"Imagine, if you will, someone who read only the Reader's Digest between 1950 and 1970, and someone in the same period who read only The Nation or The New Statesman. Which reader would have been better informed about the realities of Communism?"
 (Susan Sontag, 1982)

civilization

Stockholm kultúrháza egy több emeletes komplexum, ahol kortárs vér patakzik frissen és üdén; hogy csak egyet említsek: a videóinstallációk minden leplet lerántanak az emberről, néha kényelmetlen és kellemetlen, provokatív - legalábbis nekünk, akik egy igazi konzervatív országból jöttünk.

Aztán persze szórakozunk. Nem is bírunk többet néhány videónál, belehallgatni a braketáncosok próbájába, megnézni, mi az aktuális tipping point, pedig van ott könyvtár, könyvesbolt, antikvárium, na meg kávézó, amit azért nem hagytunk ki. Képzeljünk el egy plázát, amiben nem butikok vannak, és nem valami ócska sláger dől ki mindegyikből, hanem helyette kultúra kultúra hátán. Sok minden ingyen.

Az alábbi videót 3D-ben láttuk, úgy még jobban beszippant, nagyon nagy hatású, óriási és szép. Többször végignéztük egymás után, és remélem, még fogom látni valamikor.

Fényművészek

A stockholmi Fotografiska múzeum aktuális tárlata három emeletre osztotta a fényművészek három kategorikusan eltérő fotóművész alkotóit.

Mindjárt ahogy bementünk a tekintélyes és emberektől hemzsegő épületbe, Helena Blomqvist kortárs művein kellett végigszenvednünk magunkat. Nem igazán fotográfiáról van szó, utólag nem is értem, mit kerestek ott azok a képek. Festményméretű, és leginkább a festészettel rokon művészetről van szó. Blomqvist előbb apróra elkészíti a maketteket, az összes kis apróságot, aztán beállítja őket, lefotózza, és kiretusálja photoshopban, ahogy neki tetszik.

Nem tetszett. Nem csak arról van szó, hogy a képei nem könnyűek, azért láttam már sokkal megrendítőbb képeket is. Hanem az, hogy a képek betegesek, egyformán azok, és a belőlük visszatükröződő alkotói lélek visszataszító.

A kis képen nem látszik annyira jól, az üveges, pupilla nélkülivé satírozott szemek, szétblurölt élek, habos szoknyák, eh nem lehet elmondani, hogy miért, de ezek semmi mást nem sugallnak, mint "hé, ide nézzetek, beteg vagyok!".

Majd egy szinten Steve Shapiro és André Kertész - kortársak, de gyökeresen más lelkű művészek. Shapiro terepe a celebek világa volt, André Kertészből ellenben kijött egy szociálisan érzékeny alkotó is Párizsban, engem legalábbis meglepett a lenti kép. Volt néhány újdonság, de még mindig fájdalmasan kevés az a kép, amit Kertésztől kiállítanak. Pedig a "semmiségekről" készült képei talán a legérdekesebbek - szerintem.

És akkor végül, a legfelső szinten eljött az, amiért igazán érdemes volt a Fotografiskába menni. Az August Strindberg egész életét, életművét bemutató tárlat. Strindberg a svédeknek kábé olyan, mint nálunk Petőfi. Mindenki ismeri, de nagyon eltérően viszonyulnak hozzá. De inkább volt Jókai kortársa...ugyanakkor, még mindig gondolkodom azon, volt-e abban a korban hasonló alkotónk, mint ő, Strindberg.

Miközben nálunk forrott a romantika (és ó, Petőfi szelleme máig kísért, mint etalon), Strindberg nem kímélte a népet, igazi kísérletezőként belefogott mindenbe, úttörő módon őrült volt, kilógott a sorból, és közben nagyon tudatosan építette az "imidzsét". Rengeteg önarcképet készített és készíttetett magáról (ez egy olyan kiállítás volt, ahol semmit nem lehetett felfogni a kísérőszöveg nélkül, például, hogy miért van 30-40 nagyjából egyforma Strindberg portré az elején). Csak szemből engedte magát fotózni, és jellegzetesen felfésülte a haját, mintha a fej méretét kicsinyelné. Minden képen, még a viszonylag spontánnak tűnő öregkori utcaképeken is megrendezett mindent.

Épített színtereket is, lakásban berendezett színpadképet fotózott, ami az akkori technológiának megfelelő hosszú záridők miatt azt követelte a színészektől, hogy álljanak mereven bele egy mozdulatba.

