1941-1945 között írta meg ezt a könyvét Frans Gunnar Bengtsson, történelmi témájú írások, könyvek szerzője, és ez lett igazából azt hiszem a legjobb svéd viking saga, vagy A Viking Saga, egyben az angol fahumor egyik nem túl nyilvánvaló, korai megnyilvánulása. Legalábbis másként nem tudtam értelmezni azt a sok "ártatlan" együgyűséget, különösen ami a vikingeket a katolicizmus térítési munkásságához kötötte. Vörös, azaz Röde Orm sztorija nem a legjobb regény, de minden benne van, amitől érthetővé válik a viking kor, a motivációk, a dolgok helye és értéke a 10. század környékén. Kell hozzá az önirónia, amúgy nevetséges lenne a vikingek húsdaráló, kíméletlen hősiessége. A kedvencem annak a története, aki úgy úszta meg a lefejezést, hogy hosszú a haja. Tudniillik nem akarta a vérrel bemocskoltatni a szép, hosszú, szőke viking hajat, és megkérte a hóhérsegédet, fogná varkocsba és tartaná az égnek fejezés közben. Amikor csapott a fejsze, a copfos nagyot rántott a fején, így a penge nem a nyakát, hanem a hóhérsegéd karját szegte le. Lett erre nagy röhögés a fogva tartók és kivégzésre várók között, éles elméjűsége miatt pedig meghagyták az életét és maguk közé fogadták a szőke copfost. (Aki aztán visszaszökött a sajátjaihoz és bosszút állt a fogva tartóin a becsületén esett csorba miatt.)
Most pedig le is lőném egyből az év könyvélményét, mert az bizony az Apák könyve volt. Nyáron olvastam ezt is. Ódzkodtam ettől a könyvtől a címe miatt. Mert úgy hangzik, mint közhelygyűjtemény apajelölteknek, milyen irányba simogassák a kismama hasát, hányszor illik a héten segíteni a pelenkázásban stb. Persze egyáltalán nem erről van szó. De ez az érzés évekig távol tartott tőle, és bárki említette, hogy ez annyira jóóóóó, én magamban csak legyintettem. Pedig.
Alternatív, személyes történelemkönyv, túlzottan empatikus alkatoknak hosszú időre maradandó élmény. Jó lenne egy emlékezőkönyv, jut eszembe, meg egy elsőszülött, aki emlékezik a szülei és az ő szüleik és felmenőik életére. Bár úgy tűnik, ez sem képes megvédeni semmitől. A 20. század minden másnál borzalmasabb, a háború mellett különösen killer a kiábrándult, kiüresedett '80-as évek. Az 1870-80-as évek a jó hely.
Az akasztott rókák erdejét akartam, de csak A nyúl évét sikerült (akkor még nem tudtam, mekkora szerencsével) megszerezni egy antikváriumból. Ez történetesen a Nagy Finn Könyvem lett idén, azt hiszem itt érdemes kezdeni a finn irodalom olvasását, még akkor is, ha ez a (rettenetes) '70-es évek Finnországáról szól, bár persze nem, igazából inkább a film, ami készült belőle, szól azon a helyi értéken, a könyv időtlen, és épp ezért nagyon jó. A vadonba menekülős történetek között ez igazán valószerűen szürreális, okos, de spontán. A lendület viszi Vatanent, akinek elege van az elgépiesedett újságíró kispolgáriaskodásából, és meg sem áll az igazi ÉLETig, ahol kézzel fogható kétkezi munka van, valóságosak az emberek, vagy éppen végtelen a magány (kivéve a nyúl) és a csend, a világ egyszerű törvények szerint működik. Aztán a lendület megtörik, és olyan szürreálba csap a történet, nehézzé válik követni és átélni a szovjetekig tartó medvehajszát. A könyvből készült filmnek ezeket a részeket olyannyira nem is sikerült abszolválnia, hogy ki is hagyták az egészet. Bár fontos. Itt valami történik, törik, csömörlik, nem tudom. Esetleg a régi világ tör be mégis, vagy okoz visszaeső kispolgáriasodást, ami elől csak a rengeteg pia és a végső menekülés marad. Vagy csak az írói anyag hiányzott a befejezéshez, de kicsit a könyv hiányérzetet hagy maga után.
Nem így amúgy az idén megjelent, A nyúl éve által inspirált újabb finn könyv...
Az utánérzések sem filmben, sem könyvben nem ígérnek olyan jót. De amikor Tuomas Kyrö könyvének fülszövegét elolvastam, akkor úgy éreztem, itt valami igazán aktuális dologról van szó. Végülis idén jelent meg, szóval miért is ne. '70-es évekből át a 21. századba. Kyrö vette A nyúl évének alapsztoriját, vagyis egy férfit és egy nyulat, a regénybeli problémákat pedig a mába helyezte át. A finn társadalom pedig, ha hiszitek, ha nem, nagyon más ma, mint negyven évvel ezelőtt. Eleve tabukat döntöget a könyv azzal, hogy a főhősünk nem is finn, hanem egy román koldus, Vatanescu, akit a koldusmaffia visz az északi országba a romániai nyomorból. A finn piac kolduláshoz is jobb, legalábbis a maffia zsebének, emberünk viszont csak egy stoplis cipőt szeretne a fiának. De ez jön a legkevésbé össze. Szökése, bolyongása, kalamajkái, együgyű (már megint) megszólalásai a finn közélet trú arcává teszik, egyenesen sztárrá emelik Vatanescut. A közélet, a társadalmi ügyek ellaposodása egészen furcsa dolgokat tesz az emberek ingerküszöbével. A finnek mindkét nyulas könyvben hülyék egy kicsit, meg szerethetőek. Elvileg A nyúl éve amúgy az emberek többségének a finnség legfontosabb leirata.
