Évhosszmérő

Mégis lesz itt valami évzáró poszt így utólag, mert mindig jó visszaemlékezni egy évet, ugyanis kiderül, hogy nem is olyan rövid ám, mint amilyennek tűnik. Ki emlékszik már az év elején, hovatovább egy éve olvasott könyvekre? Na ezért jó egy blog, vagy egy olvasónapló. Többek között.

Megszámolva a 2012-es címkével ellátott bejegyzéseket, 36-an vannak, hárommal kevesebben 2011-es és 2010-es társaiknál, ugyanakkor 2012-ben volt olyan, hogy egy bejegyzésen belül négy könyvről írtam, szóval nem volt kevesebb a könyv, de nem ám.

Idén sokat újítottam könyvélmények terén, és visszanézve, elég vegyes is volt az év, több olyasmi belefért, amire azt tudtam mondani, hogy "nem jó".

Hát nézzük.
Két bejegyzést tudnék kedvencelni, az egyik Knut Hamsun Éhség c. művéről, a másik Elina Hirvonen itthon megjelent két könyvéről szól. Egy norvég és egy finn, nem meglepő azért annyira tőlem az utóbbi években. Náluk volt az igazán először, hogy amikor írni kezdtem róluk, akkor mindenfélét elolvastam, wikipédiát, interjúkat, és végül olyasmikbe botlottam, amiket máskor nem vettem volna észre, hogy például Hamsun mennyire ott van még az antikváriumok polcain német gót betűs kiadásban, hogy az egyetlen régi újságomban pont van róla egy korabeli cikk, amikor a háború után elmegyógyintézetbe csukták, hogy Elina Hirvonent elmentem megnézni, meghallgatni a Toldiban, amikor itt járt, és dedikáltattam is vele mind a két könyvet, pedig akkor még csak az első olvastam, a másodikat ott vettem meg. Róluk írtam a legszebb bejegyzéseket, de azt nem mondanám, hogy az ő műveik voltak a kedvenceim tavaly.

Kedvencek-kedvencek... kezdjük inkább a nagy hatásúakkal. Két könyv is akadt, amelynek a hatása biztos, hogy sokáig el fog kísérni. Az egyik a csaknem egy éve olvasott Dűne (angolul), a másik Tomas Sedlacek közgazdaságrengető könyve, az Economics of Good and Evil (szintén angolul).

Megértem a Dűnére, eljött az ideje, és megnéztük a filmeket és a tévéfilmeket is. Aztán nem olvastam tovább, nem jött a Children of Dune, pedig szerettem volna. De talán majd idén vagy jövőre. Frank Herbert látó és láttató, és erős stílusa van. Sedlacek könyve pedig szakmakritikai szempontból kezdett érdekelni, elmentem az előadására, amikor Budapesten volt, és utána jött meg pont a könyve, amit megrendeltem (így a dedikálásról sajnos lemaradtam). Nagyon tehetséges ember, akit az élet rögtön fontos pozíciókba helyezett, és milyen fiatal és körbeprédikálja a világot... a könyve pedig nagyon fontos, olvasnia kellene mindenkinek, és már le is fordították magyarra, a nyelv sem akadály már. Az alapvető elgondolkodnivaló belőle az, hogy a gondolkodásunk a mai napig az ókori filozófiai keretekben értelmezi a világot, és hogy mindenféle gazdasági jelenségek, a pénz, a válságok sokkal ősibbek, mint gondolnánk, a civilizációval, a társadalommal egyidősek, s mint ilyenek csak akkor irthatók ki, ha megszűnnének egyben civilizált embernek lenni, és visszatérnénk állati állapotunkhoz. Ezen az alapon egyébként a környezetvédős témákat is végig lehetne gondolni, de az már egy más történet.

Nagyon szép és kedves regény volt tavaly A sündisznó eleganciája, és kedvet csinált ahhoz, hogy műveltebb és finomabb legyek, vagy valami ilyesmi.

Az Izland-szerelem folytatódott az irodalomban, túljutottam Halldór Laxness Izlandi pörén, amiből úgy érzem, hogy szinte minden lényegeset megtudtam Izlandot illetően, nem mondanám, hogy könnyű olvasni, de érdemes. És az '50-es évek vonzásában szert tettem Spiró György Tavaszi tárlatára is, amit én mondjuk kihagyható irodalomnak érzek, de azért jó volt, mindenképp fontos adalék azoknak, akiknek kétségeik voltak a túlzott hatalomkoncentráció, a diktatúra dolgairól. Aztán volt itt egy újabb izgató darab Milan Kunderától, a Tréfa. Különös talán, de ha Kunderát olvasok a bkv-n, úgy érzem magam, mintha valami pornólapot olvasgatnék, vagy fülledt erotikával terhes ponyvát, már-már szégyellem magam, és nem akarom, hogy valaki beleolvasson. Pedig...