De nem ez volt a legérdekesebb, hanem az, ahogy Strindberg a tudományhoz, mint lélekhez, spiritualizmus (igen!) állt. Kritizálta a fotósokat, akik folyton a legjobb, legtökéletesebb képre törekednek, és közben elfeledkeznek a lélekről, az jóformán nem is érdekli őket. Strindberg nem csak az általunk látottak megörökítésére használta a fotografikát, de olyan eszközt is látott benne, amivel az általunk észlelt valóság mögé nézhetnénk. Fogta a kristálylemezt, és kamera nélkül kiállt vele az éjszakába, és a csillagok felé tartotta néhány percig. A kép sikerült, millió fénypontot láthatunk rajta. Strindberg győzött, szerinte a kamera csak olyan, mint az emberi szem, torz képet ad a világról, márpedig őt az izgatta, milyen lehet a világ egyébként. A kristálylemezre közvetlenül létrehozott kép, a rajta látható hemzsegő mindenség szerinte bizonyította azt, hogy nem azt látjuk, ami van.

Eeva-Liisa Manner: Theorem

Let prose be hard, let it provoke unease.
But the poem is an echo that is heard when life is mute:

shadows gliding on mountains; the image of wind and cloud,
the passage of smoke or life: bright, dusky, bright,

a river flowing silent, deep cloudy forests,
houses mouldering slowly, lanes radiating heat,

a worm-down threshold, the stillness of shadow,
a child's timorous step into the darkness of the room,

a letter that comes from afar and is pushed under the door,
so big and white that it fills the house,

or a day so stiff and bright that you can hear
how the sun nails shut the abandoned blue door.


finnből fordította: Emily Jeremiah

A tetteink beszélnek

Minden a skandináv irodalommal van most tele (nagyon helyes), de a merítésből a finnek rendre kimaradnak. Persze ők már csak nyelvüknél fogva sem skandinávok, mentalitásuk viszont elég közel áll a többi a szomszédhoz, és írásuk is.

De ez az elkülönülés is lehet az oka, amiért itthon egyáltalán nem övezi olyan nagy népszerűség a finn írókat, mint a skandinávokat egyébként, valahogy igen kevés fordítás születik, a finn kultúra pedig nehezen megismerhető, nem tudnék egyet sem mondani, akit jaj, fordítsanak már le, talán Bo Carpelant, de hát ő svédül írt (miként a finn írók közül sokan, és a svéd hivatalos nyelv is Finnországban).

Az viszont már meglepő, hogy úgy tűnik, az egyetlen felnőtteknek szóló, magyarra lefordított új finn szépirodalmat mintha nem értenék. A Legtávolabb a haláltól például zavaros, a karakterek nincsenek jól bemutatva, azt sem tudjuk hol vagyunk, kusza a sztori  - mondják róla. Nem tudok egyetérteni, mert én az elejétől fogva mindig tudtam követni, teljesen értettem, és együtt éreztem a szereplőkkel, és csodálatosnak tartottam a gesztust, amiért a könyv megszületett. A váltakozó naplóbejegyzések azért nem jelentenek szerintem akkora szellemi megterhelést. Lehet, hogy egyszerűen csak odafigyeltem, és nem próbáltam meg úgy olvasni, mint egy most oly divatos krimit, vagy egy kalandregényt? Ha már valaki tollat ragad, és publikál is kritikát egy olvasott helyen, akkor megtehetné, hogy az ismeretlenebb szerzőknek kicsit utánajár. Ez most ráadásul nem is túl nehéz feladat, mert Elina Hirvonennel több interjú is készült, és sokat elárult a könyv keletkezésének hátteréről. Szerintem ez egy szép  munka, skandinávosan elvarratlan, skandinávosan szociálisan érzékeny, nem szépirodalmi csúcsteljesítmény, inkább megregényesített krónika, de sodró, és nagy lelke van.

