Kimégy a vadonba, és?

Az Egy sziget lehetősége után egy másik társadalomkritikus könyv következett, a Doppler. A Dopplerben azonban nincs semmi brutális vagy nyíltan naturalista szexuális, ez egy humoros, könnyed könyv, kissé naiv is.

Talán nem is meglepő, hogy Norvégiában vagyunk, a trondheimi születésű Erlend Loe a Naiv.Super című regényével futott be, ami azért sokat mondó :)

De lássuk a Dopplert!

Először is, ez nem a Walden, de nem is az Út a vadonba. Ennek semmi köze ahhoz, milyen valójában kint élni a vadonban, így ez egy teoretikus, képzeletbeli illetve leginkább naiv felállás. Doppler, aki mindig biciklivel jár dolgozni, mintapolgár és jól menő állása van, elesik a bicóval, beveri a fejét, és hirtelen rájön, hogy nem való a társadalomba, nem bírja az embereket. Ki is költözik a norvég erdőbe, és egy kölyök jávorszarvas lesz a társa, akinek az anyját leöli, hogy legyen mit ennie.

Nem bírom az embereket.
Nem bírom, amit csinálnak.
Nem bírom, amit mondanak.
Nem bírom azt, amilyenek.

Nagyon egyet lehet érteni a vadonba vonulás indítékaival. Különösen mostanában nagyon együtt tudok érezni Dopplerrel. Valami azonban hiányzik.

Megoldás nincsen. Dopplernek néha le kell mennie az emberek közé, illetve van, hogy felmennek hozzá olyanok, akiknek megtetszik ez az élet. Bár nem bírja az embereket, mégis barátkozik néhány furcsa figurával, és úgy tűnik, megszereti őket. Megveti az okoskodást és okoskodásmentes világot akar, mégis folyton okoskodva magyaráz a jávorszarvas kölyöknek, és tulajdonképpen végigokoskodja az egész könyvet is.

Szóval akkor mi van? Otthagyja a családját, az életét, és választ egy egyszerűbbet, megtagadja a civilizáció szabályait, a fogyasztói társadalmat, csere útján szeretne dolgokhoz jutni, de aztán inkább lopni kényszerül (balták).

Szóval nem tudom, aranyos könyv és vicces, és nagyon érdekes Düsseldorf beékelt története, de a végén hiányérzetem maradt.

Túl az emberségen

Köszi a Könyvfesztiválnak, hogy idén elhozta Michel Houellebecq-et, és köszi a mindenféle könyvesblogoknak, hogy agyonreklámozták a dolgait, még ha sokszor leginkább csak arról szólt ez, hogy jujjujujjjj, Magyarországra jön a botrányhős író, aki piál, cigizik interjú alatt, vagy el is alszik, van, hogy nem szívesen válaszolgat, és csak a szép fiatal lányoktól élénkül fel, és hogy még a saját anyja is megfenyegette a regényei miatt. A munkásságáról meg nagyjából annyit sikerült csak leszűrni ezekből, hogy a könyvei tele vannak szexualitással, brutalitással, és hogy ő a "kiábrándult értelmiségi".

A dedikálásra nem is mentem ki, gondoltam, hogy nagyon hosszú sor lesz, és valahogy a személye nem igazán kezdett szimpatikus lenni, hanem aztán valahogy mégis elkezdett izgatni, na meg kortárs francia, szóval hogy mégis el kéne olvasni tőle valamit. Úgyhogy a fesztivál keretében a kedvezményt kihasználva meg is szereztem az Egy sziget lehetőségét.

Még egy további elolvasott könyv (a Doppler...) távlatából a konklúzió: igen, ez egy kiábrándult könyv, kiábrándult a kultúrából, a civilizációból, az emberekből, végső soron a fejlődésből is. Egy valamit azonban le kell szögezni, hogy nem gonosz. A legkeményebb jelenetek is inkább szánalmasak, és az egészet áthatja a szeretet utáni vágy, illetve a boldogság képességének hiánya. A főszereplő Daniel (aki azért valamelyest az író alteregója) a kutyájának, Foxnak szemében látja meg egyedül az önfeledt boldogságot, és úgy érzi, erre az odaadó szeretetre már csak az állat képes.

S hogy mi az élet? Végső soron van-e azon túl valami, ami az emberben állati? Pontosabban: számít valami a szexen kívül?

A könyv elején kicsit kezdett rajtam eluralkodni a csalódás, mert úgy tűnt, tényleg csak arról van szó, hogy felépít egy hedonista, köcsög karaktert, és jónapot. A főhős egy standup humorista, aki kemény fekete humorral ostorozza a közönséget (akit mélységesen megvet), és amelynek ez annyira bejön, hogy dúsgazdag embert csinál belőle. Daniel pedig nem fukarkodik a javakkal, házak, jó kocsi, minden. Na és nők. Úgy tűnik, Daniel mindenkit szeretne megdugni, aztán mégis lesz egy felesége, egy (bulvár) újságírónő, aki kamuinterjút szervez vele, csak hogy megismerkedjenek. Két intelligens ember, mindketten valahol a szórakoztatóipar mélyén, kiábrándultak, gyereket természetesen nem akarnak. Telnek az évek, és az asszony öregedni kezd, és egyik napról a másikra minden el is romlik.

