2016. április 29., péntek

Két jó nő

Mióta kisB megszületett, három könyvet olvastam ki, ami szerintem nem is olyan rossz. Valahogy úgy alakult, hogy az első két könyv szerzője nő, és mindkettő kelet-európai.

Jó, valójában az egyikük csak félig kelet-európai, inkább észak-európai vagy nyugat-európai. Gondolkodásában inkább utóbbi, de amiről ír, az nagyon kelet-európai, és az a része, ami a szovjet érából néz ránk, még annál is keletibb, mint amit mi itt Magyarországon megtapasztalhattunk. Érdekes és érdemes átérezni, milyen volt észt (nő)nek lenni a második világháborútól mostanáig.

A két női szerző közös vonása még az extravagáns megjelenés, akár testvérek is lehetnének :)

Sofi Oksanen és Sylvia Chutnik
Sylwia Chutnik lengyel szerző, tőle a Női zsebatlaszt olvastam el. El is határoztam, hogy a Typotex kiadó világirodalmi sorozatát kiemelten figyelem ezentúl. Kár lett volna ezt elszalasztani például. Történetek nőközponttal, többnyire tragédiában, háborúban, nyomorúságban, kelet-európaiságban. Bár nem vagyok annyira a téma kedvelője (úgy mint kelet-európai nyomorúság), Chutnik oldottan, enyhe gúnnyal tudja ábrázolni ezt a szenny lakótelepet, ahonnan az összes sors kinő, ami a könyvben szerepel. A történetek olykor szörnyen bizarrak, máskor ráeszméltetnek bizonyos dolgok fontossági sorrendjére, és emiatt szerettem meg igazán ezt a kötetet. Miközben épp marhára nem volt könnyű fontosságot felállítani, segített rálazulni a hétköznapi dolgokra.

Sofi Oksanentől a Tisztogatást olvastam el, végre. Végre, mert már nagyon régóta szerettem volna. Már az első oldalak után az lett a benyomásom, hogy hát igen, ezt egy képzett(!) író írta. Valahogy átsütött rajta az írókurzusok tananyaga, bár fogalmam sincs, hogy Oksanen járt-e ilyenekre. Mégis pont olyan volt minden, hogy kell, ahogy úgymond meg van írva. A nyitány, a szimbólumok, karakterfejlődés, történelmi részletek, egyszerűen minden. Ebből lehet tanulni, ha valaki arra vágyik. Kicsit talán túl feszes is volt nekem, szeretem, amikor az író személye, gyarlósága átjön a műn, amikor nem tud húzni már többet, szószátyárkodik. Itt ilyesmi nincs, kissé dühödt, de kristálytiszta a szöveg. Tűpontos és nem lehet elfelejteni, mert sallangmentes. Háború, oroszok, kitelepítés, kémkedés, szerelmi háromszög, körözött személy bújtatása... és a jelenben orosz maffia, prostitúció kb. lánykereskedelem, zsarolás, Szibériából Nyugatra, gyökerek keresése, szembesülés azzal, hogy időközben áthatolhatatlan falak nőttek, vagy mégis van némi rés... Izgalmas és jó. Oksanennek mindent elhiszek. Különben egy közéletileg aktív írónőről van szó, imádom a facebook-posztjait.

Centauri: Jégvágó

Szépirodalomba oltott kalandregény, fejlődésregény, ars poetica, amerikai. Ezek jutottak eszembe összességében a könyvről. 4/5, ha értékelnem kellene, ezt már így rögtön az elején elárulom.

Sokáig kerülgettem, beleolvastam, de nem tetszett a nagyon direkt megszólaló elbeszélői hang, a kamasz hangja és a gondolkodása sem jött be. De semmi vész, hátha lesz még szerethető karakter (nem lett). Kimondom hangosan is: nem lett. De honnan is lenne egy olyan környezetben, ahol a család egy csődtömeg, de annak tök átlagos, hiszen alkoholista ám viccesnek tűnő családtag, aztán rendmániás frusztrált családtag, tehetetlen bocshogyélek balfasz családtag simán jut szinte mindenkinek, ennek a srácnak meg ebből áll az egész család. Aztán kihalnak, és kiderül számunkra, hogy általában az emberek is eléggé csődtömegek. Csak Oaklandben kicsit másképp, mint pl. Montanában.