Amit adott a könyv, az egy új Afrika-szemüveg. Még sosem láttam ilyennek, és igaza van az írónőnek, a sztereotípiák túlságosan elhomályosítanak mindent, és nagyon keveset tudunk arról a valódi életről, ami létezik, hogy a hírekben látott szörnyűségek mögött milyenek a hétköznapok, milyenek a kapcsolatok, vajon miért lett ilyen minden, vajon mit teszünk mi, nyugatiak velük (nem, nem értük), hogy vajon mi értelme a segélyeknek, és vajon miért telepedünk ennyire rájuk, és hogy jobb lenne nekik nélkülünk. Ezek merültek fel bennem, és nem hiányzott ehhez, hogy elmesélje, Esther hogy néz ki azon kívül, hogy magas, vékony, és fekete, vagy hogy Paul milyen pasi. Egy adott helyzetben ismerjük meg őket, és a visszaemlékezéseiket. Csupa szubjektum, csupa szemüveg. Csupa olyasmi, mintha én elmesélek neked valamit, vagy te nekem. És megtudom, ki vagy. Anélkül, hogy pszichoanalízist gyakorolnánk. Az (elbeszélt) tetteink beszélnek - még ha ez sokak számára rühellt közhely is.

Zambiában vagyunk, számunkra elviselhetetlen. Egy igazi afrikai falu, még látszólag minden jó, és mindenki szeret, az első menstruációig. Aztán férjhez adnak. Ha túl szép vagy, akkor pokol az életed az erőszaktól, a verésektől, a falusiak babonás félelmétől, pokollá teszik az életed - érzi a teljesen más kultúrkörből jött olvasó. A város, szipusok, kamionsofőrök, akik aprópénzért az út szélén álló apró kislányokat dugnak meg, fehér intézetvezetők, akik eladják a gyerekeket, gyerekek, akik egy rezdülésből felismerik a bajt, és menekülnek, mint a megriasztott gazellák, át a kerítésen, ki az utcára, csak el ne kapjanak. Tisztességes fehér család, akit fejbelő a saját szakácsuk, mert kétségbeesetten kell a pénz a gyereknek gyógyszerre. De a gyerek végül elmegy egy kamionsofőrrel. Zárod az ajtókat, az ablakokat, mindig résen vagy. És mégis szép a naplemente, és mégis muszáj szeretni a megszülető gyereket, csak már ki nem lehet lépni a testből, elhagyni ezt a sokszorosan megnyomorított anyagot, most már fáj minden ütés, és most már van félelem és féltés. Most már túl közel került a halál.

Ehhez képest a Hogy ő is ugyanarra emlékezzen (a címek furcsák, de fontosak. A legfőbb szándékról szólnak, ami mindent áthat a könyvben) nem ilyen fajsúlyos, a feszegetett problémái kicsinyebbek, családibbak és családiasabbak is. Ennél fogva nagyobb az érzékenység, máshol van az ingerküszöb.

Nagyon érezhető, hogy a másik írása idején Elina főleg verseket olvasott (gondolom jó adag Eeva-Liisa Mannert), emez könyv nyelvezete kevésbé áramló és képies. A Hogy ő is.. még egy kezdőbb regény volt, a második pedig már majdnem kiforrott. Én nagyon örülnék, ha Elina meg tudná valósítani a történetmesélésnek ezt a krónikás, de lírain megírt válfaját. És remélem, hogy meg tud maradni ilyennek, hogy nem akarja az objektivitás látszatát kelteni. Nekem az ő szemlélete sokat segített, például újra kedvem volna írni.

kötelezoo

Örömmel észleltem nemrég, mintha megindult volna valami közbeszéd a kötelező olvasmányok körül. A fő kérdés persze az, hogy a kötelező olvasmányok hozzájárulnak-e ahhoz, hogy a gyerekek megszeressék az olvasást (művelődést). És hát ez nem most kezdte el izgatni az embereket. Számomra érdekesebb annak most felmerült feszegetése, a kötelező olvasmányok hogy hatnak a gyerekre, nem kellene-e valahogy okosabban, értőbben összeállítani az olvasmányokat, illetve mennyiben tehetők az olvasmányok, mint ingerek felelőssé bizonyos lelki folyamatokért?

José González mondta azt a róla készült filmben, hogy a hangulatunkat meg tudjuk változtatni. Kezdjünk csak el tele szájjal mosolyogni, és észre fogjuk venni, hogy egyszerűen ettől megváltozik a hangulatunk. Ezután felteszi a kérdést, mégis mi történik azzal, aki egész nap mondjuk melankolikus zenéket játszik (és hallgat) - mint például ő is.