Amikor eltűnik a szexualitás, a másik teste hirtelen élesen láthatóvá válik, enyhén ellenséges fényben: a zajok, a mozdulatok, a szagok; egy olyan test puszta jelenléte, amelyet nem szabad megérinteni, és az érintéssel szentté avatni, lassan kín forrásává válik – sajnos ezt ismerjük. A gyöngédség szinte azonnal eltűnik, amint eltűnt az érzékiség; a testiségtől megtisztult kapcsolat, a lelkek felsőbbrendű egyesülése, és semmi ehhez hasonlító nem létezik, és nincs semmi, ami akárcsak célzatos módon is megidézhetné. Amikor a testi szerelem eltűnik, minden eltűnik; komor, tompa rosszkedv tölti be az egymás után következő napokat. És a testi szerelemmel nemigen voltak illúzióim. Fiatalság, szépség, erő: a testi szerelem alapfeltételei pontosan ugyanazok, mint a nácizmus alapfeltételei. Mindent összevéve: jó nagy szarban voltam. 69.o.

(Egy kis ízelítő a szélsőséges véleményből, amiből azonban szerintem süt a szarkazmus, és a szeretet keresése később meg is magyarázza az egészet, véleményem szerint, hogy nem kellene ezt annyira komolyan venni, mint azt sokan teszik.)

Az asszony önszántából elhagyja Danielt, még mielőtt az megcsalhatná. Daniel azonban ahelyett, hogy megvenné magának a szerelmet, vergődik az emberek között. Houellebecq elég nyílt undorral festi le az embereket, az öregeket, akik nem jöttek rá, hogy már hasznavehetetlenek és idióták, a gyerekeket, aki arra születtek, hogy pokollá tegyék a szüleik életét. Daniel egyenesen olyan filmet akar forgatni, amiben minden csecsemőt megölnek, de végül nem talál hozzá stábot.

És akkor összetalálkozik a szektával. Itt az ideje megemlíteni, hogy a regény disztópikus képpel indul, több ezer évre vagyunk mától, amikor is új emberi faj létezik, olyan, amelyből mindazokat a tulajdonságokat kiküszöbölték, ami az embernek szenvedést okozott. A régi embernek. Az új emberek üvegbúrák alatt élnek, és csak fényre van szükségük és ásványi sókra, nincs a hagyományos értelemben vett emésztésük, és nincs szükségük testi kontaktra, az utódlás pedig egyfajta klónozással történik. Az üvegbúrán túl a vadak élnek, a régi emberek leszármazottai, akik ősemberhez hasonlatos szintre fejlődtek vissza. A Földön bekövetkezett katasztrófák sorozatát egyébként is csak a legerősebb és legkegyetlenebb, leggátlástalanabb emberek élhették túl - utal rá az író.

Úgy tűnik, az új emberek nem tesznek mást, mint az egykori régi ember ősük önéletírását olvasgatják, feldolgozzák és kommentálják, illetve készülnek valami eljövetelére. Daniel 24 a külsején kívül már semmiben nem emlékeztet Daniel 1-re.

S hogy ennek mi köze a szektához? Visszatérve a mai korunkba, a történet szerint a szekta uralkodó vallássá fajul, és végül a hívek tömérdek pénzét beleöntve sikerül is megvalósítani a fő célt, az örök létet, pontosan a hívők genetikai állományának megőrzésével, illetve ennek klónozásával, amiből azonban nem csecsemők, hanem rögtön felnőtt emberek "születnek". Nem csak Danielnek, de még Foxnak is vannak klónjai, akik követik az időről időre meghaló egyedeket. Ez persze valójában nem jelent örök létet, az egyes klónok tudata között nincs folytonosság. Legékesebb bizonyíték erre, hogy az új emberek nem értik a régi emberek érzelmeit.

Daniel 1 itt a mai szexuálisan túlfűtött és fogyasztásvezérelt világunkban megismerkedik végzetével, egy nagyon csinos fiatal lánnyal, aki viszont nem szereti őt. Hanyagolja, majd végül dobja is. Daniel pedig nem tud ebbe beletörődni, még ha tudja és látja is, hogy semmi más számára a lány, mint egy szép szextárgy. A mai világról való véleményének kiteljesedése a lány születésnapi bulija, ahol van minden, kokó, pia, szép fiatal emberek, rengeteg gruppenszex, mindenki mindenkivel, mindenhol. De az öreg (40 körüli) faszi már nem kell senkinek, még az elázott kis lotyóknak sem.

…minden jel szerint én voltam nemzedékem egyik utolsó férfipéldánya, aki elegendően kevéssé szerette magát ahhoz, hogy képes legyen szeretni valaki mást is… 402.o.

 Daniel 25-ben azonban felüti a fejét az, ami az új emberek egy részében azért a régi emberek örökségeként megmaradt - elindul keresni, meg akarja tudni, milyen a szeretet, milyen ez az érzés, ezért kilép az üvegbúra alól, és tényleg meg is kapja, mi az a fájdalom és szeretet.

Az író zsenialitása azonban nem  hagyja, hogy banális véget érjen a történet. A tengeri sókon is jól elélő Daniel ugyanis nem talál társakat a kinti világban, egyedül bandukol, és nem marad neki semmi más, mint a vegetálás a vízen és sókon, és várni míg eljön a programozott vég.

Az Egy sziget lehetősége minden ízében kortárs, sőt azt tudom mondani, aligha olvastam ennél kortársabb, egyben zseniális művet.