Sajnos nem tudok illusztrációt mutatni belőle, pedig Szántó Piroska műve volt, és nem is ment olyan egyszerűen a szépirodalmi sci-fi emberközeli grafikába oltása. De Piroska megpróbálta, mert ő úgy tud, hogy a repülőgépnek is embertekintete van. Persze Karinthy is elég szervesre tervezte ezt a furcsa világot, ahol minden fordítva van, a robotok csinálják magukat, a fém az alap anyag, az ember meg valami betegség, és ők, a robotok ott Faremidóban meg is figyelik ezt a szegény, beteg Földet, amit ellepett az ember nevű betegség.
Lássuk persze, hogy ez a történet 1916-ban jelent meg először (mindjárt 100 éve, hö), ilyen távlatból nézve, még ha nem is annyira lebilincselően megírt darab, figyelemre méltó ötleteket vonultatott fel Karinthy a maga idejében.
Hát kellett ez nekem... Annyira nem azért. Kevés olyan depis könyv van, mint ez. De úgy depis, hogy szörnyű, mint egy Dalí-festmény, meg közben szép is. Fogod a drámát, felcsavarod rajta a giccs-tekerentyűt, megfacsargatod egy erővágóval, felhevíted jó kocsonyásra, aztán ráereszted Dalít, hogy mázolja szét kompozícióvá. Á, borzasztó. És persze zseniális. De azért nem könnyű, és nem is vágyom vissza bele. Valahol állítólag a fiatalok felnőtté válása, a nagy szerelem és a mindenféle sanyarúságok vannak benne, de olyan formában, mint homeopátiában a kacsasegg, na jó, talán túlzás ez egy kicsit. De tény, hogy az elején még mesésnek tűnik, és a mesékre jellemzően giccsesnek is, meg közben kicsit fantasynak és sci-finek, aztán pedig súlyos drámába megy át, ráadásul megoldás sincs, menekülés, hepiend, meg hasonlók.
Szólhatott volna többet a koktélzongora.
És akkor vissza északra. Bármily hihetetlen, vannak magyarra fordított litván regények. Egy legalábbis. És még jó is. Nagyon. Regény a történetek legjavából, tűpontosan megszerkesztett remek darab. Írója tavaly volt 60 éves mindössze, ezt a regényt 1981-ben írta, több nyelvre is lefordították, de eléggé eltűnt a köztudatból. Kondrotas amúgy a regény sikerét kihasználva egy írói út alkalmával disszidált, még 1986-ban és az Egyesült Államokban él. Nem nagyon lelkesedett a kommunizmusért. Sajnos más művét nem lelni magyar fordításban.
1866-ban indul a Meizisek története igen szuggesztív és meghökkentő epizóddal, amelyben a nagypapa haldoklik, majd meghal. A litván paraszti világ hiedelmei, miszticizmusa eltúlozva, sodró mágiába pörgetve indítja útnak a történetet és az unoka Meizist. Aki mintha legerősebb örökségként némi gyűlöletet, és a világgal szembeni ellenállást kapna ajándékul. Sok szálon fut a történet, és nem mind illeszkedik szervesen, vagy éppen lineárisan, sőt az egyes részek hangulata, stílusa is igen eltérő. A mozaik a végén áll össze, ahogy a nagy történeteknél szokás, ráadásul egy olyan visszatérő szereplővel magyaráztatva meg mindent (illetve ő csak a beszéltető), aki maga a kaszás, a hóhér, a feloldozó pap is egyben, legalábbis mágikus értelemben. A sírásó, aki a természetes életkorán bőven túl rejtélyes mesélőként járja a falvakat, megbabonázva történeteivel az egyszerű lakókat. Nem tudom, mit lehetne mesélni erről a történetről. Kalandos és szövevényes, de nagyon intellektuális és még az adott korban elvárhatóan egyszerű emberek is sokat töprengenek olykor egészen furcsa dolgokon. Aztán meg hiábavaló minden. És minden eltűnik, múlandó. A jó még múlandóbb, mint a rossz, de a rossz is múlandó, és egy szikrával hosszabb időben már ránk sem emlékszik senki.
A feloldozásra való utolsó esély sem kell az embereknek, így az utolsó emlékező is inkább "amnéziába" esik, a minden hiábavalósága tökéletesen beteljesedik.
Na ez így nagyon rejtélyes, de nem lehet béna spoilerek nélkül ezt. Tanakodtam a vége felé, hogy oké, hogy jó ez a könyv, de van-e valami tanulság is nekünk.
