Könyvfesztivál 2012

Dedikáltatni - még sose ennyit.
Lelkesedés, kimerülés. Északságok.
Millenáris, Könyvfesztivál.

Kjell Askildsen
Elég öreg már, a fotón nem látszik, mert megint nyúl voltam szemből fotózni. Úgyhogy csak odatoltam A thesszaloniki kutyák vékonyka kötetecskét, aztán két fürge takkal jeleztem mélyebb elkötelezettségem az északi kultúra felé.

Kjell Askildsen

Aztán körök. Zsongás. Igazi tömeg. A medvehagymás pogácsa gyors befalása félig, korty vizek, aztán újabb körök keresve az elsőkönyveseket, és hogy hová bújt Janne Teller. Kb. a végszóra értem oda, az utolsó mondatokra, amikor a publikum feltehette a melegtől bepállott aggyal az igazán ostoba kérdéseit. Például arról, hogyan csinálja az írónő, hogy az erkölcsi mondanivaló nem didaktikus, hogy nem írja bele, hogy didaktikus? Hát, remélem, hogy nem e kérdés után ítélte meg a magyar emberek szellemi képességeit az írónő.
Janne Teller könyvét még csak fogom olvasni, de már dedikáltan. Kissé zavarban volt az írónő, látszott, hogy volt egy kis hajsza a műsorok, beszélgetések, írótalálkozók sűrűjében. Úgyhogy nem őt tartottam fel faggatásokkal. Leírtam egy fecnire, hogy kell írni a nevem, ő pedig szép rendesen odabiggyesztette még alá az aláírását. Ha 15 évvel öregebb leszek, úgy szeretnék kinézni, mint ő. Ilyen vonzón, soványan, méltóságteljesen, szikáran, de nőiesen.

És akkor melyiket válasszam? Azért naná, hogy meg kellett hallgatnom Sjónt, olyan sűrűn nem jár itt izlandi írófenomén. Legyűrtem közben száraz torkomon a medvehagymás pogácsa másik felét, leemeltem a polcról egy csodálatos izlandi fotóalbumot, Iceland, The Land of Contrasts, NatGeo kiadás (Erlend és Orsolya Haarberg - az asszony bajai születésű, az album pedig fantasztikus). Valahogy bennem zakatolt még egy zene is, úgyhogy egészen álomszerű volt, már-már utazás a nyelv, a látás, a belső hallás csatornáin egy másik világba. Nagyon nem ott voltam épp, a Millenárison, a szavak távolról jöttek, de értettem mindent. Beszélő róka Trier filmjében. Hát igen, az a film is adott pár inamig égett képet. És mivel Sjón elég jókedélyű ember, be is vetettem a már szokásos hóbortomat, és feltettem egy kérdést, miközben megpróbálta leírni a nevem, hogy mi a kedvenc izlandi zenekara. Of Monsters and Man - velük épp mostanában kezdtem ismerkedni, és Lay Low, akinek csak rémlik a neve. Igazából valószínűleg az operaénekes felesége zenéjét szereti, de hát én popot kérdeztem :) Izlandi tak.

Sjón

Aztán rongyolás el, mert még talán ott találom Krasznahorkai Lászlót, akinek azért hoztam volna négyet is, mert ki tudná ugyan eldönteni, hogy melyik legyen? Sátántangó? A ellenállás melankóliája? Délről folyó? Állatvanbenn? Na ugye. De ő szívesen írja le annyiszor a szokásost, amennyiszer csak kell, és minden érkezőnek feláll, kezet fog, írás után mélyen szembenézve japános átadó mozdulattal nyújtja át a könyvet, aztán feláll, és kezet fog, elköszön. Nem bánja, ha százszor kell.

Krasznahorkai László

És rábeszélt az újra, az interjúkra. Nem hiszem, hogy meg fogom bánni. Lehet egyáltalán megbánni olyat, hogy az az író, aki képes volt arra, hogy minden könyvét szeressem, és négy vagy öt kedvencem is legyen tőle, hogy a személyes ajánlása nem jön be? Na ugye. Úgyhogy egy kör volt csak a Líra pavilonjában a kasszáig, aztán újra sorban, újra kezet fog, á, egy ismerős, és akkor már megint beszélgettünk, de már az északiakról, és hogy hogy nem, épp Sjónt ismeri, személyesen, lelkesen, különlegesen. Amikor azt mondta, hogy vigyázni kell, mert veszélyesen bele lehet szeretni, meglátod a szigetet és kész, ahogy működik, a természet, az a csöpp társadalom - az már védőangyalos volt.

