A politikai nézeteik miatt szokás egyes írókat időnként elfelejteni, nem vagyok túlzottan meglepve, hogy a The Iron Heel (magyarra fordítva Vaspata, ami szerintem kimondottan nem jó fordítás, bár jól hangzik címnek), szóval hogy az Iron Heel nem egy felkapott mű mostanában. (Elárulom: Jack szocialista volt, a saját igen mélyről induló tapasztalatai alapján azzá lett fajtából) Felnőtt olvasmány, London világnézetével, politikai nézeteivel, szociális érzékenységével átitatott mű szemnyitogató tapasztalatokkal az aktivizmus terén is. Angolul kezdtem el olvasni, sajnos csak félig jutottam benne az e-olvasón, amikor aztán készüléket cseréltem, és azóta nem került vissza az e-olvasó program a telefonomra. De nem azért említem, mintha ez lenne London legkiemelkedőbb műve, inkább csak azért, mert én itt kaptam képet arról, milyen emberré formálta az élete, és a relatív mércénken ez alapján tologathatjuk Az éneklő kutyát vagy az aranylázról szóló műveit. Hogy milyen ez alapján Jack London? Erős és erőteljes, hirtelen, talán indulatos típus, aki nagyon szívén viseli a saját született osztálya(=szegények) sorsát, kész kiállni, felhasználni ismertségét politikai célokra, és tenni az elnyomás ellen, forradalmista típus, aki egyre pesszimistább és dühösebb lesz, minél többet tud.
Gyerekkorom meghatározó olvasmányai voltak Az éneklő kutya és A beszélő kutya. (Jerry of the Islands és Michael, Brother of Jerry - természetesen a magyarban még a kutyaneveket is le kellett fordítani, Jeromosra és Mihályra arrrrgghhhh. Érik már ezeknek is angol nyelvű újraolvasása, hiszen eredeti nyelven majdnem minden jobb.) London által ismertem meg a Klondike világát (A vadon szava), tanultam meg átélni a Chilkoot-hágón átkelők elszántságát, szenvedését. Az általános iskolában év végi jutalomkönyvként kapott, de csak később elolvasott Országútonból pedig képet kaphattam az amerikai sötét oldalról, milyen nincstelennek, hobónak, ezer kilométereket vonatszerelvényeken csüngve hajszálra a haláltól utazó csórónak lenni, szörnyű kalandok, életveszélyes "játékok" amikre rávesz, kényszerít ez a fajta nincstelen élet, és hogy milyen az, amikor a kicsivel jobb helyzetben lévők segítenek. Talán ez fogott meg legjobban. A picivel jobb helyzetben élők (van hol laknia, van miatt ennie) távolsága a nincstelentől. Ami egyszerre nagy, ha a nincstelen felől nézzük, és kicsi, ha a picit jobb helyzetben lévő felől nézzük. Nem véletlen a picit jobban élők olykor bekapcsoló empátiája a nincstelenek felé.
Én hiszem azt, hogy az olvasás segíti az empatikus átélés kialakulását, és a Jack London művek ebben kimagaslóak. Az író szenvedélyes természete, az így elmesélt nagyon átélhető történetek sokkal közelebb állnak a fiatal felnőttekhez és nagyobbacska gyerekekhez (akik még nagyon érzelem-vezéreltek a felnőttekhez képest), mint sok más aktuális kötelező olvasmány, na és persze jobban is hatnak rájuk. Szerintem. Sajnos anno csak ajánlott volt egy-két Jack London mű, pedig simán inkább ezt olvastatnám a gyerekekkel, mint [...].
Persze ne gondoljunk teljesen tényhű életregényre, de azért elég sok mindenben stimmel. Talán leginkább abban, amilyennek megismerjük a fiatal Jacket. Remélem nem tévedek nagyot, de én ilyennek ismertem meg, ilyen nyersnek, bevállalósnak és mégis lelkizősnek. Különösen nagy hangsúly kerül a könyvben az írói pálya, a tanulás felé motiváló kapcsolatra. A könyvtáros, Ina Coolbrith (a regényben Coolbirth) valóban ösztökélte Londont a tanulásra, azonban szerelemről és vad szexuális életről kettejük között nem volt szó (úgy tudjuk :D), ellenben a könyvvel, ahol az író el is változtatta a fentiek szerint Ina nevét ezáltal utalva a szál fikciós voltára.
Elég sok anyagot kellett összegyűjteni ehhez, hogy ennyire hitelesnek hasson. Számos kamaszkori kedvencem ugrott be róla, pl. Kenneth Roberts (csak 9 évvel volt fiatalabb Jack Londonnál). Bár korábban nem voltam annyira tudatos olvasó, így nem emlékszem olyan sokra azokból a könyvekből, és az azért valószínű, hogy a karakterek nem voltak ennyire kidolgozottak, mint itt. De a hangulatban és a sodrásban van valami hasonló, vagy csak az emlékeimben róla.
A Jákob szerintem átdolgozottabb, mint a Jégvágó, de a kettőt egymás után olvasva mégis úgy gondolom, hogy bár a Jákob tűnik kerekebbnek, egészebbnek, a Jégvágó mégis jobb mű. Tegyem hozzá itt és most, hogy én a posztmodern elhajlásokat is szeretem, és ha van némi káosz egy regényben az számomra nem feltétlenül bűn, ellenkezőleg. Bár nehezen azonosultam Dan Coolbirthszel, és sokkal könnyebben Jackkel, nekem Dan mégis élőbb és valódibb és jobban reflektál a mai problémáinkra. Nem meglepő. Hiszen Jack lehetne példa, de mivel nagyon másként élünk, szerintem nem tud az lenni, bár ennek nem kellene számítania. A kortalan empátiát nem éreztem áthatni rajta. Hogy mi hiányzott ehhez azt egyelőre nem tudom megmondani (majd talán ha kiolvastam az Art of Dramatic Writingot :)) Én azért nagyon várnám a Jákob folytatását, bár nincs szó róla, hogy készülne ilyen. A könyv vége felé érve akartam olvasni még, még, nagyon sajnáltam, hogy vége lett. Pont olyan volt, mint kamaszkoromban, amikor egy nyári nap alatt kiolvastam az Észak-nyugati átjárót Kenneth Robertstől.
Centauri regényeit úgy olvasom már, mintha az író barátom lenne, amihez biztos nagyban hozzájárul az íróktól szokatlan közvetlen facebook-jelenléte, és az inkognitót csak részben feladó író-olvasó találkozó. És én szeretem ezt. [Itt még volt némi ömlengés arról, hogy mennyire jó, hogy ír, regényeket ír, és hogy ez mennyire jóság, hogy közvetlen a kapcsolata az olvasókkal, nem csak a szokásos írószereplésekről van szó, mint általában, és hogy gratulálok neki, mint ilyesféle barátként, hogy alkot, és hogy ez nagy munka volt, pacsi.]
