyáltalán semmi sem, amikor összpontosított figyelmünket irányítjuk rá.

Illetve 1. fejezet összefoglalóból:

Annak előnyéről, hogy képesek vagyunk unatkozni. Az események eltávoznak, az idő eljön. A lineáris idő elviselhetetlenségéről.

Mivel az időmenedzselési tanácsokkal már torkig vagyok, jöjjön akkor némi filosz, hehe.

Időközben letöltöttem Einstein speciális és általános relativitáselméletét, ami már egyenes következménye volt annak a másik könyvnek, amit ma kezdtem olvasni, és az utolsó napon a Libri standon leltem. Ez a könyv a megjelenésében is csodálatos Hét rövid fizikalecke, Carlo Rovelli által írva. Rögtön az első volt a relativitáselmélet, avagy a legszebb. Egy olasz lap kultúrrovatában jelentek meg cikk formájában ezek az írások, elég menő. Azt tervezem, hogy kiolvasás után szobadíszt csinálok a könyvből, olyan gyönyörű borítót adott neki a Park kiadó.

Aztán volt még olyan, hogy találtam könyvet. Nem véletlen hagyták el, szándékos könyvelhagyás történt a JAK-osok (József Attila Kör) által. Néha lehet szerencsém. Szépen becsomagolt könyv, és igazából tetszenek ezek a történet-versek. Most a versekre egyébként is újfent fogékonyabb vagyok, Peer Krisztián 42 c. kötete is megfogott, meg Krusovszky, na meg végigültem egy egyórás versügyi beszélgetést, és még érdekesnek is találtam. Pl. tudtátok, hogy a környező országokban mindenhol van versfesztivál, ahol találkoznak a kiadók, verselők, fordítók, más országok stb., de Magyarországon nincs? Ki gondolná, hogy a fesztiválok ürügyén Szlovéniának pl. van legalább 3 nemzetközileg ismert kortárs költője? Én nem gondoltam volna. Emlékszem, hogy vadásztam minden szlovéniai utunkon a könyvesboltokat, kíváncsi voltam. De nagyon-nagyon picinek tűnt a szlovén könyvpiac. Az is. Nem is tudom, van nemzetközileg ismert kortárs költőnk? Most nem jut eszembe Petőfi óta senki. Volt még egy sor érdekes, elgondolkodtató dolog, amitől amúgy nekem ez a költői kánon olyan távoli.

*Lényegében Pythonoztam igazi csillagász adatokon. Keresgéltünk így fekete lyukakat, egyes csillagokhoz tartozó bolygókat, tanítgattuk a gépet a galaxisok felismerésére stb.

Boldog Észak

Megvettem 4 éve, amikor megjelent, de hiába voltam nagyon lelkes éppen az északi irodalom iránt, az első 30 oldal után leraktam. Az afrikai rész akkor nekem nem jött be az egész középkori misztikusságával, vuduval, óriáskígyókkal. Aztán amikor néhány hete újra levettem a polcról, a lehetőségekhez képest extra gyorsasággal felfaltam a könyvet, és azt követeltem magamban, még-még! Kellett hozzá nyitottság, és abszolút megérte. Íme egy nagyszerű magyar regény! Az írója tud írni és volt is miről írnia, és ebből a kettőből születnek a jó dolgok.

Aimé Billion élete abszolút megérte, hogy regény váljék belőle, tele van tanulságos fordulatokkal, szerethető életfelfogással, elfogadással az élet adta lehetőségek iránt. Bár Kun Árpád a könyv végén is megírja az úm. tényeket és interjúban is nyilatkozott róla, én nem volnék biztos benne, hogy Aimé Billion létezik (van viszont Párizsban ilyen nevű kis utca, ami persze nem jelent semmit :)). De ez nyilván nem baj, esetleg érdekesebbé teheti egyes olvasóknak a regényt, és ennyi, a többi az író dolga.
A norvég falu életét szinte leredukálja a történet az idősotthonra, és ez épp olyan jól leírja a norvég társadalom állapotát, ahogy ezt tette Kjell Askildsen a kis történeteiben. Az időskori mindennapok méltóságával/méltatlanságával teli életét. A bezárkózást, az elhidegülést. A jól szervezett társadalom által mégis megadatott méltóságot, a komfortos berendezkedés elleni parányi lázadásokat. Csak egy pillanatra tűnik fel, hogy ezeknek az embereknek is volt ereje teljében lévő fiatalkora, amikor Aimé az egyik gondozott házának falán megtalál egy csoportképet, ahol szinte az összes ápolt életerős fiatal még. És ez az idő nagyon-nagyon rég volt. Norvégia öregnek tűnik, és ahol még nem öregedett el vészesen, ott is beteg, de nem reménytelenül.

És mintha azt is mondaná még a regény, hogy nem csak a saját család, az igazi otthon is várhat ránk máshol, nagyon távol, ha a jelenlegiben nem vagyunk otthon. Ott, ahol talán nem is gondolnánk. Vagy inkább: ahogy kívülről nem megítélhető. Aimét annyira belülről látjuk, hogy az a tény, hogy fekete afrikai, eltörpül az extrém introvertált személyiségben, ami tökéletesen passzol a norvég mindennapokba. Mintha neki saját magának afrikai identitása nem is lenne, a franciát pedig szép lassan levetkőzi. És mintha épp Amerikában járnánk, mindaz, ahogy része a társadalomnak, épp elég ahhoz, hogy ténylegesen is a társadalom része, a hagyományok folytatója legyen.

Még lehet, hogy újra fogom olvasni, mert úgy érzem, elképesztően aktuális ez a könyv.