"Egyszerűen nem lehetnek nem kiagyaltak, mert ha elhinnénk, hogy ilyesmi a valóságban létezik, akkor összeomlana minden más hitünk is, a tudományos hitet sem kivéve: nem fekhetnénk le, mert nem hihetnők, hogy reggel felébredünk, lábunkban nem tehetnénk ki a házból, mert nem hihetnők, hogy hazatérünk. Olyan féltve őrzött fogalmakba vetett hitünket kéne feladnunk, mint a Szeretet, a Gyermek és Szülő Kapcsolatának Szentsége. Úgy tűnne, hogy a gyermek arcán a leghétköznapibb mosoly szinte elemi csapást ígér, és minden csók - júdáscsók." (275. oldal)
Az év nagy projektje volt némi családfakutatás, ezzel együtt, mert szerintem csak így érdemes, helytörténet is. Kerestem az alföldi helyi írókat, és találtam például Falu Tamást (Kkfháza., 1881 - Ócsa, 1977), akitől régebben olvastam egyszerű kis verseket. Már megint le kell írnom az együgyű szót, de nem találok jobbat rá. Pozitív és viszonylag egyszerű ez a fajta irodalom, de a maga korában kedvelték, Falu Tamás (aki Balassa Lajos néven született Kiskunfélegyházán) a Nyugatba is írt. A Felvidéken volt jegyző vagy valami ilyesmi, a háború után a terület lecsatolása elég rosszul érintette, úgyhogy a nevével korabeli Trianon-ellenes írásokon is találkozni lehet. Különös vonzerejét adta, hogy a dédszüleimmel volt nagyjából egy idős, és amit ő látott, azt esetleg ők is, szóval valahogy mégis bepillanthatok abba a világba.
Ha a szövegről, mint regényről beszélünk, a Jánoskából sajnos hiányzik a kraft, bár volna benne lehetőség. Falu Tamást erősebben foglalkoztathatta a magányosság, a magányban az élet kitöltésének gondja, illetve gondolata. Mivel alapvetően optimista alkatnak tűnik, talán ezért van, hogy a könyvében mindenki valahogy jó, még az is, aki amúgy nem (egyetlen kivétel az állandóan jajgató pletykagép asszonyság, talán). Jánoska egy gyermektelen házaspár meg nem született kisfia. Mikor már minden megvan, egy dolog még mindig hiányzik, ez a gyerek. És ahelyett, hogy meghülyülnének, kitalálják ezt. A meg nem született gyerek életét. Tanítják, nevelik, játékokat vesznek. Átjárnak a szomszéd gyerekek, és játszanak a Jánoska játékaival. A szomszéd gyerekek aztán van, hogy meghalnak (akkoriban elég nagy volt a gyerekhalandóság), de Jánoska továbbra is van. Jánoska tanulásával pedig a szülők is tanulnak. Apu pedig befejezi a házasság miatt félbehagyott tanulmányait, leérettségizik, aztán mérnök lesz. Egy szerencsétlenségből lett szerencse folytán pedig a csendes titkárból ő lesz a bányaigazgató. Hát ilyen szép ez. A feszültség lehetséges pontjait nem használja ki, nem billent ki minket derűs állapotunkból, amit a könyv laza tipográfiája kelt.
És amúgy nem is alföldi az egész, hanem hegyvidéki, hiszen Falu Tamás csak gyerekkorában élt Félegyházán.
Falu Tamás egyik verse is egyébként valahogy erre a témára rezonál:
Ha nincs senkid a világon,
nincs más társad, csak az álom.
Ha ezek is kitagadnak,
hazudj valakit magadnak.
A Jánoska után nem adtam fel, és tök véletlen egy antikváriumban találtam is egy autentikus írót. Úgy volt, hogy felütöttem a könyvet, a mondat pedig valahogy úgy kezdődött, hogy "Alpáron..." és akkor egyből tudtam, hogy hú végre, ez tényleg helyi cucc.
Míg a Jánoska valahol a Felvidéken viszi a cselekményt, a Tyukász Péter alföldi szociográfus regényszerű mű, amiben igazán ráismertem a mi vidékünkre. Mert még ma is használják ezeket a tájszavakat, amiket Kádár Lajos (Alpár, 1896 - Bp., 1982) olyan ízesen pörget. Remek stílus szerintem, jófajta irónia szövi át, kicsit Bengtssonos ilyen módon, és értékei nem klasszikusan a regény értékei, bár klasszisokkal érdekesebb a Jánoskánál, szerintem. Kádár Lajos az '50-es években el volt tiltva a megjelenéstől, a Tyukász Péterben is megtalálták azt a félmondatot, amiben a főhősnek épp nem tetszik a valamilyen bolsevik szónok agitációja, bár amúgy semmi antibolsevista nincs benne - ja kivéve, hogy mert írni az első világháborúról és az orosz hadifogságról. Na meg a mindenféle parancsnokokról, akik közül talán csak egy volt emberséges és szimpatikus, és az is bosnyák volt.