Visszatérve a könyvekhez, mi történik akkor, ha az embergyerek első olvasmányai a jó folyamatos bukását mutatják? Az igazságtalanságot, a kiszolgáltatottságát annak, aki tiszta marad? Itt egyáltalán nem erkölcsről van szó, hanem arról a korról, amikor a gyerek viselkedési mintái erősen meghatározódnak. Érdemes jót tenni? Érdemes az igazságot mondani? Érdemes egyenesnek lenni? Jó-e lopni, vagy az valami rossz dolog? De ilyen gondolatok is: ha megbetegszem meghalok? Az első kötelező olvasmányunk a Kincskereső kisködmön volt. Nem tudtam mi az a torokgyík, 8 éves voltam. De akárhányszor fájt a torkom (és a mandulám miatt ez gyakran előfordult), mindig féltem attól, hogy most meg fogok halni. Annyira talán nem volt erős ez a félelem, hogy a szüleimnek elmondjam, de jól megágyazott bizonyos paráknak, ez sajnos mai napig bizonyos. A Kincskereső emléke valami sötét, rossz dolog, ami bár ne történt volna meg soha, bárcsak ne is kellett volna elolvasni. Szerencsére ezzel egy időben a szüleim a kezembe adták a Nils Holgersont is, és inkább ez kezdte el formálni azt, amilyen lettem.

Volt még több nyomasztó könyv is, és olyan is, ami egyáltalán nem érdekelt. Bármennyire is eklektikus ízlésem van ma, és falom a szépirodalmat, a tanároknak biztos elkeserítő lehetett, de a legjobb kötelező mégiscsak a Robinson Crusoe volt, sajnos már csak középiskolában, de annak körbekölcsönzött példányát szó szerint széjjel tépték az osztálytársaim. Ebből nem kellett senkinek a kötelezők röviden. Viszont semmire nem emlékszem az Egri csillagokból, a Kőszívű ember fiaiból, a Légy jó mindhaláligból, ezzel szemben egészen sok mindenre a Nils Holgersonból és a Tüskevárból (vagy éppen a Kőoroszlán tibeti mesékből).

Ezek persze személyességek, és csak azért vettem elő, mert a múlt heti ÉS-ben TGM épp erről a témáról ír. Bizonyára eljutott hozzá a kötelezőket kritizáló szöveg, és sikerült igazi sznob csőlátó módjára reagálnia rá. A hangsúlyt ő arra tette, hogy a kritizálók fő érve, a gyerekek nem értik meg mondjuk a Kőszivű ember fiait. Mármint egy Jókait - hangsúlyozza ő. Mintha Jókai neve egyet jelentene azzal, hogy irodalom értelmi fogyatékosoknak. De TGM értelmi fogyatékosnak szeretné láttatni a kritizálókat is, az ilyen cikkek íróit, akik jaj egy vesszőt vétettek, vagy jaj, tényleg le merték írni, hogy a gyerekeket nem érdekli, és hogy életszerűtlen. Pedig tényleg az. Ha megkérdezzük magunktól, mi a fontosabb, hogy a gyerek eligazodjon a ma világában, hogy pozitív és a maga módján sikeres legyen, vagy hogy a nemzeti büszkeségeinket mindenképp olvassa, akkor melyiket választanánk? Mit mond egy gyereknek vagy serdülőnek egy Kőszívű ember fiai? Elárulom, semmit. Talán van néhány százalék, akit érdekelni fog, de ők amúgy is el tudják olvasni, ha akarják. A gyerekek nem azért nem fogják megérteni, mert értelmi fogyatékosok, hanem azért, mert egy nagyon távoli világból szól, és olyan dolgokról, amihez a gyerekeknek még vajmi kevés közük van. Meg kellene érteni, hogy a gyerekek világa nem egyenlő a felnőttek világa kicsiben. Minden életszakaszban más érdekli az embert, és attól nem lesz jobb vagy rosszabb egy olvasmány, ha hosszabb, rövidebb, régibb, újabb, a lényeg az volna, hogy olyasvalamit adjon a gyereknek, ami az adott életkorban fontos, a gyerekek szivacsok, nagyon sokat tudnak tanulni, hát kihasználhatnánk ezt.