2012-es lista:

Marlo Morgan: Vidd hírét az igazaknak - hazugságkönyv, nem szeretnivaló
Frank Herbert: Dune - yeah
Joanna Bator: Homokhegy - a lengyel barátok mégiscsak rokonok...
Elina Hirvonen: Legtávolabb a haláltól - a sztereotíp Afrikaképet kidobhatjuk
Per Petterson - To Siberia - rejtély, de valahogy nem, Dánia-könyv
Muriel Barbery: A sündisznó eleganciája - igazi francia regény, finom és szép
Janne Teller: Semmi - spártai dán irodalom, kemény, üt
Szántó Piroska: Akt - '50-es évek az ajtón belülről
Nádas Péter: Egy családregény vége - csak zsidóknak
Muriel Barbery: Ínyencrapszódia - főzősműsorok helyett
Tomas Sedlacek: Economics of Good and Evil - lesz még ebből nagyobb valami új paradigma
Karinthy Ferenc: Szellemidézés - jobb lett volna, ha mégsem
Knut Hamsun: Éhség - megharapni magunkat
Szvoren Edina: Pertu - ki masztizott, hm?
Selma Lagerlöf: A halál kocsisa - estimese gót gyerekeknek
Sylvia Plath: The Bell Jar - tökéletes önpusztítóregény
Halldór Laxness: Izlandi pör - krónikák egy verselő, jámbor népről
Spiró György: Tavaszi tárlat - józanodás naivoknak
Milan Kundera: Tréfa - kell nekem moldvai népzene
Halldór Laxness: A jó papkisasszony - olyan jópapkisasszonyos
Ingmar Bergman: Laterna magica - élni, élni, élni

Laterna magica

Az a különleges élmény ért, hogy amikor decemberben megnéztem a Fanny és Alexander című filmet, épp hozzá tudtam olvasni mindazt a közvetlen élményanyagot, amiből készült. Pedig igazából nem is így terveztem. Nem terveztem én ezt az egész Bergman szerelmet.

Ingmar Bergman 1918-2007

Nem akarok nagy Bergman-tudornak tűnni. Véletlenül választottam ki az első igazán tudatos Bergman-filmnézéshez a Fannü oh Alexandert, miközben az önéletrajzi könyvéből megtudtam, épp ez volt utolsó filmje, ami ráadásul - ahogy nekem kiderült - egy feloldozós önfilm.

Nem volt előre eldöntött, hogy ez lesz az utolsó, a következő film már fájdalmasan nehezen  indult be az alkotóban, és nem bírta az öregedő, egyébként folyton betegeskedő test. A Laterna magicából nem derül ki a film szinopszisa, de nem lehet nem észrevenni, hogy jelenik meg saját családjának torz képe a filmbéli mostohacsaládban, és saját családjaként pedig a gyerekként álmodott "cirkuszi". Ingmar Bergman protestáns lelkészcsaládba született. A szigorú fegyelem, a büntetések, a beléjük vert bűntudat, a fantáziavilág, amibe ezek elől menekült örökre meghatározta és témát adott a rendezőnek. A filmben megjelenik maga a laterna magica, a fiú menekülő fantáziavilága, a belső tiltakozásképp sorolt káromkodások, a nagymama mindig kedves lakása, a megmozduló fehér nőszobor. Akik előbb a filmjeit látták, azok a könyvből rácsodálkoznak, hogy a filmeket a saját életének élményeiből építette, de nem közvetlenül, hanem magából kilépve örök érvényű műveket teremtve. Visszafelé, azaz előbb a könyvet olvasva pedig úgy működik, mint egy "használati útmutató".

1986-ban írta ezt a könyvet, akkor már 68 éves volt, és úgy írt, ahogy azok írnak, akik már kellően öregek a vaskos öniróniához, az őszinteséghez, önleleplezéshez és az örökségük leleplezéséhez is, és csak azokba nem megy bele, akik még élnek. A Laterna Magica vadul bensőséges, nehéz lenne nem úgy olvasni, mint egy forgatókönyvet, hiszen saját életének történéseit, fázisait mesterien kapcsolgatja át egymásba, lépi át az idősíkokat oda és vissza, mondhatni az egyes forgatókönyvek között, és pont annyit tudunk meg mindenből, amennyi kell, játszi könnyedséggel épít fel néhány szóval hús-vér karaktereket, óriási megfigyelő volt. Önmegfigyelő is, aki reggelente a pár perces rutinszerű meditálós önvizsgálatkor megállapította magáról, hogy hm, fáj a herém, biztos rák. Aztán nem kis cinizmussal ennyiben maradt, és elment dolgozni.

A munka pedig teljes embert követelt. Nyugalomban szeretett létezni, dolgozni, a forgatásokon rendet tartott, fegyelmet követelt, és nem szerette a léhaságot, a csapongó, részegeskedő és drogos színészeket, akik elisszák az agyukat, és nem tekintik munkának a munkájukat.

Úgy tűnik, az a típus volt, aki mindig tudta, mit akar csinálni, már gyerekként, és azt megszállottan hajtotta, aztán el is érte, és benne égett, amíg csak tudott, és ezért olyan áldozatokat hozott, amikért önmagának lehet, hogy sosem tudott megbocsátani. Öt felesége volt, kilenc gyereke született, és még volt néhány tartósabb viszonya. Az egyik ismert Liv Ullmann. A nyugalom-szerelem pedig az utolsó házasság Ingrid von Rosennel. Talán ennyit még érdemes röviden tudni. Többet - röviden - pedig talán nem érdemes.

1997-ben