Csoda, ha ezek után mintha vissza kezdene térni az életkedvem? Na ugye.

Belül a sötét pont

Annyira örülök ennek a szövegnek, hogy muszáj megosztanom, még ha ezt így, kvázi re-blog nem szoktam. A skandináv irodalomról van szó, és hozzá annyira szépen és jól, hogy most már nem is érzem magam annyira strangernek a sok északság miatt.

Babiczky Tibor úgy ír a skandináv irodalomról, olyan mélyen és lényeglátóan, ahogy a téma boncolásával én még nem találkoztam. Végre túl vagyunk azon, hogy micsoda remek krimigyár ez az Észak, végre azzal foglalkozunk, hogy miért olyan furcsán remek ez az egész. Nem csak a krimi. A szépirodalom, a film, az összművészet.

Ennyi tehát, és teljesen logikus. A társadalmi fejlődés eddig ismert csúcsa közelében az emberek már nem akarnak hazudni maguknak, nem ringatják magukat gyermeteg szerepekben és durcáskodásokban. A lényegre kíváncsiak. És ez az, ami átsüt mindenen, a flanc és sallangmentes történet, ami minden megmozdulásukban benne van. Valami már-már keményen egyszerű, néha nehéz és kegyetlen innen nézni, mert mi itt még nem nőttünk fel, nem tudunk a szenvedély vakságától mentesen és nem ordibálva vitatkozni, ösztönből átnézni a közönségességen, a hibákat nem magunkon kívül keresni.

A cikk itt elérhető.

Idézetek Széchenyitől

Közben André Kertész párizsi fotói

Haza sérveivel és szennyeivel dicsekedni csak alacsony vagy gyáva lelkek sajátja, azoknak el nem ismerése s tán még felhőkig emelése - mint sokszor tapasztaljuk - ellenben vakság s tudatlanság jele. Nem tudom, melyik veszedelmesb s ártalmasb;(...) csak az érti hazafi kötelezettségeit józanul, ki a hiányt, a csorbát látja, de azon egyszersmind tehetsége szerint segíteni törekedik is.
Hitel, 230. oldal

Csehországot nagyon megváltozva találtam, mégpedig a javára. Mindenütt előrehaladást érzek, csak Magyarország nem mozdul a helyéről!
Napló, 598. oldal

Azelőtt a török ellen voltam; - most mellettük vagyok, - mert civilizálódni akarnak, - csak azt nem tudják, hogyan? -(...) A magyar sokkal ostobább, - felfuvalkodottságában minden más nemzetnél előbbre járónak képzeli magát. Szívesebben volnék török, - hogy felemelném most ezt az országot.
Napló, 664. oldal

Attól tartok, hogy Magyarország pénzügyi oldalról fog összeomlani.
Napló, 498. oldal

Hunniát még eddig isméretlen fényre magasítandja ---- ha tanácskozásink közt több lesz a philosophia, mint a rabulismus, több a praxis mint a theoria; képviselők közt több a nemesen gondolkozó, mint a privilegiált ember, több a hazafi, mint a kormányfi vagy népfi...
Világ, 281. oldal

Az idézeteket Kornai János gyűjtötte a Széchenyi emlékestre írott beszédéhez.

"My ultimate favorit"

Március 5-én járt itt Elina Hirvonen, finn írónő új könyve magyarországi megjelenésének bemutatóján, amikor egy kis dokufilmet is vetítettek tőle a Toldiban. Addigra már egy könyvét kiolvastam, Hogy ő is ugyanarra emlékezzen címűt, és nagyon vártam a következőt, a Legtávolabb a haláltólt, amit egyébként épp most olvasok. Még nem írtam az első könyvről sem, mert úgy terveztem, hogy a kettőt valahogy együtt próbálom meg elhelyezni a koordináta rendszeremben. Aztán majd... nem tudom.

Nehezen adja magát a finn irodalom, hosszas kutatás után sem találtam igazán jó lefordított dolgokat tőlük, aztán a Magvetős megjelenés kapcsán elolvastam, amit Elináról találtam, megnéztem a fotóját a wikipedián, és nem éreztem még mindig, hogy "navégre". Mert már épp kezdtem feladni, hogy így innen, finn nyelvtudás nélkül fel tudnék fedezni valami igazán érdekeset egyetlen európai nyelvrokonaink irodalmából.