A magyarok a legpesszimistábbak a világon, pedig nem a magyar lakosság a világ legrosszabb helyzetben lévő népe. És ebből rengeteg bajunk származik. A mélyszegénység továbbörökítése, a betegeskedés, a lemondás, a továbbtanulás, az élethosszig tartó tanulás hiánya, a kevés gyerekszülés, a válások, deviancia és így tovább. Ezek mind eredeztethetők abból a lelki beállítottságból, ami itt a lakosság igen nagy részét jellemzi. A többieknek meg valószínűleg, még ha ők maguk optimistábbak is, jobb lenne optimista környezetben élni, mint hugyos szélbe vigyorogni. Ez jó magyaros volt, nem? Talán még nem készült olyan publikáció, ami azt kutatná, van-e oksági összefüggés, ráadásul ez elég nehezen mérhető, mert elég távol  esik egymástól időben a kettő, a korai kötelező olvasmányok és a pesszimizmus kialakulása (vagy éppen a korrupció, a halogatás "intézményei"-nek adaptálása). Fontos, hogy később már nincs gond az olvasmányokkal, már magunk választunk, és már eléggé megértünk arra, hogy az információkat szűrjük, és nincs is kényszer, hogy márpedig el kell olvasni, és még felelni is kell belőle.

TGM írása ott válik nevetségessé, amikor végre kibukkan a számára lényeges pontra, hogy a kötelezők (mint valami dicső korból itt maradt minőség utolsó mentsvárai) nélkül nem értjük meg a világot, hogy még valami más is van körülöttünk (bár nem mintha ezt más olvasmányok ne tudnák megtenni a mostaniakon kívül), és akkor idézem:

"Ámde az Antigoné és a Kincskereső kisködmön érthetetlen. Ez azt jelenti, hogy az életünk érthetetlen, mert ez utóbbit csak belőle kilépve szemlélhetjük. Erre szolgálna az ismeretszerzés: hogy a "máskor" és a "másutt" megadja nekünk az emberi állapot birtokba vételéhez szükséges distanciát. Ennek a távolságnak híján - s ezt a távolságot segít létrehoznunk a történelem s az őt szolgáló filozófia, antropológia, történelemtudomány, filológia és a többi - nincs semmink..."

Szóval kedves 8-14 évesek, hajrá filozófiát tanulni, akkor majd könnyebb lesz! Megjön a distancia(sic!). De komolyan, nem tűnt fel senkinek, hogy mekkora ordas baromság ez amellett, hogy a stílus visszataszítóan pökhendi és "fentebb". TGM-nek a saját maga körül rótt körök közepette kiment a fejéből az az apróság, hogy ez az egész gyerekekről szól, és nem 70 éves filozófusokról, akik már csak a munkájuk miatt is semmi mást nem csináltak, csak olvastak vagy ötven évig.

És akkor a végén, mint már oly sokszor, citáljuk ide a skandinávokat mintaként. A dánok képesek voltak arra, hogy egy tíz éve megjelent, először botránykönyvé minősített és betiltott könyvet végül mégis elővegyenek, megértsenek, és kötelező olvasmánnyá tegyenek! Nem kellett hozzá egy emberöltő, csak társadalmi párbeszéd, és az intézmények is meghajoltak, önkritikát gyakoroltak, pár év volt, és most már mindenki olvassa Janne Teller Semmi című regényét Dániában. Meglehet, nem azért, mert Janne Teller könyve igénytelen bulvártermék, hanem azért, mert képesek voltak arra a szellemi fejlődésre, hogy valódi igényekre adjanak válaszokat az iskolák.

surf, if you can

Eljött az első alkalom, hogy igazán kipróbálhassuk, milyen is couchsurfölni (crashelni egy couchot, ahogy a rutinosok mondják), mivel ahová jövő héten utazunk, ott nincs egyetlen ismerősünk sem, és még a hostel is annyiba kerülne, hogy azt inkább nem, illetve mert jobban örültünk volna, ha hús-vér és megközelíthető emberekkel találkozunk, és nem csak buszsofőrökkel, bolti eladókkal, pincérekkel stb.

Ezt az utazást több ok miatt is lowcostra tervezzük, ez most elég fontos. Persze akkor ellenállhattunk volna a 3000 forintos repjegynek is (ami két főre oda-vissza 20 ezer lett), csakhogy elég nevetséges összegnek tűnt ez ahhoz képest, hogy a szülő"falumba" elutazni tízezer egy alkalom. Szóval nekivágtunk, szörfre fel!