A könyv első fele jelentős részben családi anekdota és a késő kamasz szenvedései; néha szívesen kiszálltam volna a srác fejéből. Olvastam valamikor a Zabhegyezőt, nyilván nem véletlen Salinger emlegetése, de nekem az nem jött be, rosszkor talált meg, és nem is emlékszem túl sokra belőle emiatt. Ha engem kérdezel (ez még a könyv hatása), a Jégvágó végülis egy fejlődésregény, amiben kiderülhetne, hogy egy nem túl szeretetteljes, ámde problémás családi környezetből fel tud-e nőni ez a srác. Többször felsejlik az esély, hogy igen, aztán mégsem.



Kb. kétharmadnál átmegy kalandregénybe, a töréspont mondhatni hollywoodias, ami nem baj. Úgyis kicsit kevés olyan magyar regény van, ami szórakoztató módon izgalmas és leköt. Úgy értem, valami, ami a ponyván túl, de a szépirodalmon innen van. Nem csak hogy az USA-ban játszódik, szerintem egészen amerikai is ez a regény, nem érezni rajta a magyar regény sajátosságait, teljesen más az atmoszféra és máshogy dolgozik. Már Centauri novelláiban is megmutatkozott, hogy tud sodrón írni, burjánzó képekben utaztatni, szereti a csattanókat, akár hatásvadász is tud lenni. Nem bánja, ha szórakozik az olvasó, nem akar nyomasztani (ami eléggé átitatja amúgy a mai magyar irodalmat), bár a regény végét cseppet sem mondanám vidámnak, de a helyzetet feloldja a továbbra is változatlan elbeszélői hang, nincs itt semmi bánni való érzéssel. Nekem a vége ettől eltekintve nem annyira tetszett, mert túl sok lett a hatásvadászatból. Úgy éreztem, hogy a regénybeli karakterhez ennyi fejlődés mellé valami profánabb befejezés dukál, de hát nem én írtam :-D

Egyébként szeretek olyan regényeket olvasni, amelyek elvisznek valahova, és új helyek atmoszféráját szívhatom magamba legalább addig, amíg elalvás előtt a könyvet olvasom. Márpedig úgy tűnik, Centaurinak van helyismerete, így különösen Montanából ismerhettünk meg valamit. El is kezdett érdekelni, Google Mapson nézegettem, a képeket is ennek az utánanézésnek köszönhetitek. Ezek annál a tónál készültek, ahol a regény második fele játszódik. Flathead-tó, vicces egy név.

Vannak hegyek, nagy erdők, tér, víz, hideg, a távolban kisváros, aztán kemény tél.

Van még  a regényben véletlen kettős gyilkosság, lobotómia, rejtélyes családi szálak, szerelem idősebb nővel, kocsma, utcai fegyverhasználat, roadmovie a kanadai határhoz fel Montanába, van még eltűnt tata, van neki háza, van indiánlány, van kis mágikusság, van grizzly, van megőrülés.

Olyannyira sok minden kezd összegyűlni, hogy egy ponton ki is szól a regényből az író, igen a pánikhelyzetben hirtelen a falban megjelenő rejtekajtó nem a kedvenc húzása, de hát ha egyszer ez történt... illetve nem a falban volt, hanem a padlóban, és egy rejtett dolgozószobához vezetett, ahol előkerült egy holttest is...



Mihez kezdetek mindezzel spoilerezős részletek nélkül? Túl sok mindent kellene elárulnom ahhoz, hogy értelme legyen a cselekmény részéről beszélni. Picit eszembe juttatta Thomas Pynchont, de csak egész picit, annyira nem elvetemült és kusza.

Az is eszembe jutott még, hogy milyen jó, hogy magyar a szerző, és hogy Izlandon például minden 5. ember ír könyvet, rengeteg meg is jelenik, és megy Hans, megveszi a szomszéd frissen megjelent könyvét, aztán talán beszélgetnek róla, vagy másképp néznek egymásra. Örülnék, ha Centauri lenne a szomszédom.