Gyorsan történt, szinte a könyv első felétől Elina fontos lett, mert nagyon kortárs, és talán ezért már-már barátomnak érzem a könyvein keresztül, úgy gondolok rá, mint Elina, nem mint Hirvonen, könyveire pedig, mint ismerősre, ami engem is írásra inspirál. Komoly, nem beszél mellé. Amikor a Toldiban láthattuk, a film előtt beszélt hozzánk, a pocakja már óriási volt, talán mostanra  már meg is szült, hiszen ezért kellett így előrehozni az eseményt, a Könyvfesztivált már nem tudta megvárni a bab. A film pedig az afrikai történetekből való volt, és látszott, hogy Elina nagyon komolyan veszi ezt. Ez lett a következő közös. Enyhe undorral tekinteni a jóléti nyugati társadalmak mindennapi gondjaira, a sajátjainkra, miközben a világ egy nagyobbik részében a problémák elemi szintűek. Gyereket szülni nem akart, mert abszurdnak és lehetetlennek tartotta a feladatot, hogy tisztán, a saját felnőttsége által meg nem fertőzve nevelje fel a gyerekét, hogy a gyerek szabadon választhasson, és tényleg önmaga lehessen, saját maga alkosson képet a világról. Tényleg lehetetlen. De a szerelem és a biológia győz, Elina pedig úgy hordta a hasában lévő gyereket végig az estén, mint egy táskát.

Miután szert tettem új könyvére, már nem ácsingóztam a személyes beszélgetés után, a finnugor szakosok tömegében láttam, milyen nevetséges dolog ez, szinte egy szót sem tudok finnül, és amikor végül hozzászóltam, úgy éreztem, angolul sem tudok. Senki nem állt még sorba, én voltam az első, aki dedikáltatta a könyveit. Valahogy megértettem vele, hogy mit szeretnék, bár csak nézni akartam, amíg meg nem nyugszom, mert még hihetetlennek tűnt, hogy most bármit kérdezhetnék, és akkor megkérdeztem, hogy ki a kedvenc költője, majd, hogy írja bele a könyvembe. Kicsit gondolkodott, majd beleírta. "My ultimate favorit", mondta hozzá. Meg se néztem, a sor mögöttem már hosszúra nyúlt, úgyhogy leléptem, egyben ki a Toldiból, aztán haza.

Napokig próbáltam megfejteni, de Elina nem ír valami olvashatóan, és nem sikerült rájönni még mindenféle adatbázisok segítségével sem, hogy kiről van szó.
Aztán egyik nap eszembe jutott, és valahogy éreztem, hogy most már rájönnék. Így lett. Nem kellettek órák sem. Megpróbáltam írni, amit ő írt, gondolatban, és végül kijött, tuti a megfejtés.

Eeva-Liisa Manner

Elina kedvenc költője Eeva-Liisa Manner, az író, költő, műfordítónő 1921-1995 között élt. Nem éppen vidám sors jutott neki. Mikor megszületett még csak pár éves volt a független Finnország, az édesanyja a szülésbe belehalt, az apja nem is akart tudni róla, így nagyon isten(vagy inkább ördög)-félő nagyszülei nevelték. Fiatal éveiben kitört a második világháború, ami a finneknek is sok vesztességgel és szenvedéssel járt, és később is a nyugat és Oroszország ütközőpontja maradt földrajzi fekvése miatt. Manner a háború utáni finn irodalom fontos alakja volt, a költészetbe modernitást vitt, nem csak verseket, de prózát, rádiójátékokat és színműveket is írt. Shakespearet, Herman Hessét, Lewis Carrollt, Franz Kafkát is fordított. Különösen foglalkoztatta a mindig körülöttünk lévő idő, mintha nem lenne múlt és jövő, hanem mindig minden itt van, más formákban.

És akkor itt egy vers tőle, majd lesz még több. Persze jobb lenne magyarul, és még jobb lenne érteni finnül...
Egy lépéssel beljebb a finn irodalom értése felé.

GAMES OF THE MOON


The moon is consumed and renews himself
and hoists slow sails,
glides, lending light and wind,
sheds his strength, pulls the oceans;

the earth yields like a woman, and gives birth much.
Plants grow, and nails and hair,
dogs howl on the hills, the dead in their graves,
and there is much murder with various weapons,
words and oozing knives.
They are consumed like the moon,
and are no longer renewed,
but in the moonlight
it is easy to die and to rise,
to cast off in a vessel, if the moon is a boat,
to cast spells, if a drum is the moon,

for the forms of the moon are highly inconstant,
he is a windy moon and voices and a moon of drums,
he is a seed and an eye and a Moon-that-makes-wane,
the setting memory of space.


finnből fordította: David McDuff