A couchsurfing (CS) oldalán egyből kétféle dologgal szembesülhetünk. A kevésbé frekventált és kisvárosokban nyilván alig van regisztrált hostoló. A nagyvárosokban viszont több ezer van, és nem kevés idő és erőfeszítés megkeresni köztük a szimpatikusat, az elérhetőt, és nem kevés erőfeszítés mindenkinek személyre szabott requestet írni, amiben minden benne van, nem túl rövid, de nem is túl hosszú, és még szimpatikusnak is mutatjuk magunkat, és elérjük az ingerküszöbüket legalább egy válaszadásra (nagyvárosban a hostolók napi több tucat kérést kapnak). Miután az első requestre órákon belül megjött (az elutasító) válasz, nem hittem volna, hogy még kell intenzív két hét, hogy hihetően elintézett legyen a couch. Napokig senki nem válaszolt, bár sok esetben kiderült, hogy az illető bejelentkezett, talán megnézte, kik vagyunk, aztán valamiért nem írt semmit. A kezdő surfölőnek viszont olyan lehet az érzése, hogy azért megvárnám, hátha válaszol valaki, és csak egy idő múlva próbálkozom másnál, így tűnik tisztességesnek. Érthetetlen, de nagyon sokan nem válaszolnak, holott elég egy cancelt nyomni, és pár szót írni, sry, I'm busy, és el van intézve, de úgy tűnik, többen választják a passzivitás adta pozitívabb látszatot, mintha attól önmaguk előtt kedvesebbnek tűnnének, hogy nem utasítanak el, szóval nem is válaszolnak. Vagy már az agyukra ment a sok kérés - voltak, akik közben módosították a couch státuszát currently not available-re.

A CS több, mint szálláskereső-adó oldal, akik szállást adnak többnyire szeretik, ha van alkalmuk megismerni az elszállásolt személy(eket), esetleg lóghat velük együtt vagy főzés, filmnézés van. Emiatt nyilván bejátszik, hogy akit maguknál látni szeretnének, az mennyire "cool", érdekes lehet-e számukra, amit az adott országból jövő mondhat. Be kell kapcsolni a szociális életet aktivizáló gombot, és fel kell készülni, hogy a szállás nem ingyenes hostel, az árát nem pénzben, inkább időben fizeti meg a surfölő.

A CS kiválóan igazol sztereotípiákat is. Két hét alatt egy híján 40 requestet küldtünk el, 23-ra nem jött válasz, 11-et elutasítottak, 4+1-et elfogadtak. A +1 erős "talán" inkább, és végülis nem vesszük igénybe, mint ahogy a negyedik elfogadottat sem, mert már nem kellett.Úgy sikerült, hogy amikor megérkezünk majd, akkor a reptér melletti kisvárosban megszállunk egy portugál származású srácnál, aztán másnap tovább, ott jön egy tősgyökeres svéddel egy éjszaka, majd kettő egy equadori származású nőnél és a negyedik jóváhagyás egy spanyoltól jött, az erős talán meg egy braziltól. Az utóbbi kettő megmarad tartaléknak, ha bármi történne, de talán nem fog. Mind a válaszadásban, mind az elfogadásban és bizalomban kimagaslóak a déliek, nem egyszerűen és általánosságban a bevándorlók. A keletiek kitöltetlen profiloldalukkal riasztják el az embert, csak néhány felkiáltójeles tőmondatban utalnak életjelekre. Így aztán egy indiainak vagy pakisztáninak sem írtunk, pedig terveztük. Írtunk viszont félig-meddig törököknek, ahol vegyesebb volt a tapasztalat. A színtörök nem válaszolt, a féltörök nagyon kedvesen. Ennyi persze mintának sem tekinthető. Az tuti, hogy a latinajkú népek voltak a legaktívabbak, és hát többnyire náluk fogunk lakni, mint az előbb kiderült (3 embernél fogunk lakni összesen). Nagyon segítőkészek, de nem csak az. A bizalmuk is elképzelhetetlenül erős tud lenni, ez egyéni tulajdonság is persze. Az equadori hölgy például úgy is elszállásolt volna minket (végül nem így lett), hogy elmegyünk a munkahelyére, átvesszük a lakáskulcsokat, és aznap ott alszunk egyedül, miközben ő nem is megy haza, és majd találkozunk a következő nap. Idegeneket a lakásodba úgy, hogy előtte nem is láttad őket. Na, ki vállalná?

Összehasonlítást persze majd akkor lehet tenni, ha a CS-sel még megjárjuk a fél északi, aztán egyszer a déli régiót, szóval nem tudni, máshol hogy megy, de egy ideig most nem kívánnám vissza ezt a keresést, a rengeteg levelet, várakozást, vagy inkább szálljunk meg egy kisvárosban, hátha ott könnyebb. Egyáltalán nem biztos. Arról meg, hogy igazából milyen volt surfölni, majd utólag beszámolok :)