Capa a tömegben

Gondoltam, hogy sokan lesznek, de hogy ingyenes, azt nem, és hogy emiatt zárás előtt másfél órával háromnegyed órás sor van a bejutásért, hát azt sem. De ingyen már a hülye is kivárja, ha más nem azért, hogy jöjjön-e még egy fizetős körre is. Robert Capa épp tegnap lett volna 100 éves, és ez alkalomból előkerült egy hangfelvétel is, aminek ugyan semmilyen szerepe nem tudott már lenni a kiállításon, de azért elmondom, hogy először hallhatjuk, hogy beszélt, milyen volt a hangja, sőt elmondja azt is, miért lett Friedmann Endréből Robert (Bob) Capa és hogyan is készült a milicista halála című kép. Capa hangja, beszéde nagyon kellemes, mesélős. Ahogy a kiállításon olvasott néhány szövegből (pl. Én, Friedmann Endre) kiderült, írni is úgy írt, ahogy beszélt, anekdotásan, mesélősen. Az Én, Friedmann Endréből megtudjuk (hogy ez az írás hol jelent meg, az nem derült ki), hogy Capa is mozgolódott volna a komcsi témában, és találkozott is valakivel, akivel nem kellett volna. Legalábbis másnap be is vitték a rendőrök és jól összeverték, az apja meg csak kapcsolatai révén tudta kihozni a dutyiból, egyáltalán megtudni, hogy hova vitték az akkor 17 éves fiút, akinek aztán el is kellett hagynia az országot. Újdonság volt nekem az is, hogy Kassákkal is barátkozott. Kicsit továbbra is rejtély számomra, miként néztek egymásra Capa és André Kertész, de hogy ismerték egymást, az is tuti.

Maga a kiállítás persze túl nagy volt és túl nagy volt a tömeg. Várni kellett, furakodni, odébb menni, otthagyni, és összességében nem maradt meg több így, mintha egyesével nézném meg az életmű egyes részeit. Például most elég lett volna a kínai rész, valahogy ez kötött le legjobban. Capa többször találkozott a cenzúrával, és annyira nem zavartatta magát emiatt, legalábbis a rádióinterjúból ez derült ki. Ugyanakkor azért elég ütős páros lett a Csang-Kaj-Seknéről készült riportképek eredeti és cenzúrázott verziója. Sajnos a neten nem találtam meg őket, amúgy itt vannak a kínai képek. Csang-Kaj-Sekné a diktatórikus vezetők nejéhez méltóan a mindent megtekintő kedves vezető cselekvő asszonyi formáját hozta, a kórházban beállt az ápolók közé, a gyárban leült a varrógép mögé. A retusált képeken nem látszik az, ami az eredetin igen, hogy Csang-Kaj-Seknét mindenhol népes katonai kíséret támogatja, hogy ezek a látogatások nagyon megrendezettek és alkalmiak, a first lady ottléte nem hétköznapi, nem munkaszerű, beépült, mindössze a fotó kedvéért rántotta magára a köpenyt. A varrógépnél teli fogsorral mosolygó Kaj-sekné mellett eredetiben pedig egy majdnem pityergő, görbülő szájú szurtos gyerekmunkás(?) ül, hihetetlen kontrasztot alkotva a csillogó-villogó első asszony mellett. Ezek a képek csak újságkivágásként külön dobozokban volt megnézhető, nem a főanyagot képezték. Jellemző, hogy ezt értékeltem a legjobban. És persze nézegettem a gépeit, legalábbis amennyire tudtam, mondom, áradat volt.

Érdekes még, hogy ilyet is csináltak, mint a The 400 million dokufilm, és általában véve az, hogy Capa pozíciója korántsem volt semleges, a képek közlésének például voltak politikai, esetleg provokatív céljai, szemben a háború, a mészárlás képeinek mai, egyetemes humánus láttató hozzáállásával. Mondjuk ez már nem annyira Capán, mint inkább a korabeli sajtón múlt szerintem, akkoriban más és ilyen módon nagyon élő dolog volt a propaganda.

A győri Capa kiállítás valahogy többet tudott adni azzal együtt, hogy kicsi volt, de tömeg hiányában hosszan lehetett ülni(!) egyes képek előtt, és épp annyi elég is volt, amennyi jutott. A mostani kiállításról a kedvenc képem a lebombázott Budapesten készült 1948-ban. Egy romos ház előtt az utcán felállított asztalról esznek összeverődött emberek.